A hét témája

La­bos­sa La­jos képes visszatekintése

Hozzászólás a cikkhez

Elég­gé ál­mo­san tá­masz­tom a ter­mi­nál fa­lát, hi­szen haj­na­li há­rom­kor kel­tem. Ma­tyi­val és Mi­ki­vel ta­lál­gat­juk a ránk vá­ró is­me­ret­lent. Mind­hár­man iz­ga­tot­tak va­gyunk, kis­sé el­szo­ru­ló to­rok­kal szál­lok be a re­pü­lő­gép­be. El­sza­ka­dunk a fe­ri­he­gyi be­ton­tól, az ab­la­kon ki­kém­lel­ve lá­tom el­mo­sód­ni Bu­da­pest kör­vo­na­la­it. Há­rom hó­na­pig visz­lát, Ma­gyar­or­szág!

Dél­után ket­tő. Chi­ca­go, O’Ha­re nem­zet­kö­zi re­pü­lő­tér. Jon Sko­gen és Mark Burk­hardt vár min­ket, az EL­CA In­ter­na­ti­o­nal Camp Coun­s­e­lor Prog­ram 2008 nem­zet­kö­zi részt­ve­vő­it. A sár­ga is­ko­la­busz ab­la­ka zö­rög a szál­ló­ig tar­tó úton, eh­hez a Cseh­or­szág­ból ér­ke­zett Mi­lan csak annyit tesz hoz­zá, hogy úgy szól, mint egy Ika­rus.

Az Ame­ri­kai Evan­gé­li­kus Egy­ház (Evan­ge­li­cal Lu­the­ran Church in Ame­ri­ca, EL­CA) éven­te meg­ren­de­zett pro­jekt­jé­ben har­minc-negy­ven evan­gé­li­kus fi­a­tal vesz részt La­tin-Ame­ri­ká­ból, Ke­let-Eu­ró­pá­ból, Af­ri­ká­ból, Óce­á­ni­á­ból és Ázsi­á­ból. Idén is, mint min­dig, az af­ri­ka­i­ak van­nak ab­szo­lút több­ség­ben. A prog­ram cél­ja, hogy az USA-be­li evan­gé­li­kus gye­rek­tá­bo­rok­ba kül­föl­di gyer­mek­fel­ügye­lő­ket, úgy­ne­ve­zett camp coun­s­e­l­o­ro­kat hoz­za­nak, és az ame­ri­kai gyer­me­kek szá­má­ra be­te­kin­tést nyújt­sa­nak egy-egy má­sik föld­rész, or­szág kul­tú­rá­já­ba.

El­ső chi­ca­gói na­pun­kon Sun­nit­ha Mortha, az egy­ház nem­zet­kö­zi kap­cso­la­to­kért fe­le­lős ve­ze­tő­je tart elő­adást szá­munk­ra az Ál­la­mok­ról, az evan­gé­li­ku­sok et­ni­kai meg­osz­lá­sá­ról (ho­gyan lett ő egy ki­lenc­ven­nyolc szá­za­lék­ban fe­hér és eu­ró­pai ere­de­tű egy­ház tiszt­ség­vi­se­lő­je in­dia­iként?).

Az ebéd­nél Ivan, leg­újabb ko­lum­bi­ai cim­bo­rám meg­jegy­zi, le­het­nék dél­bra­zil, ott sok az ilyen skan­di­náv tí­pus. (Au­gusz­tus vé­gén, ami­kor új­ra ta­lál­koz­tunk, meg­ál­la­pí­tot­ta: sze­rin­te már tel­je­sen ame­ri­ka­ni­zá­lód­tam – ezt annyi­ra nem vet­tem jó né­ven.)

