Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„A pün­kösd­nek je­les nap­ján / Szent­lé­lek Is­ten kül­det­ék / Meg­erő­sít­ni szí­vü­ket / Az apos­to­lok­nak” – így éne­kel­jük egyik ősi éne­künk­ben. Lu­kács, az el­ső egy­ház­tör­té­nész, aki nem­csak az egyik evan­gé­li­u­mot, ha­nem Az apos­to­lok cse­le­ke­de­te­it is ír­ta, el­mond­ja, mi tör­tént azon a ne­ve­ze­tes na­pon Je­ru­zsá­lem­ben.

Szo­kás sze­rint sok tíz­ezer – zsi­dó és ve­lük szim­pa­ti­záns – za­rán­dok töl­töt­te a pün­kös­döt a szent vá­ros­ban, hogy meg­em­lé­kez­ze­nek a Sí­nai-he­gyen tör­tént szö­vet­ség­kö­tés­ről, és meg­ül­jék az év el­ső ara­tá­si ün­ne­pét. És hús­vét, Jé­zus Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sa után öt­ven nap­pal (ma­ga a pün­kösd név is azt je­len­ti, hogy öt­ve­ne­dik) tör­tént az a cso­dá­la­tos ese­mény, amely­ről Lu­kács tu­dó­sít: az apos­to­lok át­él­ték a Szent­lé­lek ki­ára­dá­sá­nak meg­ren­dí­tő cso­dá­ját, bát­ran ta­nú­sá­got tet­tek Jé­zus Krisz­tus­ról, és Pé­ter apos­tol pré­di­ká­ci­ó­ja nyo­mán há­rom­ezer em­ber meg­tért. Meg­szü­le­tett az egy­ház, el­kez­dő­dött az egy­ház tör­té­ne­te…

Pün­kösd gaz­dag, sok­ar­cú ün­nep, ezért csak rész­le­te­ket vil­lant­ha­tunk fel be­lő­le. Ma ta­lán ép­pen azok­ra a vo­ná­sok­ra ér­de­mes fi­gyel­nünk, ame­lyek né­ha el­sik­kad­nak elő­lünk. Kü­lö­nö­sen ak­kor nagy en­nek ve­szé­lye, ha egy­ol­da­lú­an csak az ün­nep „cso­dás” vo­ná­sa­it hang­sú­lyoz­zuk.

Pün­kösd­ről, az anya­szent­egy­ház és a Krisz­tus-hit szü­le­té­sé­nek cso­dá­já­ról csak ké­pek­kel és ha­son­la­tok­kal be­szél­he­tünk. Cso­dák­ra vá­gyód­hat az em­ber, de azo­kat, mint ét­lap­ról a meg­kí­vánt ételt, meg nem ren­del­he­ti. Imád­koz­ha­tunk és re­mény­ked­he­tünk, hogy ígé­re­te­it be­tel­je­sít­ve meg­ad­ja Is­ten né­pé­nek – ne­künk! – a mi ko­runk­ban is ezt a cso­dát.

Akik ma él­he­tik át, ugyan­úgy élik meg, mint egy­kor az apos­to­lok és ve­lük együtt az el­ső je­ru­zsá­le­mi gyü­le­ke­zet. Ezt az ese­ményt nem le­het az em­be­ri ér­te­lem ko­or­di­ná­ta-rend­sze­ré­be szo­rí­ta­ni. Ah­hoz, hogy el­mond­has­suk, mi tör­tént, ne­künk is ké­pek­re és ha­son­la­tok­ra van szük­sé­günk. Lesz­nek – ter­mé­sze­te­sen lesz­nek –, akik mo­so­lyog­nak, akik vissza­uta­sít­ják, és lesz­nek, akik nem tud­nak ve­le mit kez­de­ni, tün­te­tő­en há­tat for­dí­ta­nak, és azt mond­ják: me­se­be­széd. Gram­mok­kal, cen­ti­mé­te­rek­kel ki­mér­he­tő vi­lá­gunk­ban Is­ten je­len lé­vő ere­je? Ugyan, ilyen nincs – így vé­le­ked­nek. De aki­nek szí­vé­ben meg­szü­le­tik a bi­zo­nyos­ság, és vissz­hang­zik az üze­net, az bol­do­gan is­me­ri fel: ezek Is­ten cso­dá­la­tos dol­gai! Ő ma­ga cse­lek­szik itt.

S ez sok­szor úgy tör­té­nik, mint­ha va­la­mi szél tá­mad­na… Az em­ber né­ha fel­ri­ad éj­jel. Csend volt, ami­kor le­fe­küdt, mély­sé­ges mély csend, szin­te álom­ta­lan álom­ba zu­han ilyen­kor a test és a lé­lek; s éj­jel egy­szer csak fel­ri­a­dunk, re­meg­nek az ab­la­kok, és messzi­ről, ki tud­ja, hon­nan, meg­in­dult a szél. Így van a Szent­lé­lek mun­ká­ja is az em­ber­ben. Az em­ber­lé­lek ha­lá­los mély ál­má­ból fel­ri­a­dunk, és érez­zük, va­la­mi meg­moz­dult kö­rü­löt­tünk és ben­nünk. Meg­ele­ve­ned­nek a ré­gen ta­nult és már el­fe­lej­tett bib­li­ai mon­da­tok, és ra­gyog­ni kezd Is­ten sok­szor meg­ta­pasz­talt, de ed­dig meg nem be­csült jó­sá­ga. Fel­tisz­tul a lá­tó­ha­tár, és a Szent­lé­lek sze­le el­fúj­ja a szí­vünk­re te­le­pe­dett port és kö­döt. Té­ve­dé­se­ink és ha­zug­sá­ga­ink le­lep­le­ződ­nek, és a ko­mo­lyan nem vett igaz­sá­gok ra­gyog­ni kez­de­nek. Ál­dott ez a szél! Tisz­tít és fel­fris­sít, és Jé­zus ne­vé­nek di­csé­re­tét zen­dí­ti szí­vünk­ben és szán­kon.

