A vasárnap igéje

PÜN­KÖSD 2. Napja – LK 12,32–34

Hozzászólás a cikkhez

Fé­lel­me­tes tu­do­mány a rek­lám­pszi­cho­ló­gia. Ar­ról szól, hogy az em­ber meg­kí­ván­jon és meg­ve­gyen egy olyan ter­mé­ket, amely nél­kül is bol­do­gan él­het­ne. El­hi­te­tik ve­lünk, hogy csak az adott ter­mék bir­to­ká­ban él­he­tünk tel­jes em­be­ri éle­tet, nél­kü­le sze­gé­nyek és szá­nal­ma­sak va­gyunk. És meg­je­len­nek a rek­lá­mok­ban szo­mo­rú ar­cú gye­re­kek, aki­ket az anyu­ká­juk nem sze­ret iga­zán, mert nem ve­szi meg ne­kik az in­tel­li­gens mo­só­port, az egy perc alatt ha­tó láz­csil­la­pí­tót, a jég­kré­met a hű­tő­ből vagy az üdí­tőt, ame­lyet már min­den gye­rek iszik, csak ő nem.

Va­la­hon­nan is­me­rős ne­künk ez a mód­szer. Ott a Bib­lia el­ső lap­ján is meg­pró­bál­ja el­hi­tet­ni a fő Rek­lám­pszi­cho­ló­gus az el­ső em­ber­rel, hogy a kö­zép­ső fa gyü­möl­cse nél­kül nem él­het tel­jes em­be­ri éle­tet. „A leg­jobb­tól akar el­til­ta­ni a zsar­nok Is­ten, pe­dig azt te is meg­ér­dem­led” – szi­szeg­te a kí­gyó. „Jöj­jön, ami­nek jön­nie kell” – mond­ta az em­ber, és sza­kí­tott a fá­ról. Egy­út­tal sza­kí­tott Is­ten­nel is. Az­óta is is­mét­lő­dik, szün­te­le­nül is­mét­lő­dik ez a szo­mo­rú tör­té­net. És az em­ber meg­szok­ta, sőt meg­sze­ret­te ezt a sze­re­pet.

Amíg nem lá­tunk ma­gunk előtt na­gyobb, iga­zabb célt, ad­dig ma­rad az, amit a kor­szel­lem kí­nál. Ma­rad a be­vá­sár­ló­ko­csi, amit a hi­per-szu­permar­ket­ban to­lo­ga­tunk rek­lá­mok­tól ki­lú­go­zott aggyal. Ha nincs X de­zo­do­rom, ki­írom ma­gam a kul­tu­rált em­be­rek tár­sa­dal­má­ból, ha nincs Y in­ter­ne­tes mo­bil­te­le­fo­nom, el­ve­szí­tem a kor­lát­lan sza­bad­sá­go­mat, ha nem Z olaj­jal sü­tök, ment­he­tet­le­nül ma­ra­di va­gyok. A pénz­tár­nál ki­rak­juk a fu­tó­sza­lag­ra a zsák­mányt. Mind­ez már az enyém, meg­dol­goz­tam ér­te, meg­ér­dem­lem. Mi az, ami­re ezek­ből iga­zán szük­sé­günk van?

Atyá­nak és Fi­ú­nak Lel­ke, győzd le ben­nünk a Kí­sér­tő lel­két!

Jé­zus biz­tat: „Ne félj, ki­csi nyáj!” Ne féltsd az éle­te­det, mert Is­ten­nek az a szán­dé­ka, hogy meg­tart. Ne félj az em­be­rek­től, akik nem a kis nyáj­hoz, ha­nem a nagy csor­dá­hoz tar­toz­nak. Nem­rég még te is ott vol­tál. Ki­vá­lasz­tot­ta­lak, ki­emel­te­lek, nagy aján­dé­kot sze­ret­nék ne­ked ad­ni. Sa­ját ma­ga­mat. Min­den be­szé­de­met ér­ted mon­dom, min­den cse­le­ke­de­te­met ér­ted te­szem, az éle­te­met ér­ted ál­do­zom. Az én sor­ren­dem más, mint a tö­me­gé. Az én Lel­kem át fog­ja ben­ned ír­ni a sor­ren­det. Ke­resd az én kin­cse­i­met, or­szá­go­mat, és a min­den­na­pi ke­nye­ret is meg fo­god kap­ni.

Úgy tet­szett Is­ten­nek, hogy ne­künk ad­ja az or­szá­gát. De itt nem csak a „túl­vi­lág­ra” kell gon­dol­nunk. Sőt na­gyon is itt, a föl­di vi­lá­gunk­ban kez­dő­dik az el­ső fel­vo­nás. Az­zal, hogy Jé­zus el­jött, kö­zénk köl­tö­zött az Is­ten or­szá­ga. Hogy ezt egy­ál­ta­lán meg­ta­lál­juk, és ben­ne él­jünk, na­gyon nagy szük­sé­günk van a Szent­lé­lek­re. Nél­kü­le esé­lyünk sincs er­re.

Az egész a ke­resz­te­lés­nél kez­dő­dik. Nem te vá­lasz­tot­tál en­gem, ha­nem én vá­lasz­tot­ta­lak té­ged – mond­ja Jé­zus. Az el­ső lé­pés az övé. Még ak­kor is, ha a mai em­ber sze­re­ti ma­gát úgy lát­ni, mint aki sa­ját ke­zé­ben tart­ja az éle­te dol­ga­it, dön­té­se­it, sor­sát. Ezt ugyan­úgy nem te dön­töd el, mint azt, hogy hol és mi­kor szü­les­sél, kik le­gye­nek a szü­le­id, ro­ko­na­id, fiú vagy lány le­gyél, mi­lyen tes­ti vagy lel­ki tu­laj­don­sá­ga­id le­gye­nek. Ki­nyí­lik a bör­tön­aj­tó, és a hát­rá­nyos hely­ze­tű – nem Is­ten or­szá­ga, ha­tal­ma, ural­ma alatt ál­ló – em­ber meg­kap­ja az esélyt, hogy meg­szűn­jön a bűn, a ha­lál és a sá­tán ha­tal­ma, és Is­ten ural­ma kö­vet­kez­zen. De ad­dig hosszú az út, vi­szont vé­gig se­gít a Lé­lek.