Dél­után cso­por­tok­ba osz­tot­tak min­ket, az or­szá­ga­ink­ról kel­lett elő­adást tar­ta­nunk. Ma­la­wi­ról, Tan­zá­ni­á­ról és a Dél-af­ri­kai Köz­tár­sa­ság­ról hal­lot­tam bő­veb­ben. A ma­gyar zász­ló tet­szett min­den­ki­nek, és per­sze nem hagy­tam ki a gu­lyás­tól az atom­bom­bán ke­resz­tül a Rub­ik-koc­ká­ig tar­tó esz­me­fut­ta­tást sem. Es­te cso­csó, Ma­gyar­or­szág vé­gig­ver­te a vi­lá­got Ma­da­gasz­kár­tól Thai­föl­dig. Ez­után kö­zös ének­lés, az af­ri­kai de­le­gá­ció hoz­za a for­mát, cso­dá­la­tos, ahogy át­élik a ze­nét és az éne­ket. El­kép­ze­li az em­ber ma­gát az aká­cia­fák alá.

Há­rom­na­pos chi­ca­gói va­ká­ci­ónk gyor­san el­te­lik, azon ka­pom ma­gam, hogy fent ülök a Ne­wark­ba tar­tó bel­föl­di já­ra­ton. A re­pü­lő­té­ren már vár rám Bru­ce, az iga­zi vi­dé­ki ame­ri­kai imá­zsát meg nem ha­zud­tol­va lom­pos kis­bu­szá­val, mely­ben ren­del­te­tés­sze­rű­en a meg­fe­le­lő pon­to­kon rend­szer­te­le­nül szét­szórt ch­ip­ses­zacskók és li­te­res mű­anyag po­ha­rak vál­to­gat­ják egy­mást.

Két és fél óra után ér­ke­zünk meg a New York ál­lam­be­li High­land Lake-be, a mun­ka­he­lyem­re, ahol a kö­vet­ke­ző majd­nem há­rom hó­na­pot töl­te­ni fo­gom. Nyu­gal­mas kis­vá­ros né­hány száz fő­vel egy tó part­ján. A tá­bor­ba ve­ze­tő föld­úton a kis­busszal dö­cög­ve Bru­ce me­sél a med­vék­ről és a csör­gő­kí­gyók­ról. Az egész olyan, mint Rév­fü­löp, csak ép­pen hét­száz­het­ven hek­tár fe­nyő­er­dő­ben te­rül el, és egy két ki­lo­mé­ter hosszú tó szol­gál­ja a ví­zi örö­mök sze­rel­me­se­it. Konk­ré­tan óri­á­si. Az egy­ház má­so­dik leg­na­gyobb tá­bo­ra.

Li­sa, az egyik igaz­ga­tó kör­be­mu­to­gat­ja a tá­bort. Tu­laj­don­kép­pen min­dent fo­gok csi­nál­ni. Mi­vel má­jus vé­ge van, és az üdül­te­té­si sze­zon csak jú­ni­us má­so­dik he­té­ben kez­dő­dik, na­gyobb­részt fü­vet nyí­runk, kar­ban­tar­tunk, sü­tünk, fő­zünk, ta­ka­rí­tunk John­nal, a fé­lig Pu­er­to Ri­có-i, fé­lig né­met sza­káccsal, akit majd­nem fel­vet­tek a ha­di­ten­ge­ré­szet­hez fő­sza­kács­nak egy anya­ha­jó­ra, de tíz ki­ló­val ne­he­zebb volt a kel­le­té­nél. Így most ne­kem mo­rog, hogy min­dent ve­le csi­nál­tat­nak.

Má­jus 29-ét írunk, reg­gel tíz óra van. John­nal át­jöt­tünk Mon­ti­cel­ló­ba a tb-kár­tyám mi­att, a hi­va­tal­ban előt­tem a pa­pír, kér­dés az et­ni­kai ho­va­tar­to­zás. Af­ro­a­me­ri­kai? Fe­hér? Spa­nyol aj­kú? Ázsi­ai, il­let­ve óce­á­niai? Benn­szü­lött ame­ri­kai? A má­so­di­kat meg­koc­káz­ta­tom.

