A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Kirchen­tag bő fél­ezer ol­da­las prog­ram­fü­ze­té­ben a köz­re­mű­kö­dők név­so­rát bön­gész­ve egy­szer csak is­me­rős hang­zá­sú né­ven akad meg a ren­dez­vény ma­gyar részt­ve­vő­jé­nek sze­me. Vá­ra­ko­zás­tel­je­sen la­poz a meg­adott ol­dal­ra. És igen, jól sej­tet­te: va­ló­ban hon­fi­társ­ra buk­kant a „ren­ge­teg­ben”. Ké­sőbb ki­de­rül, nem is csak egy­re.

Az idei bré­mai né­met evan­gé­li­kus egy­há­zi na­po­kon Ei­sen­barth Krisz­ta és Fal­vay Dó­ra bib­li­o­drá­ma-fog­lal­ko­zást tar­tott az ér­dek­lő­dők­nek, Har­csa Ve­ro­ni­ka dzsessz­éne­kes pe­dig – Gyé­mánt Bá­lint gi­tár­kí­sé­re­te mel­lett – töb­bek kö­zött Mar­got Käß­man han­no­ve­ri püs­pök bib­lia­ta­nul­má­nyá­nak és Mart­ti Ah­ti­saari ko­ráb­bi finn ál­lam­fő, bé­ke No­bel-dí­jas po­li­ti­kus elő­adá­sá­nak kö­zön­sé­gét bű­völ­te el da­la­i­val. A kül­föl­dön is egy­re is­mer­tebb, fi­a­tal mű­vésszel ez utób­bi fel­lé­pé­se után be­szél­get­tünk.

– Sil­ke Lech­ner (a ren­dez­vény prog­ram­igaz­ga­tó­ja – a szerk.) ke­re­sett meg az­zal a kér­dés­sel, hogy – a finn–ma­gyar nyelv­ro­kon­ság ap­ro­pó­ján – nem ad­nék-e ze­nei ke­re­tet Mart­ti Ah­ti­saari elő­adá­sá­nak. Em­lé­kez­tem ko­rább­ról a hölgy­re; két vagy há­rom év­vel ez­előtt az in­ter­ne­ten ke­resz­tül kért tő­lem egy cé­dét. Tetsz­he­tett ne­ki, va­ló­szí­nű­leg ezért ju­tot­tam most eszé­be…

– Az em­lí­tett elő­adás té­má­ja a po­li­ti­ka és a sza­bad­ság kap­cso­la­ta volt. Ön olyan mű­fajt kép­vi­sel, amely rész­ben ez utób­bi­ra épül…

– Az éle­tem­ben na­gyon sok sza­bad­ság van most, és ezt a ze­né­nek kö­szön­he­tem. Egy­részt azért, mert a sze­mé­lyes ér­zé­se­im­ről és él­mé­nye­im­ről éne­kel­he­tek, más­részt azért, mert a mun­ká­mon be­lü­li sok­szí­nű­ség – pár­hu­za­mo­san több ze­ne­kar­nak is tag­ja va­gyok, több pro­jekt­ben is részt ve­szek – le­he­tő­vé te­szi, hogy ne un­jam meg, amit csi­ná­lok, és adott eset­ben „me­ne­kü­lé­si” út­vo­na­lat is kí­nál.

– A sza­bad­ság­gal a bé­ke is együtt jár?

– Az ének­lés és a dal­szer­zés szá­mom­ra egy­faj­ta te­rá­pia. Ha bár­mi­fé­le in­ten­zív ér­ze­lem ér – akár fe­szült­ség, fáj­da­lom vagy öröm –, ak­kor azt meg­pró­bá­lom ki­ír­ni, ki­éne­kel­ni ma­gam­ból, és et­től na­gyobb lesz ben­nem a bé­ke. A szín­pa­don le­vés és az élet­for­ma, ami ve­le jár, alap­já­ra­ton meg­le­he­tő­sen zak­la­tott. Tu­da­to­san igyek­szem meg­ta­lál­ni azo­kat a nyug­vó­pon­to­kat, bé­ke­szi­ge­te­ket, ame­lyek el­len­sú­lyoz­zák ezt.

– Eset­leg va­la­mi­lyen egy­há­zi kö­tő­dés ré­vén?

– Nem ne­vel­tek val­lá­so­san a szü­le­im, és nem va­gyok temp­lom­ba já­ró em­ber, de ami­kor fel­kér­tek az it­te­ni sze­rep­lés­re, és ki­csit utá­na­néz­tem, mi­lyen ren­dez­vény­ről is len­ne szó, ak­kor az el­ső gon­do­la­tom az volt, mi­lyen cso­dá­la­tos, hogy több tíz­ezer em­ber azért vesz részt raj­ta, hogy né­hány na­pon ke­resz­tül lel­ki, hit­bé­li dol­gok­ról be­szél­ges­sen. Az én mun­kám­hoz is kell egy­faj­ta mély lel­ki­ség, és bár én ezt nem a val­lás­ból me­rí­tem, még­is na­gyon örü­lök, hogy itt le­he­tek, és ilyen kö­zös­ség­nek éne­kel­he­tek.

– vi­tá­lis –

::Nyomtatható változat::