e-világ

Hozzászólás a cikkhez

A ma­gyar jég­ko­rong­sport ha­tal­mas si­kert köny­vel­he­tett el az­zal, hogy vá­lo­ga­tot­tunk het­ven év után új­ra a vi­lág leg­jobb csa­pa­ta­it tö­mö­rí­tő „A” cso­por­tos vi­lág­baj­nok­ság részt­ve­vői kö­zött sze­re­pel­he­tett. A sváj­ci vi­lág­baj­nok­ság­ra uta­zó jég­ko­ron­go­zók kö­zött volt Já­no­si Csa­ba, a Fe­renc­vá­ros csa­tá­ra is, aki ci­vil­ben a De­ák Té­ri Evan­gé­li­kus Gim­ná­zi­um test­ne­ve­lő ta­ná­ra. A bent­ma­ra­dás ugyan nem si­ke­rült, de min­den részt ve­vő já­té­kos­nak örök él­mény ma­rad, hogy tét­mér­kő­zé­sen össze­mér­het­te ere­jét a csil­la­gá­sza­ti pén­ze­kért, össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul jobb kö­rül­mé­nyek kö­zött ho­ki­zó ka­na­dai, orosz, svéd vagy ép­pen finn pro­fik­kal. Já­no­si Csa­bá­val ha­za­ér­ke­zé­se után, két test­ne­ve­lés­óra kö­zöt­ti szü­net­ben be­szél­get­tünk.

– Mi­ért a jég­ko­ron­go­zást vá­lasz­tot­ta, egy olyan sport­ágat, ame­lyet ná­lunk meg­le­he­tő­sen mos­to­ha kö­rül­mé­nyek kö­zött űz­nek?

– Édes­apám is ho­ki­zott, bár ő ko­rán ab­ba­hagy­ta a já­té­kot. Én már há­rom­éves ko­rom­ban le­jár­tam a mű­jég­re kor­cso­lyáz­ni. Ak­kor ép­pen já­té­ko­so­kat ke­res­tek a Nép­sta­di­on Sza­bad­idő Egye­sü­let­be (NSZE), és je­len­le­gi csa­pat­tár­sam édes­ap­ja, Ger­gely Ákos hí­vott. Le­men­tem egy edzés­re, és ott ra­gad­tam. Az­óta is él­ve­zet szá­mom­ra min­den edzés.

– A Fra­di előtt az „ős­el­len­ség” Új­pest csa­pa­tá­ban ho­ki­zott. Mi­ért ment át a fe­renc­vá­ro­si „zöld sa­sok­hoz”?

– Négy-öt évig ját­szot­tam az NSZE együt­te­sé­ben, de ott meg­szűnt az én kor­osz­tá­lyom. Bár az egész csa­lá­dom erő­sen Fra­di-szim­pa­ti­záns volt, tu­da­to­san vá­lasz­tot­tam az Új­pes­tet. Az­tán ami­kor a csa­pat­ban kü­lön­fé­le gon­dok je­lent­kez­tek, ak­kor hív­tak át 1999-ben a Fra­di­hoz. Az­óta egy év ki­ha­gyás­sal ott ját­szom.

– Leg­jobb tu­do­má­som sze­rint gyer­me­kek­kel is fog­lal­ko­zott mint a Fra­di Hoc­key Aca­de­mia edző­je. Hánnyal?

– Ami­kor in­dult az aka­dé­mia, va­ló­ban se­gí­tet­tem, ám csak fél évig dol­goz­tam ott. Ha­mar ki­de­rült ugyan­is, hogy a ta­ní­tás és az edzé­sek mel­lett ez már nem fér be­le az időm­be. Ami­kor el­kezd­tük a mun­kát, negy­ven-öt­ven gyer­mek jött edzé­sek­re, most már úgy nyolc­va­nan van­nak.

