Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ami­kor el­jött a pün­kösd nap­ja, és a ta­nít­vá­nyok együtt vol­tak ugyan­azon a he­lyen, hir­te­len ha­tal­mas szél­ro­ham­hoz ha­son­ló zú­gás tá­madt az ég­ből. Mind­nyá­jan meg­tel­tek Szent­lé­lek­kel. Ap­Csel 2,1–2.4 (Jn 14,23–27; Ap­Csel 2,1–18; Zsolt 118,1–14) El­jött-e már szá­mod­ra is a „pün­kösd nap­ja”? Nincs en­nél na­gyobb aján­dék: Is­ten ben­nünk. „…min­den vá­gyad az Is­ten sza­va ben­ned…”– ír­ta Ba­bits. A mennyei tűz éges­sen ki min­den sze­me­tet, bűnt éle­ted­ből, és he­vít­sen fel a mennyei sze­re­tet hő­fo­ká­ra!

Hét­fő

Jé­zus így szólt: „Nem azért jöt­tem, hogy az iga­za­kat hív­jam, ha­nem a bű­nö­sö­ket meg­té­rés­re.” Lk 5,32 (Mt 16,13–19; 1Kor 12,4–11; Zsolt 118,15–29) Nincs kö­zünk Jé­zus­hoz, ha nem té­rünk meg tel­jes szí­vünk­kel hoz­zá. Ő a bű­nö­sö­kért jött, azo­kért, „kik el­té­ved­tek az úton” (415. éne­künk). Is­ten meg­vál­tó sze­re­te­té­nek kor­lát­ja én ma­gam va­gyok, ami­kor eszem ágá­ban nincs bűn­bá­na­tot tar­ta­ni, gon­dol­ko­dá­so­mat meg­vál­toz­tat­ni. Is­ten ma is meg­té­rés­re hív min­ket: az egyént és a kö­zös­sé­get is.

Kedd

Is­ten le­fegy­ve­rez­te a fe­je­de­lem­sé­ge­ket és a ha­tal­mas­sá­go­kat, nyil­vá­no­san meg­szé­gye­ní­tet­te őket, és Krisz­tus­ban di­a­dal­mas­ko­dott raj­tuk. Kol 2,15 (Dán 4,32; Ap­Csel 4,23–31; Ap­Csel 6,1–7) Er­ről nem sze­re­tünk be­szél­ni, agyon­hall­gat­juk a sze­mé­lyes go­nosz lé­té­ről, rom­bo­ló mun­ká­já­ról szó­ló ki­je­len­tést. Úgy is né­zünk ki, hi­szen sok­szor a ha­zug­ság, gyű­lö­let, fé­le­lem igaz­gat, moz­gat. De ő azért jött, hogy le­ront­sa éle­tünk­ben az ör­dög mun­ká­ját, fel­épít­mé­nyét. Ki­ált­ha­tunk ma is: Jé­zus, Is­ten Fia, kö­nyö­rülj raj­tunk! Sza­ba­díts meg a go­nosz­tól, mert el­ve­szünk!

Szer­da

Is­ten or­szá­ga nem evés és ivás, ha­nem igaz­ság, bé­kes­ség és a Szent­lé­lek­ben va­ló öröm. Róm 14,17 (Zsolt 4,8; Ap­Csel 8,/9–11/12–25; Ap­Csel 6,8–15) Is­ten or­szá­ga hét­köz­na­pi va­ló­ság, nem dé­li­bá­bos val­lá­sos álom csu­pán. Mi mo­ti­vál, mi moz­gat; hol van éle­tünk köz­pont­ja, hol dől­nek el dol­ga­ink? A ha­sunk­ban vagy a szí­vünk­ben? Jé­zus erő­sen ta­ná­csol­ta, hogy ve­gyünk Szent­lel­ket, ne él­jünk nél­kü­le (Lk 24,48–49). A Lé­lek gyü­möl­cse hi­te­le­sí­ti is­ten­gyer­mek­sé­gün­ket. Min­den a gyü­möl­csért van (Gal 5,22).

