Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hat­van­ket­te­dik éve szol­gál­ja a kecs­ke­mé­ti gyü­le­ke­ze­tet dr. Majt­hé­nyi Bé­lá­né Sánt­ha Ma­ri­an­na, Ma­ri­ca né­ni. De ab­ból, amit a kö­zös­ség hat­van­egy év­ként tart szá­mon, ő hár­mat le­von. Mert 1948-tól 1951-ig – ak­kor még őr­ál­ló­ként, gye­rek­mun­kás­ként – „sze­re­tet­ből, de nem élő hit­ből” vé­gez­te a fel­ada­tot. Év­ti­ze­dek el­tel­té­vel is kris­tály­tisz­tán em­lék­szik ar­ra a pil­la­nat­ra, ami­kor ez utób­bit meg­kap­ta.

Már férj­nél volt, kis­lá­nya is meg­szü­le­tett. „Túl vol­tam az élet ese­mé­nye­in” – mond­ja. De a ha­lál nagy kér­dő­jel volt előt­te, és az élet ér­tel­mét ke­res­te. 1951 nya­rán egy­he­tes evan­gé­li­zá­ci­ó­ra uta­zott Fót­ra; Sré­ter Fe­ren­cet, Jó­zsa Már­tont hall­gat­ta. „Töb­bed­ma­gam­mal a kis pad­lás­szo­bá­ban alud­tam. Jú­ni­us 15-én haj­nal­ban ar­ra éb­red­tem, hogy az ab­la­kon ke­resz­tül ép­pen rám süt a nap. Ki­nyi­tot­tam a Bib­li­á­mat. »Lásd! Le­vet­tem ró­lad a te ál­nok­sá­go­dat, és ün­ne­pi ru­hák­ba öl­töz­tet­lek té­ged!« – ol­vas­tam Za­ka­ri­ás köny­vé­ben, a 3. fe­je­zet 4. ver­sé­ben.” Az­óta az Úr­tól ka­pott fel­tá­ma­dás­hi­ten ala­pul az éle­te; ezt hi­szi, éli, tud­ja, vall­ja.

Nem sok­kal ké­sőbb le­ve­let ka­pott a lel­ké­szé­től. „Ma­ri­ca, nincs kán­to­runk, nem tu­dunk evan­gé­li­zá­ci­ót tar­ta­ni” – ír­ta ne­ki Fried­rich La­jos, mert tud­ta ró­la, hogy va­la­mi­kor zon­go­rá­zott. „Négy és fél évig ta­ní­tott a ze­ne­is­ko­lá­ban Vá­sár­he­lyi Zol­tán Kos­suth-dí­jas kó­rus­kar­nagy, ze­ne­szer­ző fe­le­sé­ge. Is­mer­tem a kot­tát, hal­lás után is ját­szo­gat­tam. Ke­reszt­apám, Husz­ka Je­nő ze­ne­szer­ző ré­vén is va­la­me­lyest jár­tas vol­tam a ze­nei dol­gok­ban. De or­go­nál­ni ko­ráb­ban so­ha nem or­go­nál­tam.”

Amit tud, azt szin­te tel­je­sen ma­gá­tól, il­let­ve egy vak ka­to­li­kus kán­tor se­gít­sé­gé­vel sa­já­tí­tot­ta el – igaz, a pe­dá­lo­kat ko­ráb­ban is csak ritkán hasz­nál­ta, ma pe­dig már egy­ál­ta­lán nem szok­ta. A „de­bü­tá­lá­sa” 1952 ál­do­zó­csü­tör­tö­kén volt, a Tün­dök­lő haj­na­li csil­lag kez­de­tű éne­ket ját­szot­ta.

Ki­csit el­ka­nya­ro­dunk a szol­gá­lat­tól. Édes­any­já­ról me­sél, az idő­ről, ami­kor ők ket­ten test­vé­rek­ké let­tek a hit­ben. Majd édes­ap­já­ra, Sánt­ha György köl­tő­re te­re­lő­dik a szó, az ő nyolc-tíz év hall­ga­tás után, Friedrich Lajos, Veöreös Imre hatására író­dott ver­se­i­ről be­szél. „Ma­dách Im­re édes­any­ja, An­na Majt­hé­nyi lány volt. Test­vé­re, Gá­bor volt a fér­jem déd­nagy­ap­ja” – ma­gya­ráz­za to­vább a csa­lá­di kap­cso­la­to­kat. Lá­nya, Ma­ri­an­na Pes­ten él; há­rom fiú­uno­ká­val aján­dé­koz­ta meg. „Ő iga­zi anyu­ka. Én ke­vés­bé vol­tam az. A fő­zés, a há­zi­mun­ka so­ha nem volt az erős­sé­gem” – vall­ja be tö­re­del­me­sen.

1956-ban ál­lást kel­lett vál­lal­nia. Az egész­ség­ügy­ben he­lyez­ke­dett el; har­minc évig dol­go­zott Zon­da László igazgató fő­or­vos mel­lett. „Cso­dá­la­tos vi­lá­gi fő­nö­köt adott az Úr­is­ten” – em­lék­szik vissza. „Kap­tam tő­le egy ma­lac­lo­pó kö­penyt és egy kul­csot a hát­só aj­tó­hoz, úgy szök­tem át nagy­pén­te­ken, hús­vét­hét­főn és a töb­bi, ak­kor mun­ka­nap­nak szá­mí­tó egy­há­zi ün­ne­pen a ren­de­lő­in­té­zet­től alig pár száz mé­ter­re lé­vő temp­lom­ba.” A párt­tit­kár­nő elől egy-két évig kel­lett csak buj­kál­nia. „Egy­szer meg­aján­dé­koz­tam apu­kám ver­ses­kö­te­té­vel. Er­re azt fe­lel­te: »Ma­ri­ca, szent­es­te édes­apád 1946 ka­rá­csony cí­mű ver­sét ol­vas­tam.« At­tól kezd­ve nem kel­lett fél­nem őtő­le sem.”