– Az utol­só pil­la­nat­ban kap­ta meg Pat Cor­ti­na szö­vet­sé­gi ka­pi­tány­tól a meg­hí­vást a vá­lo­ga­tott­ba. Mit ér­zett ak­kor?

– Ter­mé­sze­te­sen na­gyon bol­dog vol­tam. Min­dig meg­tisz­te­lő, ha egy já­té­kost szá­mí­tás­ba vesz­nek a vá­lo­ga­tott­nál. Min­dig ar­ra gon­dol­tam, hogy min­dent meg kell ten­nem azért, hogy le­gyen esé­lyem el­utaz­ni a vi­lág­baj­nok­ság­ra.

– Mennyi­re ér­ző­dött a pá­lyán a ka­na­dai pro­fi jég­ko­rong­baj­nok­ság­ban, az NHL-ben edző­dött já­té­ko­sok tu­dás­be­li fölénye?

– Min­den­ki a sa­ját bő­rén ta­pasz­tal­ta, hogy más ka­te­gó­ri­át kép­vi­sel­nek ezek a sztá­rok. A já­ték min­den ele­mé­ben job­bak vol­tak. Iszo­nyú erő­sek fi­zi­ká­li­san, bor­zasz­tó gyor­san kor­cso­lyáz­nak, pil­la­na­tok alatt hely­zet­be ke­rül­nek, és min­den vé­del­mi meg­in­gást azon­nal, kö­nyör­te­le­nül gól­lal bün­tet­nek. Azon­ban azt is meg­ta­pasz­tal­tuk, hogy a ti­zen­hat csa­pat­ból ál­ló elit má­so­dik fe­lé­hez tar­to­zó együt­te­sek nin­cse­nek olyan tá­vol tő­lünk. El­le­nük eséllyel tu­dunk a pá­lyá­ra lép­ni.

– Ko­ráb­ban már két vb-n részt vett, mind­két­szer a má­so­dik vo­na­lat je­len­tő di­ví­zió I-ben. Mennyiben volt más ez a vi­lág­baj­nok­ság azok­hoz ké­pest?

– A leg­na­gyobb kü­lönb­ség ta­lán az volt, hogy A cso­por­tos szin­ten min­den mér­kő­zé­sen száz­szá­za­lé­kos tel­je­sít­ményt kel­lett nyúj­ta­ni ah­hoz, hogy egy­ál­ta­lán szo­ros ered­ményt ér­jünk el ak­tu­á­lis el­len­fe­lünk­kel szem­ben. A di­ví­zió I-es vi­lág­baj­nok­sá­gon csak két ko­moly el­len­fél várt ránk, a töb­bi­ek­kel szem­ben esé­lyes­ként kor­cso­lyáz­tunk ki a jég­re.

– Egy in­ter­jú­ban azt mond­ta, hogy sze­re­tett vol­na a jég­ko­ron­go­zás­ból meg­él­ni, de most már úgy lát­ja, ez nem si­ke­rül. Mi­ért nyi­lat­ko­zott ilyen pesszi­mis­tán?

– Ami­kor fel­ke­rül­tem a fel­nőtt együt­tes­be, volt egy-két év, ami­kor pro­fi stá­tus­ban ho­kiz­tam. Az­tán a Fra­di­nál je­lent­kez­tek az anya­gi gon­dok. Ak­kor jött az a le­he­tő­ség, hogy a ho­ki mel­lett dol­goz­ha­tok. Az­óta meg­szok­tam ezt az élet­for­mát. Dél­előtt test­ne­ve­lés­órá­kat tar­tok, dél­után pe­dig a ho­ki­nak szen­te­lem az éle­te­met. Bár egy ilyen si­ker után min­dig el­ját­szom a gon­do­lat­tal, hogy mi­lyen jó len­ne pro­fi­ként jég­ko­ron­goz­ni.

