Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 19
- Hitből szolgálni – amíg csak az Úr engedi
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Hitből szolgálni – amíg csak az Úr engedi
Hatvankettedik éve szolgálja a kecskeméti gyülekezetet dr. Majthényi Béláné Sántha Marianna, Marica néni. De abból, amit a közösség hatvanegy évként tart számon, ő hármat levon. Mert 1948-tól 1951-ig – akkor még őrállóként, gyerekmunkásként – „szeretetből, de nem élő hitből” végezte a feladatot. Évtizedek elteltével is kristálytisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor ez utóbbit megkapta.
Már férjnél volt, kislánya is megszületett. „Túl voltam az élet eseményein” – mondja. De a halál nagy kérdőjel volt előtte, és az élet értelmét kereste. 1951 nyarán egyhetes evangélizációra utazott Fótra; Sréter Ferencet, Józsa Mártont hallgatta. „Többedmagammal a kis padlásszobában aludtam. Június 15-én hajnalban arra ébredtem, hogy az ablakon keresztül éppen rám süt a nap. Kinyitottam a Bibliámat. »Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!« – olvastam Zakariás könyvében, a 3. fejezet 4. versében.” Azóta az Úrtól kapott feltámadáshiten alapul az élete; ezt hiszi, éli, tudja, vallja.
Nem sokkal később levelet kapott a lelkészétől. „Marica, nincs kántorunk, nem tudunk evangélizációt tartani” – írta neki Friedrich Lajos, mert tudta róla, hogy valamikor zongorázott. „Négy és fél évig tanított a zeneiskolában Vásárhelyi Zoltán Kossuth-díjas kóruskarnagy, zeneszerző felesége. Ismertem a kottát, hallás után is játszogattam. Keresztapám, Huszka Jenő zeneszerző révén is valamelyest jártas voltam a zenei dolgokban. De orgonálni korábban soha nem orgonáltam.”
Amit tud, azt szinte teljesen magától, illetve egy vak katolikus kántor segítségével sajátította el – igaz, a pedálokat korábban is csak ritkán használta, ma pedig már egyáltalán nem szokta. A „debütálása” 1952 áldozócsütörtökén volt, a Tündöklő hajnali csillag kezdetű éneket játszotta.
Kicsit elkanyarodunk a szolgálattól. Édesanyjáról mesél, az időről, amikor ők ketten testvérekké lettek a hitben. Majd édesapjára, Sántha György költőre terelődik a szó, az ő nyolc-tíz év hallgatás után, Friedrich Lajos, Veöreös Imre hatására íródott verseiről beszél. „Madách Imre édesanyja, Anna Majthényi lány volt. Testvére, Gábor volt a férjem dédnagyapja” – magyarázza tovább a családi kapcsolatokat. Lánya, Marianna Pesten él; három fiúunokával ajándékozta meg. „Ő igazi anyuka. Én kevésbé voltam az. A főzés, a házimunka soha nem volt az erősségem” – vallja be töredelmesen.
1956-ban állást kellett vállalnia. Az egészségügyben helyezkedett el; harminc évig dolgozott Zonda László igazgató főorvos mellett. „Csodálatos világi főnököt adott az Úristen” – emlékszik vissza. „Kaptam tőle egy malaclopó köpenyt és egy kulcsot a hátsó ajtóhoz, úgy szöktem át nagypénteken, húsvéthétfőn és a többi, akkor munkanapnak számító egyházi ünnepen a rendelőintézettől alig pár száz méterre lévő templomba.” A párttitkárnő elől egy-két évig kellett csak bujkálnia. „Egyszer megajándékoztam apukám verseskötetével. Erre azt felelte: »Marica, szenteste édesapád 1946 karácsony című versét olvastam.« Attól kezdve nem kellett félnem őtőle sem.”
„Friedrich Lajos, Veöreös Imre, Görög Tibor, Tóth-Szöllős Mihály és most Kiss János” – sorolja az elmúlt hatvan év kecskeméti lelkipásztorait. Korálkönyvből is pont az ötödiket „nyüvi”…
Kedvencei az evangéliumi énekek – „Hafótól (id. Hafensher Károly – a szerk.) kaptam őket. Nagy dolog volt ez az ötvenes években! Még postára sem lehetett feladni őket, úgy kellett titokban megszervezi az átvételüket” –, de minden szép dallamú, ritmusú dalt szeret. Győzelmet vettél (EÉ 388), Az Úr csodásan működik (EÉ 328), Jézus, te égi szép (EÉ 389), Fel, mert az irgalom (EÉ 449), Ó, segíts, Jézus (EÉ 374), Velem vándorol utamon (EÉ 459) – említ a szívéhez igazán közel állók közül néhányat. Énekli-e őket orgonálás közben? – kíváncsiskodom. „Dehogy, mert akkor a kelleténél lassabban játszanám őket” – feleli önkritikusan. „És az nagyon régies” – teszi még hozzá.
Nemrégiben ünnepelte a nyolcvannyolcadik születésnapját. Bírja-e még fizikailag? – kérdezem tőle. „Hajlítani még csak-csak tudom, de erő már nincs benne, a tollat sem tudja megtartani” – mutatja jobb keze mutatóujját. „Mindig elcsodálkozom, hogy amikor odaülök az orgonához, mégis sikerül leütni vele a billentyűket…!”
Tíz évvel ezelőtt megcsúszott templom előtt a friss hó borította jégen – hármas bokatöréssel orgonálta végig az istentiszteletet. Akkor körülbelül két hónapot „esett ki” a szolgálatból. „A baleset Isten figyelmeztetése volt; akkor gondolkodtam el először azon, hogy lassan ideje gondoskodni az utánpótlásról.”
Idén januártól a kecskeméti istentiszteleti alkalmak nyolcvan százalékán már nem ő ül az orgonapadon: „Anno pont Zoltán édesapját váltottam ezen a helyen, Lillát pedig csecsemőkorából ismerem, ott tologattam a babakocsiját a házunk előtt a Gyenes téren, de az esküvőkön, kereszteléseken, temetéseken, a szórványokban és az idősek otthonaiban még most is ellátom a kántori szolgálatot.”
„Ez a mostani idegbecsípődés a térdemben is jelzés – mondja a panaszkodás legkisebb jele nélkül, megnyugvással-megbékéléssel a hangjában –, hogy egyre nagyobb teret kell adnom nekik, nekem pedig egyre inkább a háttérbe kell húzódnom. Nagy ajándék az Úrtól, hogy még ad erőt a szolgálathoz, de tudom, bármelyik pillanatban elveheti tőlem. És én felkészültem erre, nem fog váratlanul érni, ha bekövetkezik. De addig is szolgálok hitből, szeretetből, amíg csak éltet a kegyelem.”
Nehéz lehet ennyi év után átengedni a terepet – tűnődöm hangosan. „Nagyon féltem tőle” – ismeri el. „De azt hittem, nehezebb lesz. Olyan jó hallgatni őket! Leülök a hátsó sorok valamelyikébe – diákkoromban is mindig ott foglaltam helyet –, és most én is a gyülekezettel énekelek.”
Vitális Judit
::Nyomtatható változat::
|