Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Nyolc­van­éves? Én nem hi­szem. Nyolc­van­éves vol­na ő: a te­rem­tő böl­cses­ség, a szor­gos mun­ka és ma­ra­dan­dó­ság köl­tő­je: Ká­nyá­di Sán­dor? Nem hi­szem. A szár­nyas idő így el­su­hant fe­let­tünk. Hi­szen teg­nap még egy fi­a­tal­em­ber kí­nált ott­ho­ná­ban jó vö­rös­bor­ral, meg­aján­dé­ko­zott új kö­te­té­vel. Csen­des szo­mo­rú­ság­gal be­szélt a ki­sebb­sé­gi lét min­den­na­pos meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ról…

Hosszú szü­net után szü­lő­vá­ro­som­ban, Hód­me­ző­vá­sár­he­lyen ta­lál­koz­tunk. A he­lyi új­ság azt ír­ta: „K. S. ro­mán köl­tő” lá­to­gat vá­ro­sunk­ba. (Még tol­má­csot is küld­tek elé­be.) Ké­sőbb Sze­ge­den fu­tot­tunk össze: gye­re­kek ül­ték kö­rül a könyv­tár­ban. Egy kis­lány a lá­bát ölel­te, úgy hall­gat­ta a sza­va­it. Nép­dalt éne­kel­tek, s bú­csú­zó­ul egy rö­vid vers­sel aján­dé­koz­ta meg őket. Gyor­san meg­ta­nul­ták; én még ma is tu­dom: „Be­te­me­tett a nagy hó / er­dőt, me­zőt, ré­tet, / min­den, mint a nagy­anyó / ha­ja, hó­fe­hér lett. // Min­den, mint a nagy­apó / baj­sza, hó­fe­hér lett, / csak a fe­ke­te­ri­gó / ma­radt fe­ke­té­nek.”

Az ő ha­ja vi­szont ezüst lett. De nem vál­to­zott ere­jé­ben, hi­té­ben és szí­vé­ben. Hi­szen a köl­té­szet: dac, meg­ma­ra­dás és ki­fogy­ha­tat­lan szor­ga­lom. Mun­ka és mun­ka, így őriz­ve meg iga­zát. És Ká­nyá­di Sán­dor ír­ta mű­ve­it ren­dít­he­tet­le­nül. Illyés nem­zet­fél­tő hi­té­vel, Kós Ká­roly épí­tő szel­le­mé­ben, Jé­kely Zol­tán Er­dély-di­csé­re­té­vel.

Ká­nyá­di nyolc­van­éves. Hosszan so­rol­hat­nám, mi min­dent al­ko­tott a Ko­lozs­vá­ron élő és né­hány esz­ten­de­je Bu­da­pes­ten is la­kó Kos­suth-dí­jas köl­tő. Hu­szon­öt kö­tet vers és for­dí­tás, hu­szon­há­rom gye­rek­könyv, drá­mák, film­for­ga­tó­köny­vek, hang­le­me­zek és CD-k. Lel­tár­ba szed­het­nénk uta­zá­sa­it a nagy­vi­lág­ban, az író­tár­sak és ba­rá­tok jó­kí­ván­sá­ga­it.

De kép­te­len és fe­les­le­ges vál­lal­ko­zás.

Ká­nyá­di Sán­dor nem ké­szül összeg­zés­re. Szü­le­tés­nap­ján is csak át­si­et. Még ren­ge­teg a ter­ve. Ri­port­ra sincs ide­je. Csak be­szél­ge­tünk, hall­ga­tom sze­líd sza­va­it a dél­előt­ti csend­ben.

– Va­ló­já­ban nem is má­jus 10-én, ha­nem 11-én szü­let­tem. A buz­gó hi­va­tal meg­vál­toz­tat­ta a dá­tu­mot, hi­szen sze­rin­tük a Ro­mán Ki­rály­ság ün­ne­pén nem szü­let­het egy ma­gyar gye­rek.

– Nagy­ga­lamb­fal­va a szü­lő­fa­lu. So­kan nem tud­ják, hol ke­res­sük Er­dély­ben.

– Gyö­nyö­rű he­lyen. Szé­kely­ke­reszt­úr és Szé­kely­ud­var­hely kö­zött. Nyolc ki­lo­mé­ter­re at­tól, ahol Pe­tő­fi utol­só éj­sza­ká­ja volt, és hu­szon­öt­re at­tól, ahol meg­halt.

El­húz­za a füg­gönyt, nyit­ja az ab­la­kot, és ki­mu­tat a Döb­ren­tei tér­re:

– Lá­tod, az ott Be­ne­dek Elek kút­ja. A Har­gi­tá­ról hoz­tam a ha­tal­mas kö­vet, Me­loc­co Mik­lós fa­rag­ta vég­le­ges­re. Ne­künk két apánk van: Bem és Elek apó. Ő az igaz­sá­gos, mert csak a me­sék­ben van. Aki meg­fá­radt, le­ül­het az öreg fák alá, a ván­dor meg­mos­sa az ar­cát. Sok gáncs ér­te a ne­mes ügyet, de vé­gül si­ke­rült föl­ál­lí­ta­ni. Zu­ho­gó eső­ben volt az ava­tás: száz­öt­ven em­ber jött el, a Ka­lá­ka együt­tes mu­zsi­kált, mi meg éne­kel­tünk.

Az együt­tes­re te­re­lő­dik a szó. A Ba­káts té­ri temp­lom­ban együtt sze­re­pel­tek.