Mint ké­sőbb a vir­gi­ni­ai Ran­dy el­mond­ja, a nem fe­hé­rek nem tesz­nek kü­lönb­sé­get a fe­hé­rek kö­zött, a sze­mük­ben nem ma­gyar, fran­cia, eset­leg né­met vagy – egy­sze­rű­en fe­hér. Per­sze, ez vissza­fe­lé is meg­van, pél­dá­ul az ame­ri­kai köz­be­széd egy­ér­tel­mű­en me­xi­kó­i­nak ti­tu­lál min­den his­pa­nót, nem tesz kü­lönb­sé­get a do­mi­ni­ka­i­ak, Cos­ta Ri­ca-iak, me­xi­kó­i­ak, hon­du­ra­si­ak kö­zött. A fe­ke­ték és a fe­hé­rek egyen­ran­gú­ak, ez azon­ban nem mond­ha­tó el a „me­xi­kó­i­ak­ról”. A po­li­ti­kai kor­rekt­ség ha­zá­já­ban csak úgy röp­köd­nek a ve­lük kap­cso­la­tos po­é­nok, kör­be­jár­nak a spa­nyol ak­cen­tu­son mu­la­tó e-mai­lek. Azért egy kis fel­szín alat­ti an­ti­sze­mi­tiz­mus is meg­ta­lál­ha­tó, vi­szont a fe­ke­ték­kel szem­ben egyet­len ne­ga­tív meg­nyil­vá­nu­lást sem ta­pasz­tal­tam.

Egyik mun­ka­tár­sam, Le­ah tör­té­ne­te em­lí­tés­re mél­tó. Te­xas­ban szü­le­tett, és egy wis­con­si­ni nor­vég lel­kész­csa­lád fo­gad­ta örök­be. A kö­zép­is­ko­lá­ban fe­ke­te osz­tály­tár­sai ki­kö­zö­sí­tet­ték fe­hér csa­lád­ja mi­att. Szá­mom­ra azért meg­dőlt az eu­ró­pai köz­gon­dol­ko­dás­ban meg­lé­vő „rasszis­ta dél ver­sus to­le­ráns észak” el­mé­le­te, hal­lot­tam a kon­fö­de­rá­ci­ós zász­ló­val dí­szí­tett au­tó­juk­kal fu­ri­ká­zó né­ge­rek­ről és haj­me­resz­tő tör­té­ne­te­ket a Mid­west­ről, a Kö­zép-Nyu­gat­ról.

A tá­bor­ban ti­zen­hár­man dol­go­zunk a gye­re­kek­kel, akik egy-két he­tes tur­nu­sok­ban vált­ják egy­mást jú­ni­us ele­jé­től. Két­he­tes ki­kép­zé­sünk után, mely­ben volt az el­ső­se­gély­vizs­gá­tól kezd­ve a vad­ví­zi eve­zé­sen át min­den, meg­jött az el­ső cso­port, na­gyobb­részt fe­ke­te srá­cok Qu­e­ens­ből.

Ál­ta­lá­ban hat-hét fő­vel la­kik egy coun­s­e­lor az er­dő mé­lyén fa­há­zak­ban, a zu­hany­zó­tól tíz, a pottyan­tós vé­cé­től öt perc­re. Ilyen­kor a fel­ügye­lő a gye­re­kek ap­ja és any­ja egy sze­mély­ben. Min­den az ő fe­le­lős­sé­ge. Egész vé­gig ő fe­lel ér­tük. Éne­ke­ket ta­ní­tunk ne­kik, bib­lia­órát tar­tunk, csak ve­lünk me­het­nek für­de­ni, dol­gu­kat vé­gez­ni, és még szám­ta­lan más te­en­dőnk van. Hu­szon­négy órás a mun­ka­nap.

Egyik dél­után ko­sa­raz­tam a fi­úk­kal. Majd­nem én vol­tam a leg­jobb, ők csak az­óta ját­sza­nak, mi­ó­ta jár­ni tud­nak. A lel­ké­szük, Pas­tor Mac ér­té­kel­ve, hogy volt bá­tor­sá­gunk ki­áll­ni a kon­fir­man­du­sai el­len, adott Ran­dynek és ne­kem egy ko­sa­ras­nad­rá­got és -pó­lót, az ő mé­re­té­ben, ami XXL. Pas­tor Mac Qu­e­ens­ben in­dí­tott egy prog­ra­mot az ut­ca­gye­re­kek­nek, akik a ko­sarazás mel­lett bib­lia­órán is részt vesz­nek.

