Cantate

Stro­fi­kus gyü­le­ke­ze­ti éne­kek 1.

Hozzászólás a cikkhez

Mai cik­künk kez­di azt a bel­ső so­ro­za­tot, mely­ben be­mu­tat­juk a Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv leg­fon­to­sabb stro­fi­kus gyü­le­ke­ze­ti éne­ke­it. Mi­vel fel­té­te­lez­zük, hogy nem min­den­ki­nek van a ke­ze ügyé­ben ez a gyűj­te­mény, lehe­tő­ség szerint min­den al­ka­lom­mal kö­zöl­jük az ének kot­tá­ját is.

El­ső­nek egy olyan éne­ket vá­lasz­tot­tunk, mely egye­sí­ti hús­vét evan­gé­li­u­mát és az ének­lés­re va­ló fel­szó­lí­tást.

A Mind jöj­je­tek, ör­vend­je­tek, nagy ví­gan éne­kel­je­tek (GyLK 814) a 14. szá­za­di Re­sur­re­xit Do­mi­nus kan­ció nyo­mán ke­let­ke­zett Wir wol­len al­le fröh­lich se­in (EG 100) for­dí­tá­sa, Dó­ka Zol­tán (1929–2000) tol­lá­ból.

A Fel­tá­ma­dot­tal va­ló ta­lál­ko­zás va­ló­di ok az ör­ven­de­zés­re; az el­ső meg­döb­be­nés után ezt érez­het­ték a ta­nít­vá­nyok. A meg­sza­ba­dí­tás, sza­bad­ság ér­zé­se a ke­resz­tény em­ber éle­té­nek alap­ja. A sza­bad­ság iga­zi hús­vé­ti fo­ga­lom, amely össze­füg­gés­ben van a zsi­dó nép Egyip­tom­ból va­ló ki­vo­nu­lá­sá­val. A Vö­rös-ten­ge­ren va­ló át­ju­tás után fel­csen­dül Mir­jam és Mó­zes da­la, a meg­me­ne­kü­lés fö­lött va­ló öröm­ként (2Móz 15). A meg­élt sza­ba­du­lás uj­jon­gás­ban nyil­vá­nul meg. „… aki­ket az Úr ki­vál­tott, uj­jong­va vo­nul­nak a Si­on­ra. Öröm ko­szo­rúz­za fe­jü­ket örök­re…” (Ézs 35,10) Az uj­jon­gó öröm a hús­vét utá­ni egy­ház meg­ta­pasz­talt kin­cse, amely min­dig új éne­kek­ben, ze­né­ben és tánc­ban ölt tes­tet; ke­vés­bé sza­vak­ban, in­kább je­lek­ben és gesz­tu­sok­ban.

„Mind jöj­je­tek, ör­vend­je­tek”: ez­zel a fel­szó­lí­tás­sal kez­dő­dik éne­künk. Nem a hús­vét­kor tör­tén­tek teo­ló­gi­ai ki­fej­té­se szó­lal meg, ha­nem a Fel­tá­ma­dot­tal va­ló ta­lál­ko­zás él­mé­nye. A buz­dí­tás egye­ne­sen a nyu­ga­ti egy­ház öröm­ki­ál­tá­sá­ba, Is­ten di­csé­re­té­be, a Hal­le­lu­já­ba tor­kol­lik. A Hal­le­lu­ja (mely­nek je­len­té­se: „Di­csér­jé­tek Jah­vét!”) a hús­vé­ti ke­resz­té­nyek is­mer­te­tő­je­le. Ez­után ér­de­kes vál­to­zást fi­gyel­he­tünk meg: az ere­de­ti szö­veg, „Ge­lobt sei Ch­ris­tus, Ma­ri­en Sohn” a ma­gyar for­dí­tás­ban „Di­csé­rünk, Is­ten szent Fia” for­má­ban je­le­nik meg.

A be­ve­ze­tés után, a 2–4. vers­szak­ban az öröm in­do­ko­lá­sa kö­vet­ke­zik. Az uj­jon­gás­nak az alap­ja Jé­zus Krisz­tus ha­lá­la és fel­tá­ma­dá­sa, amely elég nagy és je­len­tős tény ah­hoz, hogy öt­ven na­pig ün­ne­pel­jük. Is­ten vég nél­kü­li di­cső­í­té­se és a menny­ben lé­vő meg­vál­tot­tak­kal va­ló kö­zös­ség föl­di lé­tünk cél­ja – su­gall­ja az 5. stró­fa.

Az ének el­ső­sor­ban a dal­la­má­ból él. A ze­nei tör­té­nést ele­jé­től vé­gig a tán­cos, pá­rat­lan met­ru­mú rit­mus ural­ja, amely ener­gi­á­ját a jam­bi­kus ver­se­lés elő­re­vi­vő fel­üté­se­i­ből nye­ri. Itt a kan­ció, egy ké­ső kö­zép­ko­ri né­pi­es mű­faj ha­gyo­má­nya ele­ve­ne­dik meg. A hat­so­ros stró­fa ze­ne­i­leg két­szer há­rom sor­ra ta­go­ló­dik: a Hal­le­lu­ja-ref­rén ze­nei anya­ga meg­egye­zik az el­ső há­rom so­ré­val. Az el­ső sor dúr hár­mas­hang­zat-fel­bon­tá­sa ener­gi­ku­san fel­lép a nagy szext­re, majd a kvin­ten zár; a má­so­dik sor az ok­táv­ról in­dul­va fo­ko­za­to­san éri el a ter­cet; a har­ma­dik sor pe­dig az alap­han­got jár­ja kö­rül. Az egész stró­fa ki­egyen­sú­lyo­zott, ará­nyos és erőt su­gár­zó, ki­vá­ló­an al­kal­mas az öröm­te­li hús­vé­ti köl­te­mény hor­do­zá­sá­ra. De töb­bet is nyújt: olyas­mit kö­zöl, amit sza­vak­kal már nem le­het ki­fe­jez­ni. A be­széd után a ze­ne to­vábblép, és ab­la­kot nyit a transz­cen­dens­re.

Ja­vas­lom, hogy aki te­he­ti, ik­tas­sa be ezt az éne­ket a hús­vét utá­ni va­sár­na­pok va­la­me­lyi­ké­nek rend­jé­be! Ha prob­lé­más a gyü­le­ke­zet ta­ní­tá­sa, akár kis­kó­rus­sal is meg­szó­lal­tat­ha­tó.

Vé­gül éne­kel­jünk együtt!

„Mind jöj­je­tek, ör­vend­je­tek, / Nagy ví­gan éne­kel­je­tek! / Ím, kész már üd­vös­sé­ge­tek. / Hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja, / Hal­le­lu­ja, hal­le­lu­ja! / Di­csé­rünk, Is­ten szent Fia! // Meg­halt, de már fel­tá­ma­dott. / Le­győ­zött bűnt és bá­na­tot. / Jer, né­ki há­lát mond­ja­tok! / Hal­le­lu­ja… // Meg­vív­ta már a nagy csa­tát, / Ki ér­tünk ad­ta ön­ma­gát, / Szét­zúz­ta pok­lok aj­ta­ját! / Hal­le­lu­ja… // Is­ten Fi­á­nak zeng­je­tek / Uj­jon­gó há­la­éne­ket, / Ki ily nagy jót tett vé­le­tek! / Hal­le­lu­ja… // Csak té­ged áld­jon éne­künk, / Szent­há­rom­ság egy Is­te­nünk; / A föl­dön s menny­ben légy ve­lünk! / Hal­le­lu­ja…”

Ecse­di Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::