Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az er­dé­lyi Szász­föld fő­vá­ro­sá­ba, Nagy­sze­ben­be ka­pott meg­hí­vást áp­ri­lis utol­só nap­ja­i­ra e so­rok író­ja, hogy – a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház kép­vi­se­le­té­ben – részt ve­gyen a Bé­ke­hul­lá­mok a Du­nán mun­ka­cí­met vi­se­lő nagy­sza­bá­sú ren­dez­vény elő­ké­szí­té­sé­ben. Két esz­ten­dő múl­va zá­rul ugyan­is az Egy­há­zak Vi­lág­ta­ná­csa ál­tal 2001-ben az erő­szak le­küz­dé­sé­nek év­ti­ze­de­ként meg­hir­de­tett ak­ció­prog­ram. Az öku­me­ni­kus vi­lág­szer­ve­zet ez­zel a kez­de­mé­nye­zé­sé­vel kí­ván­ta em­lé­kez­tet­ni tag­egy­há­za­it ar­ra, hogy Krisz­tus­tól ka­pott fe­le­lős­sé­gük mun­kál­kod­ni a bé­kén, fá­ra­doz­ni azon, hogy kör­nye­ze­tük­ben meg­te­rem­tőd­jön – aho­gyan szá­mos do­ku­men­tum­ban meg­fo­gal­maz­ták – „az erő­szak­men­tes­ség kul­tú­rá­ja”. Eh­hez a fel­hí­vás­hoz csat­la­koz­nak most kö­zö­sen azon eu­ró­pai or­szá­gok evan­gé­li­kus egy­há­zai, ame­lyek te­rü­le­tén át­fo­lyik kon­ti­nen­sünk má­so­dik leg­hosszabb fo­lyó­ja, a Du­na.

Sok víz le­folyt már a Du­nán, sok-sok szennyet kel­lett már ma­gá­val so­dor­nia, hul­lá­mai nem­egy­szer hoz­ták a pusz­tu­lás ár­ját. Volt idő, ami­kor a víz nem össze­kö­töt­te a nem­ze­te­ket, ha­nem – mint el­len­sé­ge­ket – el­vá­lasz­tot­ta őket egy­más­tól. Az erő­szak le­küz­dé­sé­re szánt év­ti­zed vé­gé­hez kö­ze­led­ve, 2010 őszé­től kezd­ve, a Du­na men­tén élő evan­gé­li­ku­sok kö­zös is­ten­tisz­te­le­tek ke­re­té­ben ké­szül­nek bi­zony­sá­got ten­ni ar­ról, hogy Krisz­tus­ban a gyű­lö­let, az ag­resszió hul­lá­mai le­csi­tul­hat­nak.

Bár Nagy­sze­ben­ben hi­á­ba ke­res­nénk a Du­nát, a vá­rost a ne­vét adó Sze­ben fo­lyó öve­zi, még­sem vé­let­le­nül ér­ke­zett ide ta­nács­koz­ni a prog­ram szer­ve­zés­sel meg­bí­zott hat­ta­gú csa­pat. A ma­gya­rá­zat egy­sze­rű: Ro­má­ni­át azok a szász evan­gé­li­ku­sok kép­vi­se­lik a kö­zös prog­ram­ban, akik­nek egy­há­zi köz­pont­ja – a püs­pö­ki hi­va­tal és a teo­ló­gi­ai aka­dé­mia – ép­pen e gyö­nyö­rű vá­ros szí­vé­ben ta­lál­ha­tó.

Nagy­sze­ben – vagy aho­gyan ők hív­ják: Her­manns­tadt – sok „vi­hart” lá­tott te­le­pü­lés. A 13. szá­zad­ban ide és a kör­nye­ző fal­vak­ba be­te­le­pült szá­szok­nak sok pró­bát kel­lett ki­áll­ni­uk ta­tá­rok­tól, tö­rö­kök­től, de több­ször pusz­tí­tott kö­zöt­tük pes­tis­jár­vány is. Az egy­há­zi mú­ze­um tár­lói meg­annyi bi­zony­sá­gát őr­zik még­is e nép Is­ten­be ve­tett hi­té­nek, hű­sé­gé­nek.

