Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha pün­kösd kö­zöt­tünk is meg­tör­té­nik, ha a Szent­lé­lek ere­je ki­árad a ma­gyar­or­szá­gi és a ha­tá­ron tú­li evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tek­ben, ha fel­ügye­lők és pres­bi­te­rek lel­ké­ben vissz­hang­zik a pün­kö­di kér­dés: „Mi akar ez len­ni?” – ak­kor 2009. szep­tem­ber 12-én zsú­fo­lá­sig meg­te­lik a pest­szent­im­rei Sport­kas­tély az evan­gé­li­kus pres­bi­te­rek or­szá­gos ta­lál­ko­zó­ja al­kal­má­val.

Az Evan­gé­li­kus Élet hús­vé­ti szá­má­ban Gáncs Pé­ter püs­pök meg­ad­ta az el­ső or­szá­gos pres­bi­te­ri ta­lál­ko­zó alap­hang­ját: Is­ten mun­ka­tár­sai va­gyunk. A ki­je­len­tő mód­ban fo­gal­ma­zott cím hús­vét egye­nes kö­vet­kez­mé­nye, mert a fel­tá­ma­dott Krisz­tus nem­csak a le­zárt sí­ron lé­pett túl, ha­nem ta­nít­vá­nyai ta­ga­dá­sán, hi­tet­len­sé­gén, al­kal­mat­lan vol­tán is. Nem hány­ja sze­mük­re bot­rá­nyos el­bu­ká­su­kat, ha­nem egy­sze­rű­en ki­je­len­ti: „…ta­nú­im lesz­tek…”

Mes­ter, én meg­ta­gad­ta­lak, még­is rám bí­zod a nyá­jat? – kér­dez­het­te Pé­ter. Uram, én hi­tet­len vol­tam, még­is bí­zol ben­nem? – így Ta­más. Ma­gad­ra hagy­tunk a szen­ve­dés­ben, mit kez­desz ve­lünk? – mond­hat­ták a töb­bi­ek. A le­vi­téz­lett ta­nít­vá­nyok csak kér­dő for­má­ban mond­hat­ták vol­na: még­is Is­ten mun­ka­tár­sai va­gyunk? Ez a mély­pont, ez a tel­jes ku­darc, de pün­kösd cso­dá­ja ezen a mély­pon­ton szü­le­tik!

A mély­pont ad­va van ma is, egy­há­zunk­ban is. Kez­dünk rá­éb­red­ni a va­ló­ság­ra: egy­re fo­gyunk, erőt­len a szol­gá­la­tunk, szét­szó­ród­tunk, meg­ha­son­lot­tunk. Meg­old­ha­tat­lan­nak lát­szó anya­gi, eti­kai, hit­éle­ti és teo­ló­gi­ai kér­dé­sek tor­nyo­sul­nak előt­tünk. Tud­juk, hogy a ba­jok nem vé­let­len­sze­rű­en jöt­tek, a mi Krisz­tus-ta­ga­dá­sunk, hi­tet­len­sé­günk és sze­re­tet­len­sé­günk kö­vet­kez­mé­nyei ezek. Pé­ter pün­kös­di pré­di­ká­ci­ó­ja ez­zel a tény­fel­tá­rás­sal kez­dő­dik: „…azt, aki az Is­ten el­ha­tá­ro­zott dön­té­se és ter­ve sze­rint ada­tott oda, ti… meg­öl­té­tek.” Ma sem le­het más­ként kez­de­ni, a múl­tat be kell val­la­ni.

Az el­ső ke­resz­tény pün­kösd Iz­ra­el egyik je­les ün­ne­pé­re, az ara­tá­si há­la­ün­nep­re esett. A bi­ro­da­lom min­den tá­já­ról ez­ré­vel ér­kez­tek az úgy­ne­ve­zett di­asz­pó­ra­zsi­dók, hogy val­lá­sos tu­da­tuk­ban meg­erő­söd­je­nek. Ez az ün­nep nem a meg­szo­kott mó­don ala­kult. Az elő­írt ce­re­mó­ni­á­kat tel­je­sen át­ír­ta a Szent­lé­lek, és ez za­var­ba ej­tet­te a részt­ve­vő­ket.

„Mi akar ez len­ni?” – kér­dez­ték döb­ben­ten, ami­kor a Lé­lek ki­ára­dá­sa föl­ka­var­ta a je­ru­zsá­le­mi hit­élet ál­ló­vi­zét. Hogy le­het, hogy egy csa­pás­ra meg­szűn­nek az em­be­re­ket el­vá­lasz­tó nyel­vi kor­lá­tok? Mi­fé­le erő mun­kál­ko­dik itt? Kér­dé­sük­re vá­laszt kap­tak, ami­kor az apos­to­lok bi­zony­sá­got tet­tek a fel­tá­ma­dott Krisz­tus­ról. Be­töl­töt­te és új kö­zös­ség­gé, egy­ház­zá for­mál­ta őket a Szent­lé­lek. A már for­má­lis­sá vált ara­tá­si ün­ne­pet Is­ten min­den kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló ara­tás­sá tet­te.