He­ti egy sza­bad­na­punk van, ilyen­kor ál­ta­lá­ban a midd­le­tow­ni plá­zá­ba me­gyünk vo­nat­tal, fel­ve­szünk egy tisz­ta nad­rá­got, tisz­ta pó­lót, és él­vez­zük azt az ál­la­po­tot, ami­kor – Ia­in, a skót mun­ka­tár­sam sza­va­i­val él­ve – „nem árasz­tasz iz­zad­ság- vagy/és füst­sza­got”.

Jú­ni­us 19-én az is­ten­tisz­te­let után, ame­lyet a tá­bor­ban a „fe­nyő­ká­pol­ná­ban” tar­ta­nak, Gow­ri, Ka­te, Ch­rissy, Bren­da és én ví­gan ro­bo­gunk New York fe­lé. Vég­re ci­vi­li­zá­ció! A ki­kép­zé­sünk alatt is jár­tunk már egy­szer Man­hat­tan­ben, gya­ko­rol­tuk a met­ró­val va­ló köz­le­ke­dést, és ta­nul­tunk a vá­ros­ban mű­kö­dő nap­kö­zis tá­bo­rok­ról. Most két hé­tig Bro­oklyn­ban fo­gunk dol­goz­ni.

New York egy­sze­rű­en le­nyű­gö­ző. A bro­okly­ni jár­dán gril­le­ző do­mi­ni­ka­i­ak­tól a man­hat­ta­ni pénz­ügyi ne­gyed­ben fut­ko­só öl­tö­nyös üz­let­em­be­re­ken és a kí­nai ne­gyed áru­sa­in át a bron­xi ut­cá­kon ban­dá­zó né­ge­re­kig itt min­den­fé­le em­ber­tí­pus meg­ta­lál­ha­tó. A ne­igh­bour­ho­od – szom­széd­ság – , ahol lak­tunk, kí­nai, hi­spa­no és or­to­dox zsi­dó kör­nyék. A bro­okly­ni­ak ked­venc ki­kap­cso­ló­dó he­lyén, Co­ney Is­lan­den min­den ki­írás négy­nyel­vű: an­gol, kí­nai, spa­nyol és orosz.

A gyü­le­ke­ze­tet, ahol dol­goz­tunk, nor­vég be­ván­dor­lók ala­pí­tot­ták a 19. szá­zad­ban. A cso­por­tom­ban tíz gye­rek volt nyolc- és tíz­éves kor kö­zött. Még so­sem hal­lot­tam pa­lesz­tin evan­gé­li­ku­sok­ról, ná­lam pe­dig vol­tak hár­man is: And­rew, Matt­hew és Na­im. Egyéb­ként az asszi­mi­lá­ció na­gyon gyor­san zaj­lik le a kö­zel-ke­le­ti­ek­nél, a srá­cok má­so­dik ge­ne­rá­ci­ós be­ván­dor­lók, arabul már alig tud­nak, ott­hon is in­kább an­go­lul be­szél­nek a szü­le­ik­kel.

Nap­ja­ink gyor­san tel­tek, ta­lán a leg­szebb ame­ri­kai em­lé­kem ez a bro­okly­ni két hét. A lel­kész­ék­nél reg­ge­liz­tünk min­den­nap, a fe­le­ség, Nancy M&M’s-es pa­la­csin­tái vit­ték a prí­met. A gye­re­kek­kel öröm dol­goz­ni, reg­gel ki­lenc­kor kez­dünk a reg­ge­li áhí­tat­tal, majd bib­lia­órát tar­tok ne­kik, az­tán kéz­mű­ves-fog­lal­ko­zás­ra men­nek, ez­után egy gye­rek­pszi­cho­ló­gus­sal van­nak, majd megint az irá­nyí­tá­som alatt ját­sza­nak a tor­na­te­rem­ben. Dél­után a há­rom cso­port­nak kö­zös prog­ram­ja van, min­den­nap más-más. „Vi­zes na­pot” két­szer is tar­ta­nunk kell, ak­ko­ra kö­zön­ség­si­ker. Négy­kor áhí­tat, egy-két új ének meg­ta­ní­tá­sa, majd ér­tük jön­nek a szü­lők.

