Kultúrkörök

A hó­nap köny­ve – júniusban 30% kedvezménnyel a Luther Kiadótól

Hozzászólás a cikkhez

Ma már ne­héz el­kép­zel­ni, mennyi és mi­lyen erős kor­lát­tal szem­be­sült egy nő há­rom és fél­száz év­vel ez­előtt, ha tu­dás­ra, ön­ál­ló­ság­ra és al­ko­tás­ra, ön­ma­ga mű­vé­szi ki­fe­je­zé­sé­re vá­gyott. Az 1600-as évek­ben Ma­gyar­or­szá­gon a nők írás­tu­dá­sát csa­lád­juk mik­ro­kul­tú­rá­ja ha­tá­roz­ta meg: bi­zo­nyos csa­lá­dok­ban el­tűr­ték, sőt el­vár­ták a le­á­nyok­tól, hogy ír­ni-ol­vas­ni tud­ja­nak, más csa­lá­dok­ban a le­ányt ta­lán meg­ta­ní­tot­ták ol­vas­ni (ar­ra még­is szük­sé­ge volt az áj­ta­tos iro­da­lom ol­va­sá­sá­hoz), ír­ni azon­ban nem; so­ká­ig élt a hi­e­de­lem, hogy ha egy le­ány ír­ni tud, ak­kor a sze­re­tő­jé­nek fog le­ve­let ír­ni, te­hát le­á­nyok­nak az írás­tu­dás ve­sze­del­mes, sőt ká­ros.

Pet­rő­czy Ka­ta Szi­dó­nia (1662–1708) észak-ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus csa­lád­ban szü­le­tett. Csa­lád­já­ban a nők írás­tu­dá­sát ter­mé­sze­tes­nek tar­tot­ták, és a fér­fi­ak há­rom­nyel­vű író-ol­va­só élet­for­má­ban él­tek: a kor igé­nyes iro­dal­mát el tud­ták ol­vas­ni la­ti­nul, és al­ka­lom­ad­tán ír­tak egy-egy ver­set, akár ma­gya­rul, akár szlo­vá­kul. Édes­any­ja a szü­le­té­se után ha­ma­ro­san meg­halt, de ap­ja gon­dos ne­ve­lés­ben ré­sze­sí­tet­te gyer­me­ke­it: a há­rom fiú­test­vér a fris­sen ala­pí­tott, saj­nos rö­vid éle­tű evan­gé­li­kus gim­ná­zi­um­ban ta­nult Eper­je­sen, és a kis­le­ány is meg­ta­nult ír­ni-ol­vas­ni, meg­is­mer­te leg­alább az egy­há­zi iro­dal­mat.

Ám a kor­szak tra­gi­kus tör­té­nel­me tra­gé­di­ák­kal töl­töt­te meg az ő éle­tét is. Ap­ja a Habs­burg-el­le­nes ér­zel­mű pro­tes­táns ne­mes­ség egyik ve­zér­alak­ja volt. Ka­ta alig több nyolc­éves­nél, ami­kor ap­ja – a Wes­se­lé­nyi-össze­es­kü­vés­ben va­ló rész­vé­te­le mi­att – me­ne­kül­ni kény­sze­rült: há­rom fi­á­val együtt Er­dély­be, a gyer­mek­le­ány Len­gyel­or­szág­ba, is­me­rő­sök­höz ke­rült, s töb­bé nem lát­ta vi­szont a csa­lád­ját. Ap­ja és két báty­ja, Mik­lós és Im­re ha­ma­ro­san meg­hal­tak; har­ma­dik báty­ja, Ist­ván, aki uno­ka­test­vé­rük, Thö­kö­ly Im­re tá­bor­no­ka és tár­sa volt har­cok­ban és a tö­rök­or­szá­gi szám­űze­tés­ben egy­aránt, csak an­nak ha­lá­la után tért vissza Tö­rök­or­szág­ból Ma­gyar­or­szág­ra, s a test­vé­rek már nem ta­lál­koz­hat­tak.

