Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 19
- Hitbõl szolgálni – amíg csak az Úr engedi
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Hitbõl szolgálni – amíg csak az Úr engedi
Hatvankettedik éve szolgálja a kecskeméti gyülekezetet dr. Majthényi Béláné Sántha Marianna, Marica néni. De abból, amit a közösség hatvanegy évként tart számon, õ hármat levon. Mert 1948-tól 1951-ig – akkor még õrállóként, gyerekmunkásként – „szeretetbõl, de nem élõ hitbõl” végezte a feladatot. Évtizedek elteltével is kristálytisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor ez utóbbit megkapta.
Már férjnél volt, kislánya is megszületett. „Túl voltam az élet eseményein” – mondja. De a halál nagy kérdõjel volt elõtte, és az élet értelmét kereste. 1951 nyarán egyhetes evangélizációra utazott Fótra; Sréter Ferencet, Józsa Mártont hallgatta. „Többedmagammal a kis padlásszobában aludtam. Június 15-én hajnalban arra ébredtem, hogy az ablakon keresztül éppen rám süt a nap. Kinyitottam a Bibliámat. »Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!« – olvastam Zakariás könyvében, a 3. fejezet 4. versében.” Azóta az Úrtól kapott feltámadáshiten alapul az élete; ezt hiszi, éli, tudja, vallja.
Nem sokkal késõbb levelet kapott a lelkészétõl. „Marica, nincs kántorunk, nem tudunk evangélizációt tartani” – írta neki Friedrich Lajos, mert tudta róla, hogy valamikor zongorázott. „Négy és fél évig tanított a zeneiskolában Vásárhelyi Zoltán Kossuth-díjas kóruskarnagy, zeneszerzõ felesége. Ismertem a kottát, hallás után is játszogattam. Keresztapám, Huszka Jenõ zeneszerzõ révén is valamelyest jártas voltam a zenei dolgokban. De orgonálni korábban soha nem orgonáltam.”
Amit tud, azt szinte teljesen magától, illetve egy vak katolikus kántor segítségével sajátította el – igaz, a pedálokat korábban is csak ritkán használta, ma pedig már egyáltalán nem szokta. A „debütálása” 1952 áldozócsütörtökén volt, a Tündöklõ hajnali csillag kezdetû éneket játszotta.
Kicsit elkanyarodunk a szolgálattól. Édesanyjáról mesél, az idõrõl, amikor õk ketten testvérekké lettek a hitben. Majd édesapjára, Sántha György költõre terelõdik a szó, az õ nyolc-tíz év hallgatás után, Friedrich Lajos, Veöreös Imre hatására íródott verseirõl beszél. „Madách Imre édesanyja, Anna Majthényi lány volt. Testvére, Gábor volt a férjem dédnagyapja” – magyarázza tovább a családi kapcsolatokat. Lánya, Marianna Pesten él; három fiúunokával ajándékozta meg. „Õ igazi anyuka. Én kevésbé voltam az. A fõzés, a házimunka soha nem volt az erõsségem” – vallja be töredelmesen.
1956-ban állást kellett vállalnia. Az egészségügyben helyezkedett el; harminc évig dolgozott Zonda László igazgató fõorvos mellett. „Csodálatos világi fõnököt adott az Úristen” – emlékszik vissza. „Kaptam tõle egy malaclopó köpenyt és egy kulcsot a hátsó ajtóhoz, úgy szöktem át nagypénteken, húsvéthétfõn és a többi, akkor munkanapnak számító egyházi ünnepen a rendelõintézettõl alig pár száz méterre lévõ templomba.” A párttitkárnõ elõl egy-két évig kellett csak bujkálnia. „Egyszer megajándékoztam apukám verseskötetével. Erre azt felelte: »Marica, szenteste édesapád 1946 karácsony címû versét olvastam.« Attól kezdve nem kellett félnem õtõle sem.”
„Friedrich Lajos, Veöreös Imre, Görög Tibor, Tóth-Szöllõs Mihály és most Kiss János” – sorolja az elmúlt hatvan év kecskeméti lelkipásztorait. Korálkönyvbõl is pont az ötödiket „nyüvi”…
Kedvencei az evangéliumi énekek – „Hafótól (id. Hafensher Károly – a szerk.) kaptam õket. Nagy dolog volt ez az ötvenes években! Még postára sem lehetett feladni õket, úgy kellett titokban megszervezi az átvételüket” –, de minden szép dallamú, ritmusú dalt szeret. Gyõzelmet vettél (EÉ 388), Az Úr csodásan mûködik (EÉ 328), Jézus, te égi szép (EÉ 389), Fel, mert az irgalom (EÉ 449), Ó, segíts, Jézus (EÉ 374), Velem vándorol utamon (EÉ 459) – említ a szívéhez igazán közel állók közül néhányat. Énekli-e õket orgonálás közben? – kíváncsiskodom. „Dehogy, mert akkor a kelleténél lassabban játszanám õket” – feleli önkritikusan. „És az nagyon régies” – teszi még hozzá.
Nemrégiben ünnepelte a nyolcvannyolcadik születésnapját. Bírja-e még fizikailag? – kérdezem tõle. „Hajlítani még csak-csak tudom, de erõ már nincs benne, a tollat sem tudja megtartani” – mutatja jobb keze mutatóujját. „Mindig elcsodálkozom, hogy amikor odaülök az orgonához, mégis sikerül leütni vele a billentyûket…!”
Tíz évvel ezelõtt megcsúszott templom elõtt a friss hó borította jégen – hármas bokatöréssel orgonálta végig az istentiszteletet. Akkor körülbelül két hónapot „esett ki” a szolgálatból. „A baleset Isten figyelmeztetése volt; akkor gondolkodtam el elõször azon, hogy lassan ideje gondoskodni az utánpótlásról.”
Idén januártól a kecskeméti istentiszteleti alkalmak nyolcvan százalékán már nem õ ül az orgonapadon: „Anno pont Zoltán édesapját váltottam ezen a helyen, Lillát pedig csecsemõkorából ismerem, ott tologattam a babakocsiját a házunk elõtt a Gyenes téren, de az esküvõkön, kereszteléseken, temetéseken, a szórványokban és az idõsek otthonaiban még most is ellátom a kántori szolgálatot.”
„Ez a mostani idegbecsípõdés a térdemben is jelzés – mondja a panaszkodás legkisebb jele nélkül, megnyugvással-megbékéléssel a hangjában –, hogy egyre nagyobb teret kell adnom nekik, nekem pedig egyre inkább a háttérbe kell húzódnom. Nagy ajándék az Úrtól, hogy még ad erõt a szolgálathoz, de tudom, bármelyik pillanatban elveheti tõlem. És én felkészültem erre, nem fog váratlanul érni, ha bekövetkezik. De addig is szolgálok hitbõl, szeretetbõl, amíg csak éltet a kegyelem.”
Nehéz lehet ennyi év után átengedni a terepet – tûnõdöm hangosan. „Nagyon féltem tõle” – ismeri el. „De azt hittem, nehezebb lesz. Olyan jó hallgatni õket! Leülök a hátsó sorok valamelyikébe – diákkoromban is mindig ott foglaltam helyet –, és most én is a gyülekezettel énekelek.”
Vitális Judit
::Nyomtatható változat::
|