Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

A ta­nít­vá­nyok un­szol­ták és kér­ték Jé­zust: „Ma­radj ve­lünk, mert es­te­le­dik, a nap is le­ha­nyat­lott már!” Lk 24,29a (2Móz 34,9a; Mt 11,25–30; Kol 3,12–17; Zsolt 45) A ta­nít­vá­nyok Jé­zus kö­ze­lé­ben meg­ta­lál­ták a biz­ton­sá­got, a bi­zo­nyos­sá­got. Így van ez ma is. Ha Jé­zus­sal élünk, sze­re­te­te ki­űzi fé­lel­me­in­ket, az ő fé­nye el­űzi a sö­tét­sé­get, sze­münk tisz­tán meg­lát­ja az ed­dig ho­má­lyos­nak gon­dolt dol­go­kat. Jé­zus kö­zel­sé­ge nem­csak az em­mau­si ta­nít­vá­nyo­kat nyug­tat­ta meg, ha­nem min­ket is. Kér­jük őt, hogy lép­jen be az aj­tón­kon, s ma­rad­jon ve­lünk!

Hét­fő

Az Úr­nak szol­gál­ja­tok. A re­mény­ség­ben ör­ven­dez­ze­tek, a nyo­mo­rú­ság­ban le­gye­tek ki­tar­tók, az imád­ko­zás­ban áll­ha­ta­to­sak. Róm 12,11b–12 (Zsolt 100,2; Jak 1,17–25/26–27/; Ap­Csel 1,1–14) Jé­zus öröm­te­li szol­gá­lat­ra hí­vott el min­ket. Mind­nyá­jan kap­tunk Is­ten­től va­la­mi­lyen fel­ada­tot, ame­lyet csak mi tölt­he­tünk be, sen­ki más. Vi­gyáz­zunk ar­ra, hogy ne irigy­ked­jünk más­ra, ne ve­gyük el a más­nak szánt szol­gá­la­tot! A ránk bí­zott mun­kát szor­gal­ma­san, alá­zat­tal vé­gez­zük el, ne di­cse­ked­ve és kér­ked­ve! Gon­dol­junk Jé­zus­ra, aki ki­rály­ként sem rös­tell­te meg­mos­ni a ta­nít­vá­nyok lá­bát! Imád­ság­ban fo­lya­ma­to­san kér­jük a te­rem­tés Urá­tól a meg­erő­sí­tést, hogy jó he­lyen va­gyunk, éle­tünk­nek ér­tel­me van!

Kedd

Sze­res­sé­tek a jö­ve­vényt, mint ma­ga­to­kat! 3Móz 19,34 (1Thessz 3,12; Lk 19,36–40; Ap­Csel 1,15–26) Gye­rek­ko­rom­ban meg­fi­gyel­tem, hogy mi­kor etet­tem a csir­ké­ket, ki­lök­ték ma­guk kö­zül a töb­bi­ek a be­te­get, az erőt­lent, sőt még jól be­le is csíp­tek a ta­ra­já­ba. Ugyan­ezt a je­len­sé­get ta­pasz­tal­tam a ma­la­cok­nál is, a so­vá­nyab­bat az erő­sek ar­rébb ta­szí­tot­ták a mos­lé­kos vá­lyú­tól, hogy ne­kik több jus­son. Ha va­la­ki már meg­ta­pasz­tal­ta, mi­lyen fáj­da­lom az, ha sze­ret­ne egy kö­zös­ség­hez tar­toz­ni, és ott va­la­mi­lyen okból nem fo­gad­ják be, akkor a to­váb­bi­ak­ban min­den ki­re­kesz­tett mel­lé oda fog áll­ni, mert tud­ja, mit je­lent ez az ál­la­pot. Fo­gad­juk be a jö­ve­vényt, a be­bo­csá­tást ké­rőt, mert Jé­zus er­re ta­nít! Tölt­sük be az ő se­gít­sé­gé­vel a má­so­dik nagy pa­ran­cso­la­tot: Sze­resd fe­le­ba­rá­to­dat, mint ma­ga­dat!