Ma­gá­ra ma­rad­va a fi­a­tal le­ány a há­zas­ság­tól re­mél­het­te sor­sa ren­de­ző­dé­sét. Ti­zen­nyolc esz­ten­dő­sen, bi­za­kod­va és re­mény­ked­ve ér­ke­zett Er­dély­be a fi­a­tal er­dé­lyi ne­mes, Pek­ri Lő­rinc fe­le­sé­ge­ként, ám meg­pró­bál­ta­tá­sai nem ér­tek vé­get. Há­zas­sá­ga nem volt bol­dog, ti­zen­egy gyer­me­ket ho­zott a vi­lág­ra, de csak öt le­á­nya ért fel­nőtt­kort. Fér­je nem is­mer­te a hű­sé­get sem csa­lá­di, sem po­li­ti­kai te­kin­tet­ben, ez­zel sok­szor so­dor­ta bá­nat­ba a fe­le­sé­gét, ve­szély­be a csa­lád­ját. A há­zas­pár meg­pró­bált meg­te­le­ped­ni Észak-Ma­gyar­or­szá­gon, de az if­jú asszony ott nem gya­ko­rol­hat­ta sza­ba­don evan­gé­li­kus val­lá­sát, így vissza­tér­tek Er­dély­be. Pet­rő­czy Ka­tá­nak nem ma­radt más, mint az iro­da­lom és a val­lás, amely vi­gasz­tal­ta és erő­sí­tet­te.

A tör­té­ne­lem épp­oly űzöt­té és zak­la­tot­tá tet­te idős éve­it, mint if­jú­sá­gát. Pek­ri Lő­rinc csat­la­ko­zott II. Rá­kó­czi Fe­renc fe­je­de­lem sza­bad­ság­har­cá­hoz, emi­att a köl­tő­nő hosszú hó­na­po­kig szen­ve­dett az oszt­rák csá­szá­ri csa­pa­tok fog­sá­gá­ban, s ami­kor ki­sza­ba­dult, há­rom­szor kény­sze­rült a Rá­kó­czi­hoz hű csa­lá­dok­kal együtt me­ne­kül­ni, hol Mold­vá­ba, hol Észak-Er­dély­be. A mú­ló idő, sor­suk há­nyat­ta­tá­sai vé­gül össze­bé­kí­tet­ték az idő­sö­dő há­zas­párt: utol­só éve­ik leg­alább bé­ké­ben tel­tek el. Mind­ket­ten meg­hal­tak még a sza­bad­ság­harc bu­ká­sa előtt, fér­je alig né­hány hó­nap­pal él­te túl a köl­tő­nőt.

Tu­laj­don­kép­pen az is meg­ren­dí­tő, ho­gyan jö­he­tett lét­re egy női élet­mű ennyi há­nyat­ta­tás kö­ze­pet­te, ho­gyan volt egy asszony­nak annyi tes­ti-lel­ki ere­je, hogy mű­ve­it – há­rom áj­ta­tos­sá­gi mű for­dí­tá­sát, két imát és leg­alább negy­ven­hat ver­set – meg­al­kos­sa. És ez nem csak egy élet­mű a töb­bi kö­zött: ez a ge­ne­rá­ció leg­ki­vá­lóbb lí­rai élet­mű­ve.

Ám hi­á­ba a mű­vé­szet ál­lan­dó tö­ké­le­te­sí­té­sé­nek vá­gya és a ki­fe­je­zés szép­sé­ge, et­től még ver­sei el­öre­ged­tek vol­na a töb­bi, ve­le kor­társ fér­fi­köl­tő mű­ve­i­vel együtt. Ami ma is él­ve­ze­tes­sé, sőt cso­dál­ni va­ló­vá te­szi, az az ér­zel­mek bá­tor­sá­ga. Ő mer­te, amit a szá­zad fér­fi­köl­tői nem, vers­be ön­te­ni sze­mé­lyes éle­té­nek ese­mé­nye­it, szub­jek­tív ér­zel­me­it: bá­na­tát, há­zas­sá­ga buk­ta­tó­it, sér­tett büsz­ke­sé­gét, ví­vó­dá­sát. Fér­je hűt­len­sé­ge ide­jén a büsz­ke­ség, ön­tu­dat, alá­za­tos sze­re­lem hang­ja­in szól­nak a ver­sei.

