A vasárnap igéje

PÜN­KÖSD ÜN­NE­PE – LK 11,9–13

Hozzászólás a cikkhez

Az egy­ház szü­le­tés­nap­já­nak a há­rom nagy, „sá­to­ros” ün­nep kö­zül két­ség­te­le­nül a bronz­érem jut. Nem csak azért, mert so­ká­ig egy­na­pos ün­nep­ként sze­re­pelt az ál­la­mi nap­tár­ban, és a „re­ha­bi­li­tá­ció” óta a má­sod­nap egy­há­zi ér­te­lem­ben még nem kap­ta vissza a ré­gi sú­lyát, bár két­ség­te­le­nül van több he­lyen lel­kes gyü­le­ke­ze­ti vagy me­gyei kez­de­mé­nye­zés. A ró­mai ka­to­li­kus nap­tár­ban a má­sod­nap már nem is fő­ün­nep, a gö­rög ka­to­li­kus rend­ben pe­dig két­na­pos ez az ün­nep, ka­rá­csony és hús­vét azon­ban eggyel to­vább tart.

A né­pi ha­gyo­má­nyok­ban sok-sok je­les nap­nak meg­van a ma­ga ét­rend­je, ka­rá­csony­nak, új­év­nek, hús­vét­nak, sőt még a for­dí­tá­si hi­bá­ból el­ne­ve­zett zöld­csü­tör­tök­nek is, pün­kösd azon­ban ki­ma­rad eb­ből a sor­ból is. Mai alap­igénk tar­tal­maz né­mi étel­re vo­nat­ko­zó meg­jegy­zést ugyan, de csak mel­lé­ke­sen. (A Tá­vol-Ke­le­ten élő né­pek ke­resz­té­nyei ér­tet­le­nül áll­nak a ki­té­tel­lel szem­ben: ná­luk a kí­gyó­hús sok he­lyen so­kak szá­má­ra drá­ga, nagy­ün­ne­pi cse­me­ge.)

Az e nap­ra ren­delt evan­gé­li­um két vál­to­zat­ban is­mert az Új­szö­vet­ség­ben, a fél­múlt kor­ban Vic­tor Já­nos fa­ra­gott be­lő­le his­to­ri­zá­ló éne­ket, Ti­nó­di dal­la­má­ra. Ezt – gyü­le­ke­ze­te­ink­ben ma hasz­nált éne­kes­köny­vünk­ben – ké­ré­sek és kö­nyör­gé­sek közt ta­lál­juk, nem az egy­há­zi esz­ten­dő cso­mó­pont­ja­i­hoz ren­delt mű­vek kö­zé so­rol­ta­tott. Ez így van jól, hi­szen a Szent­lé­lek csak a zá­ró­mon­dat­ban sze­re­pel.

Va­la­mi sa­já­tos hang­vé­te­lű el­ha­tá­ro­ló­dás egyé­ni mó­don jel­lem­zi kol­lek­tív vi­szo­nyun­kat az ün­nep­hez: még az ide­vo­nat­ko­zó szó­lá­sa­ink sem po­zi­tí­vak, il­let­ve ke­vés­bé ud­va­ri­a­san fo­gal­maz­va egy­ér­tel­mű­en ne­ga­tí­vak: „pün­kös­di ki­rály­ság”, „csak a Szent­lé­lek tart­ja”. Mi le­het en­nek az oka? A kér­dés­re több­fé­le vá­lasz is ad­ha­tó, ezek azon­ban oda ve­zet­nek, hogy a ra­ci­o­ná­lis vi­lág­ban a Szent­há­rom­ság is­te­ni sze­mé­lyei kö­zül a Szent­lé­lek­kel a leg­ne­he­zebb bár­mit is kez­de­ni, mert ő a leg­ke­vés­bé sem kéz­zel­fog­ha­tó: a Te­rem­tő ke­ze nyo­mát érez­zük a vi­lág­ban, a Meg­vál­tó tör­té­nel­mi út­ja a ke­resz­tig nyo­mon kö­vet­he­tő, a Meg­szen­te­lő azon­ban ki­csú­szik a ke­zünk kö­zül, hi­szen „fúj”, ami­kor és ahon­nan akar, nincs be­fo­lyá­sunk tény­ke­dé­sé­re.

