Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 19
- Konfirmáció és ballagás
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Konfirmáció és ballagás
Mintegy tíz évvel ezelőtt finn testvérgyülekezetünk vendégei voltunk. Házigazdánk megszokott „papi civilben” távozni készült. A város egyik középiskolájába tartott, mivel vége volt a tanévnek, áldást kellett mondania, mert egy évfolyam végleg távozott. Vele mentem. Az ünnepség nem tartott sokáig, beszéd alig volt. Lelkész házigazdám is fejből mondott igét, imát, igei gondolatot. A diáksereg és a velük levő felnőttek szerény csoportja alig fél óra múlva hazafelé sétált. Ez volt a ballagás. Semmi cicoma, felhajtás, csak egyszerű és tiszta elköszönés valamitől. Városi iskolában és lelkészi áldással.
Pár évvel később ugyanott. Zsúfolt templom, az oltáron gyönyörű virágköltemények, többpapos szolgálat. A templom két oldalán az első öt-hat padban hatvan fiatal talpig fehér ruhában (albában), kedvesen, vidáman, meghatott tekintettel, csendben, majd éneket zengve. Imponáló volt a hatalmas gyülekezet zengő éneke, a fiatalok csengő és tiszta hangja. De a lényeget tolmácsunk suttogta: ők most konfirmálnak. Magyarázta, hogy ez megmozgatja az egész családot, rokonokat, barátokat.
A templomi hangulat otthonos volt. A konfirmandusok nem zavarban levő gyermekekként viselkedtek, hanem kedves tekintetű ifjú hölgyek és fiatal legénykék voltak.
Hivatalos finn egyházi statisztikából tudtam meg később, hogy a megkeresztelt fiatalok abszolút többsége (kilencven-kilencvenöt százaléka) magától értődően konfirmál, ez természetes, az élethez tartozik, mint a karácsony, a húsvét vagy a pünkösd.
Hazánkban minden fordítva történik. Egyre hatalmasabb népünnepély a ballagás. Még az elégedetlenkedő szakszervezetek sem mertek ekkor sztrájkolni. Ballag már az óvodás is (hogy szocializálódjon), kis- és nagyiskolás, főiskolás és egyetemista.
Ilyenkor a virágárusok fél évre való bevételre tesznek szert, és az utcaseprőknek is több dolguk akad később. Egy kisvárosban minden vendéglő foglalt. Méregdrága, pénztárcát kiürítő ajándékok, fonnyadásra ítélt virágcsokrok, sztereotip beszédek a tömeg érdeklődés nélküli zúgása közben, ünneplőruhák, melankolikus gépi zene (talán egy-egy zeneiskola kivétel, ha éppen van ballagás), rengeteg villogó digitális fényképezőgép, különféle méretű, halkan berregő videokamera, egymásnak ütköző alkalmi operatőrök, elégedett szülői, büszke nagyszülői mosolyok. A virágcsokorhalom mögött diákarcok, talán egy-két könnycsepp itt vagy ott, és aztán a gimnazisták számára az érettségi. Jó volt ez a négy, hat vagy éppen nyolc esztendő az alma mater falai között, és ezután csak a szépre emlékezünk… Erre rámegy a nap, az iskolaépület takarítása pedig két napig tart. Elballagott a vén diák. Ahogy és ahova sikerül. Hol is lehetne a legtöbbet keresni?
Itt-ott még konfirmáció is. Ahogy sikerül. Kihalt már a szép hagyomány, hogy fehérvasárnapon, a feltámadás ünnepét követő első vasárnap van. Az újjászületés vasárnapján, mert így örököltük ókori őseinktől, akik ezen a napon vették fel a gyülekezetbe az élő hitű, megtért és újjászületett, ezért a hit dolgaiból jól felkészült tagjaikat. Ők nem nevezték konfirmációnak, hiszen ezt csak mintegy háromszáz éve gyakoroljuk így.
Német lelkész barátom kesernyés vicce: „Panaszkodik az egyik lelkész, hogy sok a denevér a templomban, tudna-e valaki jó megoldást, mert a méreg embertelenség, de az épület kárt szenved. Többen jelentkeznek, hogy van egy biztos módszer. S már jön is kórusban: »Konfirmáld meg őket, rögtön eltűnnek!«” Gyenge, fájdalmas tréfa.
Így került egymás mellé a címben a konfirmáció és a ballagás. Mind a kettő távozásra utal. Nem véletlenül született meg itthon lelkészek között a szomorúan tréfás mondat: „Hány gyermeket sikerült az idén kikonfirmálnod?” Értelmetlen a szó – „kikonfirmál” –, mivel a konfirmáció a keresztség szentségének tartalmát erősítené a szívekben.
Egy biztos: abba nem hagyhatjuk, de így sem folytathatjuk. Bűn lenne a konfirmáció feladása, de vétek a megüresedett formák erőltetése. Egyetlen vigaszunk a magvető reménysége és a „talajviszonyok” Szentlélek általi előkészítettsége. Ám ennek ellenére beszélnünk kellene a konfirmáció ügyéről. Őszintén, becsületesen és imádkozó lelkülettel. Mert abbahagyni bűn, a kiüresedett forma pedig vétek.
Mi tegyünk? A lelkész önmagában kevés a megújuláshoz. Nem lehetséges, hogy a gyülekezet közössége felől kellene megközelítenünk a kérdést? Ha a keresztség szentsége alkalmától kezdve élő közösség venné körül a szülőket, gyermekeket? Ha egy-egy gyermeket nem is az egész gyülekezet, de kisközösségek ölelnének körbe?
Vagy csak álmodozom?
Ribár János
::Nyomtatható változat::
|