El­ső lé­pés, hogy meg­hal­lod a hí­vást. Nem han­gos, nem to­la­ko­dó, ha­nem sze­líd hang ez. Ar­ról be­szél, hogy Is­ten sze­ret, hogy az a szán­dé­ka, hogy üd­vös­ség­re juss, és hogy fi­zet is ér­ted. Jé­zus vé­ré­vel és ha­lá­lá­val. Nem azért, „mert meg­ér­dem­lem”, ha­nem mert fon­tos vagy Is­ten­nek, aho­gyan a szü­lő­nek a gyer­me­kei a leg­fon­to­sab­bak. Is­ten Lel­ke hal­ló­vá te­szi a fü­le­det er­re a hang­ra. Ha hal­lod ezt a han­got, tudd, hogy Is­ten Lel­ke tett hal­ló­vá.

Má­so­dik lé­pés­ben ész­re­ve­he­ted, hogy nem vagy egye­dül. So­kan hal­lot­ták ezt a han­got, és so­kan in­dul­tak el. Lát­juk a Krisz­tus­hoz tar­to­zók nem­ze­dé­ke­it, ahogy át­ve­szik és ahogy to­vább­ad­ják hi­tü­ket, míg vé­gül el­ért hoz­zánk is. Át­él­het­jük, hogy Krisz­tus­nak nem kü­lön­ál­ló bá­rá­nyai van­nak, ha­nem nyá­ja van, akik együtt hall­gat­ják a Pász­tor hang­ját. Ha ben­ne vagy a nyáj­ban, tud­jál ró­la, hogy Is­ten Lel­ke gyűj­töt­te össze a gyü­le­ke­ze­te­ket, hogy ben­ne egy­más test­vé­rei le­gye­tek, és egy­mást erő­sít­sé­tek.

Har­ma­dik lé­pés­ben ész­re­ve­he­ted, hogy Is­ten kö­ze­lé­ben mennyi aján­dék van, amely más­hol nem ér­he­tő el. Se­hol más­hol nem le­het bű­ne­ink iga­zi bo­csá­na­tát kap­ni. Krisz­tus egy­há­zán kí­vül a bű­nö­ket csak men­te­get­ni, más­ra há­rí­ta­ni, el­rej­te­ni, re­la­ti­vi­zál­ni vagy egy­sze­rű­en el­fe­lej­te­ni le­het. De meg­bo­csá­ta­ni csak Is­ten tud. Egye­dül ne­ki van eh­hez ha­tal­ma és szí­ve.

El nem avu­ló er­szény és ki­fogy­ha­tat­lan kincs a hű­ség, az ada­ko­zás, a má­si­kat meg­elő­ző sze­re­tet. Az a le­he­tő­ség, hogy az el­len­ség töb­bé ne el­len­ség, ha­nem akár ba­rát is le­gyen. Kincs az ének. Éne­kel­ni az egy­sze­rű ko­rált vagy hall­gat­ni Bach pas­si­ó­it pó­tol­ha­tat­lan kincs. De a leg­na­gyobb krisz­tu­si kincs az, ha a má­sik em­ber szá­má­ra él­vez­he­tő gyü­mölcs az éle­ted. Ha amer­re jársz, a lá­bad nyo­mán bé­kes­ség és vi­gasz­ta­lás fa­kad. Ha úgy ér­zed, hogy ed­dig sö­tét­ség­ben él­tél, és most vi­lá­gos­ság­ban vagy, tisz­tán látsz, tud­jál ró­la, hogy Is­ten Lel­ke gyúj­tot­ta meg a fényt.

Az utol­só lé­pés­ben már nem akarsz más­hoz tar­toz­ni, mint Krisz­tus­hoz, más­ról tud­ni, mint Krisz­tus­ról. Rö­vid az élet, ho­va, ki­hez me­het­nénk, ha már meg­ta­pasz­tal­tuk, hogy az örök élet be­szé­de őná­la van? Jé­zus a sze­re­te­té­vel meg­ra­ga­dott. A kí­sér­tő nem nyu­go­dott be­le a ve­re­sé­gé­be, és új­ra meg új­ra a bu­ká­sod­ra tö­rek­szik. A föld­re, a föld­be akar­ja jut­tat­ni a te­kin­te­te­det, a vá­gya­i­dat, a szí­ve­det. De ha Krisz­tus ural­ma alatt éled az éle­ted, biz­tos le­hetsz a má­so­dik fel­vo­nás­ban, az üd­vös­ség­ben. Tud­jál ró­la: Is­ten Szent­lel­ke tart Krisz­tus­nál. Hogy ahol éle­ted­ben a kin­cse­i­det meg­ta­lál­tad és gyűj­tö­get­ted, oda ke­rül­jön a szí­ved, lel­ked, te ma­gad.

Imád­koz­zunk! „Jer, Vi­lá­gos­ság, ra­gyogj fel ne­künk, hogy csak Krisz­tus le­gyen Mes­te­rünk! El ne hagy­juk őt, mi hű Meg­vál­tón­kat, aki né­pé­nek örök­sé­get ad! Szánj meg, Is­ten!” (EÉ 232,2) Ámen.

Me­kis Ádám

::Nyomtatható változat::