Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mint­egy tíz év­vel ez­előtt finn test­vér­gyü­le­ke­ze­tünk ven­dé­gei vol­tunk. Há­zi­gaz­dánk meg­szo­kott „pa­pi ci­vil­ben” tá­voz­ni ké­szült. A vá­ros egyik kö­zép­is­ko­lá­já­ba tar­tott, mi­vel vé­ge volt a tan­év­nek, ál­dást kellett mon­da­nia, mert egy év­fo­lyam vég­leg tá­vo­zott. Ve­le men­tem. Az ün­nep­ség nem tar­tott so­ká­ig, be­széd alig volt. Lel­kész há­zi­gaz­dám is fej­ből mon­dott igét, imát, igei gon­do­la­tot. A di­ák­se­reg és a ve­lük le­vő fel­nőt­tek sze­rény cso­port­ja alig fél­ óra múl­va ha­za­fe­lé sé­tált. Ez volt a bal­la­gás. Sem­mi ci­co­ma, fel­haj­tás, csak egy­sze­rű és tisz­ta el­kö­szö­nés va­la­mi­től. Vá­ro­si is­ko­lá­ban és lel­ké­szi ál­dás­sal.

Pár év­vel ké­sőbb ugyan­ott. Zsú­folt temp­lom, az ol­tá­ron gyö­nyö­rű vi­rág­köl­te­mé­nyek, több­pa­pos szol­gá­lat. A temp­lom két ol­da­lán az el­ső öt-hat pad­ban hat­van fi­a­tal tal­pig fe­hér ru­há­ban (al­bá­ban), ked­ve­sen, vi­dá­man, meg­ha­tott te­kin­tet­tel, csend­ben, majd éne­ket zeng­ve. Im­po­ná­ló volt a ha­tal­mas gyü­le­ke­zet zen­gő éne­ke, a fi­a­ta­lok csen­gő és tisz­ta hang­ja. De a lé­nye­get tol­má­csunk sut­tog­ta: ők most kon­fir­mál­nak. Ma­gya­ráz­ta, hogy ez meg­moz­gat­ja az egész csa­lá­dot, ro­ko­no­kat, ba­rá­to­kat.

A temp­lo­mi han­gu­lat ott­ho­nos volt. A kon­fir­man­du­sok nem za­var­ban le­vő gyer­me­kek­ként vi­sel­ked­tek, ha­nem ked­ves te­kin­te­tű if­jú höl­gyek és fi­a­tal le­gény­kék vol­tak.

Hi­va­ta­los finn egy­há­zi sta­tisz­ti­ká­ból tud­tam meg ké­sőbb, hogy a meg­ke­resz­telt fi­a­ta­lok ab­szo­lút több­sé­ge (ki­lenc­ven-ki­lenc­ven­öt szá­za­lé­ka) ma­gá­tól ér­tő­dő­en kon­fir­mál, ez ter­mé­sze­tes, az élet­hez tar­to­zik, mint a ka­rá­csony, a hús­vét vagy a pün­kösd.

Ha­zánk­ban min­den for­dít­va tör­té­nik. Egy­re ha­tal­ma­sabb nép­ün­ne­pély a bal­la­gás. Még az elé­ge­det­len­ke­dő szak­szer­ve­ze­tek sem mer­tek ek­kor sztráj­kol­ni. Bal­lag már az óvo­dás is (hogy szo­ci­a­li­zá­lód­jon), kis- és na­gy­is­ko­lás, fő­is­ko­lás és egye­te­mis­ta.

Ilyen­kor a vi­rág­áru­sok fél év­re va­ló be­vé­tel­re tesz­nek szert, és az ut­ca­sep­rők­nek is több dol­guk akad ké­sőbb. Egy kis­vá­ros­ban min­den ven­dég­lő fog­lalt. Mé­reg­drá­ga, pénz­tár­cát ki­ürí­tő aján­dé­kok, fonnya­dás­ra ítélt vi­rág­csok­rok, szte­reo­tip be­szé­dek a tö­meg ér­dek­lő­dés nél­kü­li zú­gá­sa köz­ben, ün­nep­lő­ru­hák, me­lan­ko­li­kus gé­pi ze­ne (ta­lán egy-egy ze­ne­is­ko­la ki­vé­tel, ha ép­pen van bal­la­gás), ren­ge­teg vil­lo­gó di­gi­tá­lis fény­ké­pe­ző­gép, kü­lön­fé­le mé­re­tű, hal­kan ber­re­gő vi­deo­ka­me­ra, egy­más­nak üt­kö­ző al­kal­mi ope­ra­tő­rök, elé­ge­dett szü­lői, büsz­ke nagy­szü­lői mo­so­lyok. A vi­rág­cso­kor­ha­lom mö­gött di­ák­ar­cok, ta­lán egy-két könny­csepp itt vagy ott, és az­tán a gim­na­zis­ták szá­má­ra az érett­sé­gi. Jó volt ez a négy, hat vagy ép­pen nyolc esz­ten­dő az al­ma ma­ter fa­lai kö­zött, és ez­után csak a szép­re em­lé­ke­zünk… Er­re rá­megy a nap, az is­ko­la­épü­let ta­ka­rí­tá­sa pe­dig két na­pig tart. El­bal­la­gott a vén di­ák. Ahogy és aho­va si­ke­rül. Hol is le­het­ne a leg­töb­bet ke­res­ni?