Csü­tör­tök

Jé­zus mond­ta: „Ami­kor a pász­tor meg­ta­lál­ja az el­té­vedt ju­hot, bi­zony mon­dom nék­tek, job­ban örül ne­ki, mint an­nak a ki­lenc­ven­ki­lenc­nek, ame­lyik nem té­vedt el. Ugyan­így a ti mennyei Atyá­tok sem akar­ja, hogy el­vesszen egy is e ki­csi­nyek kö­zül.” Mt 18,13–14 (1Sám 26,24; Ap­Csel 11,1–18; Ap­Csel 7,1–16) Ér­zed-e Is­ten fáj­dal­mát a szí­ved­ben a ki­csi­nye­kért? Ami­kor be­töl­ti szí­vün­ket a kö­nyö­rü­let Lel­ke (Zak 12,10), az Örök­ké­va­ló esz­kö­ze­i­vé vá­lunk a ki­csi­nye­kért va­ló harc­ban, küz­de­lem­ben. Kik a ki­csi­nyek? A ki­szol­gál­ta­tot­tak, meg­ve­tet­tek, rá­szo­ru­lók, vagy­is a mag­za­tok, a szen­ve­dély­be­te­gek, ci­gá­nyok, a meg­té­vesz­tett, agy­mo­sott if­jú­ság, min­den­ki, aki ma­gá­tól nem tud ki­sza­ba­dul­ni nyo­mo­rú­sá­gos hely­ze­té­ből. Ne „hí­vo­gas­sa­tok”, ha­nem men­je­tek! Men­je­tek el azo­kért, akik ma­guk­tól nem tud­nak jön­ni! (Mt 28,16–20)

Pén­tek

Ne gya­láz­zá­tok meg szent ne­ve­met. (3Móz 22,32) Krisz­tus evan­gé­li­u­má­hoz mél­tó­an vi­sel­ked­je­tek, hogy meg­áll­tok egy Lé­lek­ben, egy szív­vel, együtt küzd­ve az evan­gé­li­um hi­té­ért. Fil 1,27 (Ap­Csel 11,19–26; Ap­Csel 7,17–29) Is­ten ne­vé­re di­cső­sé­get vagy gya­lá­za­tot ho­zunk, at­tól füg­gő­en, mi su­gár­zik ki be­lő­lünk kör­nye­ze­tünk­re. Ami­kor a „temp­lo­mos” ke­resz­té­nyek is ha­zu­doz­nak, plety­kál­kod­nak, lop­nak, pa­ráz­nál­kod­nak, isz­nak, gyű­löl­köd­nek, a „vi­lág” jo­go­san ve­ti sze­münk­re, hogy ti is ugyan­olya­nok vagy­tok, mint má­sok, akik nem jár­nak temp­lom­ba. Tu­do­má­sul kell ven­ni, hogy a ke­resz­tény­ség, a Krisz­tus kö­ve­té­se va­la­mi egé­szen más, mint ami a vi­lág­ban van. A vi­lág gyű­lö­li a szent­sé­get, ugyan­ak­kor csak ez se­gít raj­tuk, de raj­tunk is.

Szom­bat

Bű­ne­im bün­te­té­se utol­ért en­gem, át­te­kin­te­ni sem tu­dom őket. Uram, si­ess se­gít­sé­gem­re! (Zsolt 40,13–14) Ha vét­ke­zik va­la­ki, van párt­fo­gónk az Atyá­nál: az igaz Jé­zus Krisz­tus. 1Jn 2,1 (Ap­Csel 18,1–11; Ap­Csel 7,30–43) Bű­ne­ink, mint a csa­hos ku­tyák, utá­nunk jön­nek és be­lénk mar­nak. A sok há­rí­tás, el­foj­tás, mel­lé­be­szé­lés után ide­je len­ne meg­sza­ba­dul­ni. Egyé­ni és kö­zös­sé­gi éle­tün­ket is be­bo­rít­ják a bű­nök. Lát­juk-e, érez­zük-e, hogy így nem me­het­nek to­vább dol­ga­ink, ügye­ink? Akin bűn ural­ko­dik, an­nak pré­di­ká­lá­sa, val­lá­sos­sá­ga erőt­len, hi­tel­te­len, nem so­kat ér. Test­vér, ki­álts a Min­den­ha­tó­hoz, Meg­vál­tó­hoz tel­jes szív­vel: Uram, si­ess se­gít­sé­gem­re! Bo­csásd meg bű­nö­met, hogy nél­kü­led él­tem, és eb­ből sok baj és nyo­mo­rú­ság kö­vet­ke­zett. Kö­szö­nöm, hogy ér­tem is meg­hal­tál a ke­resz­ten. Sza­ba­dí­tá­sod­ra vá­gyom, Uram!

Sze­ve­ré­nyi Já­nos

::Nyomtatható változat::