„Fried­rich La­jos, Veö­reös Im­re, Gö­rög Ti­bor, Tóth-Szöl­lős Mi­hály és most Kiss Já­nos” – so­rol­ja az el­múlt hat­van év kecs­ke­mé­ti lel­ki­pász­to­ra­it. Ko­rál­könyv­ből is pont az ötö­di­ket „nyü­vi”…

Ked­ven­cei az evan­gé­li­u­mi éne­kek – „Ha­fó­tól (id. Ha­fens­her Ká­roly – a szerk.) kap­tam őket. Nagy do­log volt ez az öt­ve­nes évek­ben! Még pos­tá­ra sem le­he­tett fel­ad­ni őket, úgy kel­lett ti­tok­ban meg­szer­ve­zi az át­vé­te­lü­ket” –, de min­den szép dal­la­mú, rit­mu­sú dalt sze­ret. Győ­zel­met vet­tél (EÉ 388), Az Úr cso­dá­san mű­kö­dik (EÉ 328), Jé­zus, te égi szép (EÉ 389), Fel, mert az ir­ga­lom (EÉ 449), Ó, segíts, Jézus (EÉ 374), Velem vándorol utamon (EÉ 459) – em­lít a szí­vé­hez iga­zán kö­zel ál­lók kö­zül né­há­nyat. Ének­li-e őket or­go­ná­lás köz­ben? – kí­ván­csis­ko­dom. „De­hogy, mert ak­kor a kel­le­té­nél las­sab­ban ját­sza­nám őket” – fe­le­li ön­kri­ti­ku­san. „És az na­gyon ré­gi­es” – te­szi még hoz­zá.

Nem­ré­gi­ben ün­ne­pel­te a nyolc­van­nyol­ca­dik szü­le­tés­nap­ját. Bír­ja-e még fi­zi­ka­i­lag? – kér­de­zem tő­le. „Haj­lí­ta­ni még csak-csak tu­dom, de erő már nincs ben­ne, a tol­lat sem tud­ja meg­tar­ta­ni” – mu­tat­ja jobb ke­ze mu­ta­tó­uj­ját. „Min­dig el­cso­dál­ko­zom, hogy ami­kor oda­ülök az or­go­ná­hoz, még­is si­ke­rül le­üt­ni ve­le a bil­len­tyű­ket…!”

Tíz év­vel ez­előtt meg­csú­szott templom előtt a friss hó bo­rí­tot­ta jé­gen – hár­mas bo­ka­tö­rés­sel or­go­nál­ta vé­gig az is­ten­tisz­te­le­tet. Ak­kor kö­rül­be­lül két hó­na­pot „esett ki” a szol­gá­lat­ból. „A bal­eset Is­ten fi­gyel­mez­te­té­se volt; ak­kor gon­dol­kod­tam el elő­ször azon, hogy las­san ide­je gon­dos­kod­ni az után­pót­lás­ról.”

Idén ja­nu­ár­tól a kecs­ke­mé­ti is­ten­tisz­te­le­ti al­kal­mak nyolc­van szá­za­lé­kán már nem ő ül az or­go­na­pa­don: „An­no pont Zol­tán édes­ap­ját vál­tot­tam ezen a he­lyen, Lil­lát pe­dig cse­cse­mő­ko­rá­ból is­me­rem, ott to­lo­gat­tam a ba­ba­ko­csi­ját a há­zunk előtt a Gye­nes té­ren, de az es­kü­vő­kön, ke­resz­te­lé­se­ken, te­me­té­se­ken, a szór­vá­nyok­ban és az idő­sek ott­ho­na­i­ban még most is el­lá­tom a kán­to­ri szol­gá­la­tot.”

„Ez a mos­ta­ni ideg­be­csí­pő­dés a tér­dem­ben is jel­zés – mond­ja a pa­nasz­ko­dás leg­ki­sebb je­le nél­kül, meg­nyug­vás­sal-meg­bé­ké­lés­sel a hang­já­ban –, hogy egy­re na­gyobb te­ret kell ad­nom ne­kik, ne­kem pe­dig egy­re in­kább a hát­tér­be kell hú­zód­nom. Nagy aján­dék az Úr­tól, hogy még ad erőt a szol­gá­lat­hoz, de tu­dom, bár­me­lyik pil­la­nat­ban el­ve­he­ti tő­lem. És én fel­ké­szül­tem er­re, nem fog vá­rat­la­nul ér­ni, ha be­kö­vet­ke­zik. De ad­dig is szol­gá­lok hit­ből, sze­re­tet­ből, amíg csak él­tet a ke­gye­lem.”

Ne­héz le­het ennyi év után át­en­ged­ni a te­re­pet – tű­nő­döm han­go­san. „Na­gyon fél­tem tő­le” – is­me­ri el. „De azt hit­tem, ne­he­zebb lesz. Olyan jó hall­gat­ni őket! Le­ülök a hát­só so­rok va­la­me­lyi­ké­be – di­ák­ko­rom­ban is min­dig ott fog­lal­tam he­lyet –, és most én is a gyü­le­ke­zet­tel éne­ke­lek.”

Vi­tá­lis Ju­dit

::Nyomtatható változat::