Öt­ven nap­pal ez­előtt az Evan­gé­li­kus Élet hús­vé­ti ve­zér­cik­ké­ben a gyü­le­ke­ze­ti fel­ügye­lők és pres­bi­te­rek meg­hí­vást kap­tak az el­ső or­szá­gos pres­bi­te­ri ta­lál­ko­zó­ra. Vol­tak ta­lán, akik ér­tet­le­nül kér­dez­ték: mi akar ez len­ni? Megint egy fö­lös­le­ge­sen föl­ál­do­zott hét­vé­ge, úgy­is ma­rad min­den a ré­gi­ben…

Öt­ven nap­pal hús­vét után pün­kös­di hit­tel hi­szem, hogy töb­ben van­nak, akik nem ér­tet­le­nül, ha­nem re­mény­ség­gel kér­de­zik: mi akar ez len­ni? Azok­ra gon­do­lok, akik már ré­gen ar­ra vár­nak, azért imád­koz­nak, hogy fris­sül­jön, len­dül­jön egy­há­zunk éle­te, hogy a pres­bi­té­ri­u­mok­nak ne a gyü­le­ke­ze­tek sza­ná­lá­sá­ról kell­jen dön­te­ni­ük, ha­nem éb­re­dés­ről, misszi­ói gyü­le­ke­ze­tek szü­le­té­sé­ről, re­mény­ség­ről szól­jon a jö­vő!

Hi­szem, hogy szep­tem­ber 12-én új­ra meg­tör­tén­het a pün­kös­di cso­da. Hi­szem, hogy a mint­egy négy­ezer-öt­száz ha­zai evan­gé­li­kus pres­bi­ter­ből lesz ezer­öt­száz, aki moz­dul a hí­vás­ra, és meg­töl­ti a pest­szent­im­rei sport­csar­no­kot. Hi­szem, hogy a Szent­lé­lek ere­je be­tölt­he­ti, új élet­re len­dít­he­ti az egy­há­zun­kért, gyü­le­ke­ze­te­in­kért ag­gó­dó és ten­ni aka­ró pres­bi­te­re­ket. Hi­szem, hogy a pün­kös­di „nyelv­já­rást” egy­aránt meg­ért­he­tik az észa­ki és dé­li, nyu­ga­ti és ha­tá­ron tú­li egy­ház­ke­rü­let­ből jö­vők, csak­úgy, mint a Bé­kés­ből, Nóg­rád­ból vagy So­mogy­ból ér­ke­ző pres­bi­te­rek, akár több­lel­ké­szes nagy gyü­le­ke­zet­ben, akár el­du­gott kis szór­vány­gyü­le­ke­zet­ben vég­zik szol­gá­la­tu­kat.

Pün­kösd cso­dá­ja va­ló­sul meg, ha ezen az or­szá­gos mé­re­tű pres­bi­te­ri gyű­lé­sen vég­re nem az egy­ház­fi­nan­szí­ro­zás meg­osz­tó té­má­ja kor­bá­csol­ja fel az in­du­la­to­kat, ha­nem az erő, sze­re­tet és jó­zan­ság Lel­ke te­rem­ti meg a kü­lön­bö­ző­ség ál­dott egy­sé­gét. Az ilyen kö­zös­ség­ben ma­gá­tól meg­te­rem a Lé­lek min­den gyü­möl­cse: sze­re­tet, öröm, bé­kes­ség… Ez az iga­zi szo­li­da­ri­tás alap­ja.

Ked­ves Fel­ügye­lők, Pres­bi­te­rek, Mun­ka­tár­sak! Hall­juk hí­rét, hogy a Lé­lek ha­tal­mas éb­re­dé­se­ket mun­kál sok­fe­lé a vi­lág­ban, mi­köz­ben Eu­ró­pa meg­ta­gad­ja a ke­resz­tény örök­sé­get. Is­ten ter­mé­sze­te­sen tud ma­gá­nak egy­há­zat te­rem­te­ni akár a kö­vek­ből is, még­is elő­ször raj­tunk, a gyü­le­ke­zet „ke­mény mag­ján” kez­di. Az evan­gé­li­u­mok sze­rint Krisz­tus sza­vá­ra meg­kö­vült szí­vű, szá­radt ke­zű, bé­na lá­bú, sü­ket­né­ma em­be­rek kap­nak új éle­tet, új le­he­tő­sé­get. Pün­kösd en­nek az evan­gé­li­u­mi tör­té­net­nek a foly­ta­tá­sa, meg­va­ló­su­lá­sa ma. A Szent­lé­lek ál­tal gyó­gyul­hat, újul­hat, épül­het az élő kö­vek egy­há­za!

„Élő kö­vek­ből épít már / Temp­lo­mot itt a Szent­lé­lek. / Ke­gye­lem és új élet vár: / Meg­vál­tott, szol­gá­ló élet. / S hol ket­tő-há­rom rá­fi­gyel, / Mit ígért, nem fe­lej­ti el, / Je­len van Jé­zus kö­zöt­tük.” (EÉ 288,4)

Is­ten mun­ka­tár­sai va­gyunk? Ez töb­bé nem kér­dés azok szá­má­ra, akik a pün­kös­di Lé­lek erő­te­ré­ben él­nek!

Győ­ri Gá­bor

::Nyomtatható változat::