Ver­set írt a fér­jé­vel ka­cér­ko­dó (ro­kon) nő­ről; ver­set, ami­kor lát­ta, hogy más nő­be sze­rel­mes fér­je mi­lyen ne­he­zen vá­lik meg a má­sik nő­től; ver­set, ami­kor meg­ta­lál­ta fér­jé­nek a má­sik nő­höz írt sze­rel­mes ver­sét, s fér­je za­va­rá­ban azt ál­lí­tot­ta, fe­le­sé­gé­nek ír­ta, hol­ott a szö­veg szem­mel lát­ha­tó­an nem il­lett a hit­ve­si sze­re­lem­re. Mennyi egye­di, még év­szá­za­do­kig pá­rat­lan té­ma! És mek­ko­ra bá­tor­ság a 17. szá­zad­ban vers­ben ke­res­ni az elég­té­telt a meg­sér­tett női büsz­ke­ség­re!

Pet­rő­czy Ka­ta Szi­dó­nia mo­dern ér­te­lem­ben is köl­tő. Nem al­ka­lom­sze­rű­en ver­selt, az ő szá­má­ra a vers­írás az egyé­ni ér­zel­mek ki­fe­je­zé­sé­nek egyik mód­ja, mond­hat­juk: szub­jek­tív lel­ki kény­szer. Ez a leg­mo­der­nebb vo­ná­sa: ő nem a tő­le fönn­ma­radt ver­sek na­gyobb mennyi­sé­gé­nek, ha­nem ér­zel­mi tar­tal­má­nak és esz­té­ti­kai mi­nő­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en bir­to­kol ma is sa­já­tos, von­zó köl­tői ka­rak­tert.

Sz. Bérczi Mar­gi­tot évek, sőt év­ti­ze­dek óta kí­sé­ri a köl­tő­nő alak­ja, s ad­dig nyug­ta­la­ní­tot­ta, ser­ken­tet­te, hogy – né­mi ba­rá­ti buz­dí­tás után – re­génnyé for­mál­ta éle­te tör­té­ne­tét. Ahogy a ré­gész cse­rép­tör­me­lék­ből al­kot­ja új­já az an­tik vá­zát, az élet­út ada­lé­ka­i­ból lé­lek­raj­zot épít föl: egy asszony út­ját si­ral­mas szü­le­té­sé­től hol­tig bú­ban gyöt­rő­dé­sé­ig.

Ta­lán nem té­ve­dünk, ha azt gon­dol­juk: ez a lé­lek­rajz a re­gény leg­mé­lyeb­ben ha­tó ré­te­ge. Mély be­le­ér­ző ké­pes­ség­gel, fi­nom ter­mé­sze­ti és élet­ké­pek­ben, lí­ra­i­lag meg­ra­ga­dott je­le­ne­tek­ben raj­zol­ja meg a köl­tő­nő lel­ki út­ját.

Az élet­raj­zot át- meg át­szö­vi a ver­sek­ből ki­ol­va­sott hit új­ra­élé­se. A re­gény szö­ve­gé­be ott­ho­no­san fű­ződ­nek be­le a rég ha­lott köl­tő­nő sza­vai, le­vél- és vers­idé­ze­tei; meg­annyi ta­nú­je­le an­nak, hogy Bérczi Mar­git be­lül­ről él­te vé­gig a köl­tő­nő éle­tét, az ő sza­va­i­val gon­dol­ko­dott és fe­jez­te ki ön­ma­gát.

A tu­do­mány igaz­sá­ga és a mű­vé­szet igaz­sá­ga nem ugyan­az. Bérczi Mar­git olyan re­gényt adott a ke­zünk­be, amely kö­zel hoz­za, meg­él­he­tő­vé és meg­ért­he­tő­vé te­szi egy érez­ni bá­tor, nagy­sze­rű asszony éle­tét, s így új­ra, to­vább él­ni se­gí­ti.

El­hang­zott az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Mú­ze­um­ban 2008. de­cem­ber 18-án tar­tott könyv­be­mu­ta­tón.

S. Sár­di Mar­git

::Nyomtatható változat::