Va­cso­rá­ra min­dig más csa­lád hí­vott meg min­ket, vagy pénzt ad­tak, hogy men­jünk el va­la­ho­va. Jár­tunk ko­re­ai ét­te­rem­ben Pas­tor Shin­nel, vol­tunk pa­lesz­tin lel­kész­csa­lád­nál, et­tünk li­ba­no­ni ki­főz­dé­ben. A gye­re­kek kö­ré­ben ál­lan­dó hu­mor­for­rás volt Ma­gyar­or­szág an­gol ne­ve (Hun­gary), min­dig meg­kér­dez­ték, éhes (hungry) va­gyok-e. Ál­ta­lá­ban Ázsi­á­ba vagy Af­ri­ká­ba, eset­leg Ka­na­dá­ba (!) he­lyez­ték el or­szá­gun­kat, de ez­zel nincs sem­mi prob­lé­ma, hi­szen egy tíz­éves ma­gyar sem hal­lott még Con­nec­ti­cut­ról.

A „ne­ve­tünk a bu­ta ame­ri­ka­i­a­kon, mert nem tud­ják, hol van Ma­gyar­or­szág” hely­zet sem volt – a köz­hi­e­de­lem­mel el­len­tét­ben – annyi­ra jel­lem­ző. Meg­le­pő­en so­kan tud­ták, mer­re va­gyunk, igaz, hogy a ve­lünk kap­cso­la­tos is­me­ret­anyag a pi­ros­pap­ri­ka-gou­­lash-csi­kós arany­há­rom­szö­gé­ben ki is me­rült, de ez a Ma­gyar Tu­riz­mus Zrt. hi­bá­ja. Per­sze elő­for­dult olyan kér­dés, hogy van-e ná­lunk ve­ze­té­kes víz, vagy hogy eszünk-e ló­húst (er­re egyéb­ként azt fe­lel­tem, hogy igen, de csak nyer­sen és jó vé­re­sen), vol­tak kés­he­gyig me­nő gaszt­ro­nó­mi­ai vi­tá­im a mun­ka­tár­sa­im­mal a zsí­ros ke­nyér él­ve­ze­ti ér­té­ké­ről, va­la­mint ar­ról, hogy a tá­bor­tűz­nél pil­le­cuk­rot süs­sünk-e cso­ko­lá­dé­val vagy pe­dig sza­lon­nát.

Man­hat­tan­ben a 82. ut­cá­ban volt ré­geb­ben a ma­gyar ne­gyed, ma­nap­ság azon­ban csak né­hány öre­get ta­lá­lunk itt, a fi­a­ta­labb ge­ne­rá­ci­ók ki­köl­töz­tek az elő­vá­ro­sok­ba. Jár­tam a ma­gyar cuk­rász­dá­ban is, ame­lyet egy gö­rög csa­lád üze­mel­tet, de há­rom ma­gyar al­kal­ma­zott­juk van, és a ven­dé­gek kö­zül is be­szél­tem ma­gya­rok­kal.

Meg­le­pe­tés volt szá­mom­ra, ami­kor meg­tud­tam, hogy a tá­bo­runk­hoz kö­ze­li Bar­ryv­il­le né­met ét­ter­mét egy er­dé­lyi ma­gyar há­zas­pár üze­mel­te­ti, itt is­mer­ked­tem meg Fe­ri­vel, aki men­to­los Marl­bo­ró­ját szív­va me­sél­te ne­kem élet­tör­té­ne­tét az au­gusz­tu­si éj­sza­ká­ban.

A tá­bo­ro­zók kö­zül töb­bek­nek is vol­tak ma­gyar őse­ik. Az olim­pi­ai já­té­kok alatt, ami­kor a coun­s­e­l­o­rok or­szá­gai sze­rint hat csa­pa­tot ál­lí­tot­tunk fel – Új-Zél­and, Skó­cia, USA, Ma­gyar­or­szág, Dél-af­ri­kai Köz­tár­sa­ság és Hol­lan­dia –, és a „nyi­tó­ce­re­mó­ni­án” min­den­ki el­éne­kel­te a him­nu­szát, az egyik kis­lány, akit Ju­lia Mol­nar­nak hív­tak, oda­jött, és azt mond­ta: „Azt a ma­gyar dalt ve­led éne­kel­tem ám, itt be­lül a szí­vem­ben.”