A re­for­má­ció hul­lá­mai ha­mar el­ér­ték ezt a vi­dé­ket, hi­szen sok szász di­ák ta­nult Wit­ten­berg­ben. Nem utol­só­sor­ban ne­kik kö­szön­he­tő, hogy az er­dé­lyi tár­sa­da­lom­ban az­óta is ki­emel­ten fon­tos sze­re­pet tölt be az Er­dé­lyi Ágos­tai Hit­val­lá­sú Szász Evan­gé­li­kus Egy­ház.

Az er­dé­lyi szász evan­gé­li­ku­sok lét­szá­ma azon­ban je­len­tő­sen meg­fo­gyat­ko­zott. A rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en, 1990 óta az egy­ház­ta­gok nyolc­van­öt szá­za­lé­kát ve­szí­tet­ték el. A tíz év­vel ez­előtt száz­ezer hí­vet szám­lá­ló egy­ház má­ra ti­zen­né­gyez­res kö­zös­ség­gé „zsu­go­ro­dott”. Nep­pend­orf, a ma már Nagy­sze­ben­nel egy­be­épült te­le­pü­lés temp­lo­má­ban an­nak ide­jén több szá­zan gyűl­tek össze va­sár­na­pon­ként az is­ten­tisz­te­let­re, ma hú­szan-har­min­can van­nak együtt. Ám ők a gyü­le­ke­zet het­ven szá­za­lé­ka!

„Na­gyon jó az is­ten­tisz­te­le­tek­re lá­to­ga­tók ará­nya” – tud­tuk meg D. dr. Ch­ri­stoph Kle­in püs­pök­től, aki 1990 óta ve­ze­ti fő­pász­tor­ként a szász evan­gé­li­ku­sok meg­ma­radt nyá­ját. Lá­to­ga­tá­sunk­kor stíl­sze­rű­en egy olyan gyer­tyá­val aján­dé­koz­tuk meg, ame­lyen több nyel­ven is ol­vas­ha­tó a szó: „Bé­ke”.

Ami­kor ar­ról kér­dez­tük, hogy mi­ként érin­tet­te egy­há­zát ez az el­ván­dor­lá­si hul­lám, szo­mor­ká­san mo­so­lyog: „Fel kel­lett dol­goz­nunk, hogy nép­egy­ház­ból hir­te­len di­asz­pó­ra­egy­ház­zá vál­tunk. Rá kel­lett döb­be­nünk, hogy nem él­he­tünk a szá­mok bű­vö­le­té­ben. Nem azt kell néz­nünk, hogy há­nyan va­gyunk, azon ke­se­reg­nünk, hogy mennyi­re el­fogy­tunk, ha­nem ar­ra kell kon­cent­rál­nunk, hogy mi a fel­ada­tunk. Krisz­tus az evan­gé­li­um ter­jesz­té­sé­nek ügyét bíz­ta ránk. Ez a mi fel­ada­tunk: szól­ni Is­ten ir­gal­mát és meg­él­ni a tő­le ka­pott sze­re­te­tet. Krisz­tus nem a tö­me­ge­ket hasz­nál­ta, ha­nem a ta­nít­vá­nyok ki­csiny se­re­gét, s hű­sé­ges szol­gá­la­tuk nyo­mán so­kan let­tek.”

Ba­jor lel­kész­nő tár­sam a be­szél­ge­tést kö­ve­tő­en ne­kem mond­ta el, hogy mi­lyen re­mény­ség­gel töl­töt­te el Kle­in püs­pök biz­ta­tó val­lo­má­sa. „Tu­dod, ná­lunk egy­re töb­ben lép­nek ki az egy­ház­ból, és ez pá­nik­sze­rű ag­go­da­lom­mal tölt el né­há­nyun­kat” – ma­gya­ráz­ta, majd hoz­zá­tet­te: „De most bá­tor­sá­got kap­tam.” Be­val­lom, nem csak őt vi­gasz­tal­ta és erő­sí­tet­te meg ez a „nagy­sze­be­ni lá­to­ga­tás”…

B. Pin­tér Már­ta

::Nyomtatható változat::