Egy má­sik el­gon­dol­kod­ta­tó tény, hogy min­den kö­zös­ség szá­má­ra fon­tos a sa­ját iden­ti­tás őr­zé­se. Ko­moly bel­ső fe­szült­sé­get rejt, hogy a ke­resz­tény­ség szá­má­ra éppen az egy­ház szü­le­tés­nap­ja nem kép­vi­sel iga­zi súlyt. Ezt a kü­lön­fé­le egy­há­zak el­té­rő egy­ház­fo­gal­má­val le­het­ne ta­kar­gat­ni, eset­leg még ma­gya­ráz­ni is, de az alap­prob­lé­mát ez nem eny­hí­ti. A re­for­má­ció új­ra­fo­gal­maz­ta szá­munk­ra az egy­ház­ké­pet, de nem ak­kor kez­dő­dik ne­künk sem az egy­ház­tör­té­ne­lem, ha­nem pün­kösd­től.

Har­mad­sor­ban gon­dol­junk be­le, is­ten­tisz­te­le­ti éle­tünk­ben mi­lyen gyak­ran (mi­lyen rit­kán) hív­juk se­gít­sé­gül a Lel­ket? Kon­fir­má­ció, ava­tás, ik­ta­tás – nyil­ván­va­ló­an sze­mé­lye­sen ál­ta­lá­ban rit­kán ke­rü­lünk ilyen hely­zet­be. Is­ko­lá­ink­ban még a tan­év­nyi­tót em­lít­het­jük, ezen­fe­lül né­ha s né­hol a mun­ka­év­kez­dő ülé­se­ket so­rol­hat­nánk ide. A hely­zet va­ló­ban erő­sen de­fi­ci­tes.

Van a ke­resz­tény­ség­nek olyan ré­sze, az egy­há­zak egy cso­port­ja, il­let­ve van­nak olyan egy­há­zon be­lü­li cso­por­to­su­lá­sok, ame­lyek el­len­ke­ző­leg es­nek túl­zás­ba: a Lé­lek nem­csak hogy hang­sú­lyos, de ki­fe­je­zet­ten túl­hang­sú­lyos lett. Ha nincs meg a „lé­lek­ke­reszt­ség” szá­mos je­le, sze­rin­tük az a kö­zös­ség nem is ne­vez­he­ti ma­gát egy­ház­nak.

Aján­dé­kot kap­ni szok­tunk. Ne­tán né­ha meg­kér­dez­het­nek min­ket, mi­re van szük­sé­günk, vagy mi­nek örül­nénk iga­zán. (Le­szá­mít­va azo­kat, akik ki­pro­vo­kál­ják ma­guk­nak azt, amit akar­nak.) Az ün­nep­lő gyü­le­ke­zet, az egész egy­ház, il­let­ve an­nak fe­le­lős tag­jai sok min­dent kí­ván­hat­nak egy ilyen al­ka­lom­mal: új szer­ve­ze­tet, amely a ki­hí­vá­sok­ra re­a­gál­ni tud; fe­le­lős szol­gá­kat; éle­dő kö­zös­sé­ge­ket; csök­ke­nő fe­szült­sé­ge­ket tár­sa­dal­mi vagy nem­zet­kö­zi össze­füg­gés­ben.

Ezek azon­ban csak és ki­zá­ró­lag ak­kor va­ló­sul­hat­nak meg, ha a Lé­lek va­ló­ban fúj. Nem úgy, hogy mi ál­lít­juk, mint­ha érez­nénk; ha­nem ami­kor ele­mi erő­vel resz­ket­nek a fa­lak, ami­kor iga­zán át­sü­vít a ré­se­ken, ami­kor az egy­ház ha­jó­já­nak da­gad­nak a vi­tor­lái, sza­kad­nak a hor­go­nyai; mi­kor min­den­kit ki­moz­dít a ké­nyel­mes, biz­ton­sá­gos­nak tar­tott po­zí­ci­ó­ból. A Szent­lé­lek a ma­ga ere­jé­vel ugyan­is nem a meg­szo­kás (az­az a tra­dí­ció), ha­nem a meg­úju­lás, a meg­ele­ve­ne­dés irá­nyá­ba tol el va­la­mennyi­ün­ket.

Ér­de­kes dia­lek­ti­ka ez: Jé­zus hív, a Lé­lek küld. A ket­tő nem sem­le­ge­sí­ti egy­mást, és nem is játsz­ha­tó ki egy­más el­len, ha­nem tény­le­ge­sen meg­mu­tat­ja a Szent­há­rom­ság em­be­ri ér­tel­met meg­ha­la­dó vol­tát, azt, ami tu­dást fe­lül­ha­la­dó hi­tet igé­nyel (nem a tu­dást pót­lót!).

Jé­zus bá­to­rít: kér­je­tek Szent­lel­ket. Kér­jük bát­ran, han­go­san: „Ve­ni, creat­or Spi­ri­tus!”

Lack­ner Pál

::Nyomtatható változat::