– Las­san har­minc éve is­mer­jük egy­mást. Ott jár­tak a kö­zel­ben, és en­gem mu­tat­tak be ne­kik. Egyik ver­se­met meg­ze­né­sí­tet­ték, ké­sőbb egy kö­tet­re va­ló ké­szült el. Er­dély­ben is van­nak temp­lom­ban fel­ol­va­sá­sok, de ott min­dig ké­rem, hogy ne tap­sol­ja­nak. Cso­dá­la­tos ér­zés Is­ten há­zá­ban be­szél­ni, de még cso­dá­la­to­sabb hall­gat­ni. Me­gyek, ha hív­nak, me­gyek, ha bír­ják a lá­ba­im, vi­szem gyö­nyö­rű ma­gyar nyel­vün­ket! Volt olyan év, hogy száz ta­lál­ko­zón vet­tem részt, gye­re­kek­nek ver­set is ta­ní­tot­tam.

– Más­ként gon­dol­ko­dik a köl­tő, ami­kor a gye­re­kek­nek ír?

– Fel­tét­le­nül. Vi­szont én – Weö­res Sán­dorhoz hasonlóan – nem hi­szek ab­ban, hogy van kü­lön fel­nőtt- és gyer­mek­iro­da­lom. Ha meg­néz­zük a vi­lág­iro­dal­mat, lát­juk, a leg­több mű­ve gye­rek­ol­vas­mány, at­tól füg­gő­en, ki mi­kor ad­ja oda a leg­ki­seb­bek­nek. A Nap­su­gár­ban, az én ver­se­im­ben az volt a cél, hogy a nyelv szép­sé­ge és gaz­dag­sá­ga nö­ve­ked­jen a gyer­mek el­mé­jé­ben.

Pa­nasz­ko­dom az or­szág rom­lá­sá­ra, a kö­zö­nyös­ség­re. Sok idős em­ber­nek ke­nyér­re se fut­ja.

– Te­le van­nak az em­be­rek eg­zisz­ten­ci­á­lis fé­le­lem­mel – mond­ja a köl­tő – És fő­leg a fi­a­ta­lok. Ben­nem a leg­ne­he­zebb idők­ben se volt fé­le­lem. Nem is le­he­tett, mert az meg­öli az éle­tün­ket, és nem tu­dunk dol­goz­ni. Ér­de­kes, ez a rossz han­gu­lat hoz­zánk, Er­dély­be is el­ért. Sze­ren­csé­re én min­den ilyen­ből ki­ma­rad­tam. Tet­tem a dol­go­mat, úgy, hogy a leg­job­bat ad­jam ki ma­gam­ból.

La­po­zom vá­lo­ga­tott ver­se­it, s lá­tom, tel­je­sí­tet­te fo­ga­dal­mát. Min­den má­so­dik ver­se itt van ben­nünk, zeng úgy is, hogy nem mond­juk. Bar­tók Bé­la em­lé­ké­nek, T. Á. sír­já­ra, Fá­tól fá­ig, Ko­dály, Egy cso­kor or­go­na mel­lé, Csán­gó si­ra­tó, Kró­ni­kás ének, Ha­lot­tak nap­ja Bécs­ben, Van­nak vi­dé­kek, Ör­mény sír­kö­vek, Va­la­ki jár a fák he­gyén, Sö­rény és ko­po­nya…

Ter­mé­sze­tes köl­tő, mond­ta Ká­nyá­di egyik ér­tő kor­tár­sa. Egy­sze­rű­en: köl­tő. Aki ré­gi ének­mon­dók­nak a ro­ko­na, s a be­szélt vers az iga­zi esz­mé­nye. Azért ír – több mint fél év­szá­za­da –, hogy meg­aján­dé­koz­za ol­va­só­it – vagy­is min­den­kit. A ki­sebb­ség gond­ja­i­ról, tör­té­ne­lem­ről, lét­ről töp­ren­gő ver­se­i­ben vi­lág­lik az igaz­ság, hogy min­den­ki ért­se. Alap­vo­ná­sa az élet­sze­re­tet, eb­ből fo­gan­nak ver­sei, me­lyek gyö­nyör­köd­tet­nek és biz­tat­nak, még ak­kor is, ha ve­re­ség­ben ve­tet­te pa­pír­ra.

Sok­szor rá­sü­tik a bé­lye­get, hogy de­presszi­ós. De nem ő ilyen, ha­nem a szo­ron­ga­tó és ször­nyű vi­lág, me­lyet meg akar ér­te­ni. A szét­szag­ga­tott or­szá­got, a szét­szó­ra­tott ma­gyar­sá­got az­zal be­csü­li meg, hogy má­so­kat is meg­be­csül. Ezért a leg­job­bak kö­zé so­rol­juk, a pél­da­éle­tű ke­ve­sek kö­zé, s nem­ csak szí­vet biz­ta­tó, szép fé­nyes sza­va­i­ért.

Ká­nyá­di Sán­dor nyolc­van­éves! Kö­szönt­sük sze­re­te­tünk­ből font ko­szo­rú­val. S mert fi­gyel most rá Ma­gyar­or­szág és Er­dély ap­ra­ja-nagy­ja, a Ma­gyar Köz­tár­sa­sá­gi Ér­dem­rend nagy­ke­reszt­jé­vel tün­tet­te ki köz­tár­sa­sá­gi el­nö­künk. Di­csér­ve már hó­esés­ben a nyer­ges-te­tői kop­ja­fa ava­tá­sán, tisz­ta ar­cú szé­ke­lyek kö­zött, hát mond­juk együtt: Is­ten él­tes­sen, ked­ves Sán­dor, vi­gyáz­za és se­gít­se éle­te­det még so­ká­ig!

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::