A zász­ló vé­gig a „ba­rak­kun­kon” len­gett, a dél-af­ri­kai Ch­ris azt ja­va­sol­ta, hogy reg­ge­len­ként az alatt ma­sí­roz­zunk a tá­bo­ro­zók­kal. Eb­be azért nem men­tem be­le.

Bro­oklyn­ból vissza­tér­ve Ia­in­nel együtt fel­ügyel­tünk hat srá­cot két hé­tig. Vol­tunk ve­lük raft­in­gol­ni, sá­to­roz­tunk ve­lük két na­pig a tó túl­ol­da­lán, több­nyi­re sza­ka­dó eső­ben. Min­den es­te kü­lön prog­ram volt az úgy­ne­ve­zett bear­bag fel­füg­gesz­té­se a fák­ra. Ezek fe­ke­te tás­kák, ame­lyek­be az élel­mi­szert tet­tük, és éj­sza­ká­ra kö­rül­be­lül két-há­rom mé­ter ma­gas­ra kö­töt­tük fel, hogy a med­vék ne ér­jék el. Szo­kás sze­rint er­re ko­rom­sö­tét­ben ke­rült sor, hi­szen nap­pal lus­ták vol­tunk meg­csi­nál­ni…

A fi­úk min­den per­cét él­vez­ték en­nek a va­don­be­li élet­nek, hi­szen a nagy­vá­ros­ból ilyen­kor ke­rül­nek csak ki a ter­mé­szet­be. Ahogy Ste­ve Lee, az igaz­ga­tó mond­ta: „Ta­lálj egy szik­lát, és ezek a srá­cok egész nap el­lesz­nek ve­le.”

Med­vét két­szer is lát­tunk, csör­gő­kí­gyót sze­ren­csé­re egy­szer sem.

A tá­bor­ban töl­tött hó­na­pok alatt dol­goz­tunk a far­mon is, a kony­hán, ta­ka­rí­tot­tunk; aki­nek épp nem vol­tak tá­bo­ro­zói, azok va­la­mi ki­se­gí­tő mun­kát vé­gez­tek.

A vé­ge fe­lé már egy­re job­ban hi­ány­zott Ma­gyar­or­szág és a ma­gyar kony­ha, egy jó ka­réj fe­hér ke­nyé­rért már a fél ka­ro­mat ad­tam vol­na.

Au­gusz­tus 16-án es­te az egész „staff” – a sze­mély­zet – New York­ba ment. Va­cso­rá­val bú­csúz­tat­tuk egy­mást és a nyá­ri mun­kás na­po­kat. Más­nap re­pül­tem Chi­ca­gó­ba, ahol négy­na­pos vá­ros­né­zés kö­vet­ke­zett.

Kis túl­zás­sal új­ra be­le kel­lett rá­zód­nunk a ma­gyar­ba Mi­ki­vel és Ma­tyi­val. Előb­bi Ka­li­for­ni­á­ban dol­go­zott, míg Ma­tyi a dél-da­ko­tai pré­rin tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot. A négy nap alatt részt vet­tünk egy is­ten­tisz­te­le­ten is, ahol kü­lön kö­szön­töt­ték a prog­ram részt­ve­vő­it. Meg­lá­to­gat­tuk az Ame­ri­kai Evan­gé­li­kus Egy­ház és a Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség szék­há­zát, min­den­ki le­fény­ké­pez­tet­te ma­gát Mark Han­son­nak, az LVSZ el­nö­ké­nek szé­ké­ben, fel­men­tünk a Se­ars To­wer­be, az USA leg­ma­ga­sabb épü­le­té­be, jár­tunk a Field Mú­ze­um­ban, meg­lá­to­gat­tuk Mic­ha­el Jor­dan szob­rát.

Au­gusz­tus 21-én, ti­zen­két órás út után el­csi­gá­zot­tan lan­dol­tunk Fe­ri­he­gyen – örök él­ménnyel gaz­da­god­va.

Az út szer­ve­zé­séért kö­szö­net a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház Öku­me­ni­kus és Kül­ügyi Osz­tá­lyá­nak.

::Nyomtatható változat::