Szer­da

Pál ír­ja: Szün­te­le­nül há­lát adunk az Is­ten­nek, hogy ami­kor hall­gat­tá­tok az Is­ten­nek ál­ta­lunk hir­de­tett igé­jét, nem em­be­ri be­széd­ként fo­gad­tá­tok be, ha­nem Is­ten be­szé­de­ként, amint­hogy va­ló­ban az, és an­nak ere­je mun­kál­ko­dik is ben­ne­tek, akik hisz­tek. 1Thessz 2,13 (Zsolt 119,172; Róm 15,14–21; Ap­Csel2,1–13) Is­tent rej­tőz­kö­dő­nek is szok­ták hív­ni, mert itt a föl­di lét­ben nem lát­hat­juk meg az ar­cát szem­től szem­ben, és nem hall­hat­juk meg a hang­ját. Va­jon tény­leg így van ez? Aki ke­re­si őt, szám­ta­lan for­má­ban rá­ta­lál­hat. Ott van ő a nyí­ló, il­la­tos ta­va­szi vi­rág­ban, a ma­dár­csi­cser­gés­ben, a Sze­ret­lek! val­lo­más­ban és a Ne félj! ba­rá­ti biz­ta­tás­ban. Hall­hat­juk az is­ten­tisz­te­le­te­ken, mi­kor a lel­kész szól hoz­zánk az ő üze­ne­tét köz­ve­tít­ve. Ör­ven­dez­zünk, hogy nem né­ma és lát­ha­tat­lan Is­te­nünk van, mond­junk há­la­imát, hogy még min­dig gon­dot vi­sel ránk!

Csü­tör­tök

Jaj azok­nak, akik azt mond­ják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt ál­lít­ják, hogy a sö­tét­ség vi­lá­gos­ság, és a vi­lá­gos­ság sö­tét­ség! Ézs 5,20 (1Pt 4,5; 1Kor 14,6–9, 15–19; Ap­Csel 2,14–28) Már a bib­li­ai idők­ben is lé­tez­tek ha­mis pró­fé­ták, akik ha­zug jö­ven­dő­mon­dás­sal akar­tak nép­sze­rű­sé­get sze­rez­ni ma­guk­nak, az igaz pró­fé­ták pe­dig gyak­ran meg­szen­ved­ték igaz­mon­dá­su­kat. Az ige ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­mün­ket, hogy ne fer­dít­sük el a dol­go­kat, ne ha­zud­junk. Még ak­kor is ki kell mon­da­ni a vi­lá­gos­ság sza­vát, ha az má­sok­nak eset­leg fáj, s ma­gunk­nak is kel­le­met­len­sé­get szer­zünk. Ne csap­junk be sen­kit, kö­ves­sük az igaz­ság út­ján Jé­zust!

Pén­tek

Pál ír­ja: Ké­rünk ti­te­ket, és in­tünk az Úr Jé­zus ne­vé­ben, hogy amint tő­lünk ta­nul­tá­tok, ho­gyan kell Is­ten­nek tet­sző mó­don él­ne­tek, eb­ben jus­sa­tok még előbb­re! 1Thessz 4,1 (Hós 14,10, Lk 22,39–46; Ap­Csel 2,29–36) Pál apos­tol ké­ré­se is­me­rős mind­nyá­junk­nak. Tud­juk, ho­gyan kel­le­ne Is­ten­nek tet­sző éle­tet él­ni, el­mé­let­ben már na­gyon kép­zet­tek va­gyunk. A baj a gya­kor­la­ti meg­va­ló­sí­tás­sal van. Tu­dom, hogy mit kell ten­nem, de még­sem azt te­szem, amit aka­rok, ha­nem azt, ami el­len küz­dök. Csa­tá­zom sa­ját ma­gam­mal, és azt lá­tom, hogy új­ra és új­ra el­bu­kom. Kér­jük Is­ten Szent­lel­két, hogy erő­sít­sen meg min­ket a jó vég­hez­vi­te­lé­ben, hogy hi­te­les ke­resz­té­nyek le­hes­sünk, ne csak meg­hal­lói, ha­nem vég­re­haj­tói is a tör­vény­nek!

Szom­bat

Meg­vizs­gál az Úr min­den szí­vet, és meg­is­mer min­den gon­do­la­tot és szán­dé­kot. 1Krón 28,9a (Ap­Csel 26,16; Jn 6,/60–62/63–69; Ap­Csel 2,37–41) Is­ten min­den­ha­tó­sá­ga ab­ban is rej­lik, hogy min­de­ne­ket is­mer. Ben­nün­ket is, még job­ban, mint mi sa­ját ma­gun­kat. Előt­te nem ve­het­jük fel ál­ar­cun­kat, előt­te sem­mi nem ma­rad ti­tok­ban. Ő gyű­lö­li a ha­mis­sá­got, a bűnt. Csen­de­sed­jünk el, mé­lyed­jünk ma­gunk­ba, és őszin­tén tár­juk fel előt­te éle­tünk gyar­ló­sá­ga­it, fáj­dal­ma­it, ké­ré­se­it! A sza­ba­dí­tó Is­ten se­gít­sé­günk­re si­et, meg­erő­sít, tisz­ta szí­vet te­remt ben­nünk! Higgyünk!

::Nyomtatható változat::