És olyan is, mint va­la­mi tűz… Elő­ször ta­lán csak pis­lá­kol, de egy­re na­gyobb láng­ra kap. A sze­me­tet el­ége­ti, a fa­gyos­ko­dó­nak me­le­get ad. Így a Szent­lé­lek tü­ze is. Pusz­tít­ja a sze­me­tet. Ahol ő van mun­ká­ban, ott nincs he­lyük a tév­ta­ní­tá­sok­nak, a kód­fej­tő ba­bo­nák­nak, csil­lag­jós­lás­nak és ho­rosz­kó­pok­nak. S mi­nél job­ban pusz­tul a sze­mét, an­nál szeb­ben és hí­vo­ga­tó­an vil­lan az evan­gé­li­um fé­nye: egye­dül Jé­zu­sért van üd­vös­sé­günk, és raj­ta kí­vül nin­csen más! Igen, a Szent­lé­lek olyan is, mint a tűz. Ami ká­ros és sze­mét, el­pusz­tul a láng­já­ban; de me­le­gé­ben a der­medt, hi­tet­len­ség­be és sze­re­tet­len­ség­be fa­gyott szív ol­va­doz­ni kezd. Mennyi­re kel­le­ne ne­künk is ez a tűz! Hi­szen akik a Szent­lé­lek nél­kül szű­köl­köd­nek, fa­gyos­kod­nak, di­de­reg­ve húz­zák össze lel­kü­ket. Mint­ha a fáj­dal­mas Jó­zsef At­ti­la-i ví­zió vál­na ilyen­kor va­ló­ra az em­be­ren: „A sem­mi ágán ül szi­vem, / kis tes­te hang­ta­lan va­cog…” S ez így ma­rad mind­ad­dig, amíg Is­ten ez­zel a tűz­zel nem kezd el min­ket fel­ol­vasz­ta­ni, meg­tisz­tí­ta­ni, élet­re me­le­gí­te­ni.

De olyan is, mint va­la­mi má­mor… Le­het, hogy töb­be­ket meg­hök­kent ez a kép; de ne fe­led­jük, az el­ső pün­kösd­kor is vol­tak, akik úgy gú­nyol­ták az apos­to­lo­kat, hogy édes bor­tól ré­sze­ged­tek meg. Igen, er­re a ha­son­lat­ra is szük­sé­günk van, hogy el­mond­has­suk a pün­kös­di üze­ne­tet. Va­ló­ban, sok­szor olyan, mint va­la­mi má­mor. Ilyen­kor sa­já­tos el­ra­ga­dott­ság lesz úr­rá az em­be­ren. Ilyen­kor szü­let­nek a nagy val­lo­má­sok. Így éne­kel­ték az apos­to­lok, hogy ál­dott az Is­ten, a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus Aty­ja, aki új­já­szült min­ket új re­mény­ség­re! Így zen­dí­tett Pál apos­tol a Krisz­tus-him­nusz­ra, és biz­to­san így éne­kel­te az el­ső ko­rinthu­si le­vél sze­re­tet­him­nu­szát is. Így állt ott Lu­the­rünk or­szág-vi­lág előtt, és mond­ta: „Itt ál­lok, más­ként nem te­he­tek, se­gít­sen meg en­gem az Is­ten!”

Hát nem volt os­to­ba­ság a gyű­löl­kö­dő vi­lág­ban sze­re­tet­him­nuszt éne­kel­ni? Acsar­ko­dó el­len­fe­lek kö­zé fegy­ver nél­kül oda­áll­ni? Akár gá­lyá­ra is men­ni? Hol van itt a szi­kár-hű­vös ér­te­lem lo­gi­ká­ja, a vi­lág böl­cses­sé­ge, a po­li­ti­ku­sok tak­ti­ká­ja? S még­is – de­hogy még­is, ha­nem ép­pen ezért! – mi­cso­da erő van ezek­ben a val­lo­má­sok­ban, s mi­lyen szép­ség, mert a Szent­lé­lek szül­te őket. Ami­kor ő mun­kál­ko­dik, az va­ló­ban olyan, mint va­la­mi szent má­mor, amely meg­in­gat­ha­tat­lan bi­zo­nyos­ság­gal töl­ti el az em­bert. Ami­kor Is­ten em­be­rei ez­zel az erő­vel szól­nak, ak­kor épül az Is­ten or­szá­ga, és ezen a po­kol ka­pui sem vesz­nek erőt.

Ked­ves ol­va­só! Ez már nem je­ru­zsá­le­mi tör­té­net, ha­nem örök, és a mi­énk is le­het. Mert ahol a Szent­lé­lek Úr­is­ten mun­ká­ban van, ott meg­in­dul a szél, láng­ra kap a szik­ra, és re­mény­ség­gel te­lik meg a szív. Vagy­is pün­kösd lesz, meg­szü­le­tik és épül a Krisz­tus-hí­vők kö­zös­sé­ge.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

::Nyomtatható változat::