Itt-ott még kon­fir­má­ció is. Ahogy si­ke­rül. Ki­halt már a szép ha­gyo­mány, hogy fe­hér­va­sár­na­pon, a fel­tá­ma­dás ün­ne­pét kö­ve­tő el­ső va­sár­nap van. Az új­já­szü­le­tés va­sár­nap­ján, mert így örö­köl­tük óko­ri őse­ink­től, akik ezen a na­pon vet­ték fel a gyü­le­ke­zet­be az élő hi­tű, meg­tért és új­já­szü­le­tett, ezért a hit dol­ga­i­ból jól fel­ké­szült tag­ja­i­kat. Ők nem ne­vez­ték kon­fir­má­ci­ó­nak, hi­szen ezt csak mint­egy há­rom­száz éve gya­ko­rol­juk így.

Né­met lel­kész ba­rá­tom ke­ser­nyés vic­ce: „Pa­nasz­ko­dik az egyik lel­kész, hogy sok a de­ne­vér a temp­lom­ban, tud­na-e va­la­ki jó meg­ol­dást, mert a mé­reg em­ber­te­len­ség, de az épü­let kárt szen­ved. Töb­ben je­lent­kez­nek, hogy van egy biz­tos mód­szer. S már jön is kó­rus­ban: »Kon­fir­máld meg őket, rög­tön el­tűn­nek!«” Gyen­ge, fáj­dal­mas tré­fa.

Így ke­rült egy­más mel­lé a cím­ben a kon­fir­má­ció és a bal­la­gás. Mind a ket­tő tá­vo­zás­ra utal. Nem vé­let­le­nül szü­le­tett meg itt­hon lel­ké­szek kö­zött a szo­mo­rú­an tré­fás mon­dat: „Hány gyer­me­ket si­ke­rült az idén ki­kon­fir­mál­nod?” Ér­tel­met­len a szó – „ki­kon­fir­mál” –, mi­vel a kon­fir­má­ció a ke­reszt­ség szent­sé­gé­nek tar­tal­mát erő­sí­te­né a szí­vek­ben.

Egy biz­tos: ab­ba nem hagy­hat­juk, de így sem foly­tat­hat­juk. Bűn len­ne a kon­fir­má­ció fel­adá­sa, de vé­tek a meg­üre­se­dett for­mák eről­te­té­se. Egyet­len vi­ga­szunk a mag­ve­tő re­mény­sé­ge és a „ta­laj­vi­szo­nyok” Szent­lé­lek ál­ta­li elő­ké­szí­tett­sé­ge. Ám en­nek el­le­né­re be­szél­nünk kel­le­ne a kon­fir­má­ció ügyé­ről. Őszin­tén, be­csü­le­te­sen és imád­ko­zó lel­kü­let­tel. Mert ab­ba­hagy­ni bűn, a ki­üre­se­dett for­ma pe­dig vé­tek.

Mi te­gyünk? A lel­kész ön­ma­gá­ban ke­vés a meg­úju­lás­hoz. Nem le­het­sé­ges, hogy a gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­ge fe­lől kel­le­ne meg­kö­ze­lí­te­nünk a kér­dést? Ha a ke­reszt­ség szent­sé­ge al­kal­má­tól kezd­ve élő kö­zös­ség ven­né kö­rül a szü­lő­ket, gyer­me­ke­ket? Ha egy-egy gyer­me­ket nem is az egész gyü­le­ke­zet, de kis­kö­zös­sé­gek ölel­né­nek kö­rbe?

Vagy csak ál­mo­do­zom?

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::