– Ki­esett a csa­pat az A cso­port­ból, de jö­vő­re új­ra meg­pró­bál­hat vissza­jut­ni a leg­job­bak kö­zé. Vé­le­mé­nye sze­rint mi­kor le­het sta­bil he­lyünk az elit­ben?

– Igaz ugyan, hogy a ma­gyar jég­ko­rong­sport emel­ke­dő pá­lyán van, de ezt még­is ne­héz meg­jó­sol­ni. A já­té­ko­sok is las­san cse­ré­lőd­nek a vá­lo­ga­tott­ban. Most el­ju­tot­tunk ad­dig, hogy egy­szer ki­pró­bál­tuk ma­gun­kat a leg­job­bak kö­zött, ta­pasz­ta­la­to­kat sze­rez­het­tünk és edződ­het­tünk a sztá­rok kö­zött. Sze­rin­tem né­hány év még kell ah­hoz, hogy ne lif­tez­zünk a két vi­lág­baj­nok­ság kö­zött, ha­nem sta­bil tag­jai ma­rad­junk az A cso­port­nak.

– Ha­za­ér­ke­zé­se után már al­ha­tott né­há­nyat a nagy ka­landra, le­het tár­gyi­la­go­san ér­té­kel­ni. Er­re az ered­mény­re szá­mí­tott?

– Min­den já­té­kos úgy uta­zott el, hogy el­sőd­le­ges cél­ként a bent­ma­ra­dást tűz­te ki ma­ga elé, én is. Azt tud­tam, hogy a cso­port­kör­ben na­gyon erős el­len­fe­lek­kel kell meg­küz­de­ni, és kel­le­mes meg­le­pe­tés volt szá­mom­ra, hogy a szlo­vá­kok­kal és a fe­hér­oro­szok­kal mi­lyen szo­ros meccset ját­szot­tunk. A szlo­vá­ko­kat kis sze­ren­csé­vel meg is ver­het­tük vol­na, és ak­kor bent ma­ra­dunk. Az oszt­rá­kok el­le­ni meccs után ma­radt ben­nem hi­ány­ér­zet, ak­kor nem tud­tuk ma­gunk­ból ki­hoz­ni a ma­xi­mu­mot. Úgy ér­zem, hogy összes­sé­gé­ben min­den­ki meg­tett min­dent, és emelt fő­vel jö­het­tünk ha­za Svájc­ból. Így érez­het­ték szur­ko­ló­ink is, mert sze­re­te­tük és a csa­pat irán­ti ér­dek­lő­dé­sük nem csök­kent.

– Hogy ér­zi ma­gát a De­ák té­ren?

– Na­gyon jól ér­zem ma­gam eb­ben az is­ko­lá­ban. Több­ször mond­tam, hogy ez na­gyon jó han­gu­la­tú intéz­mény. A di­ák­ja­im­mal is jó a kap­cso­la­tom.

– Ho­gyan to­vább a pá­lyán és a ci­vil élet­ben?

– A ci­vil éle­tem és sport­pá­lya­fu­tá­som majd­nem egy­be­esik. Ad­dig sze­ret­nék spor­tol­ni, amíg jól­esik, és a csa­pa­tom ja­vá­ra va­gyok. Utá­na pe­dig edző­ként sze­ret­nék gyer­me­kek­kel fog­lal­koz­ni.

Já­no­si Csa­ba két ti­zen­egye­di­kes ta­nít­vá­nyát is meg­kér­dez­tük ar­ról, mi­lyen ér­zés az, hogy egy vá­lo­ga­tott jég­ko­ron­go­zó a test­ne­ve­lő­jük. Ma­jor Le­ven­te meg­tisz­te­lő­nek ér­zi, hogy ilyen test­ne­ve­lő­je van, és ahogy mond­ta, az egész osz­tály fel­néz Já­no­si Csa­bá­ra. Dec­mann Ábel pe­dig azt emel­te ki, hogy na­gyon ins­pi­rál min­den­kit az órá­kon a test­ne­ve­lő sze­mé­lye. Szí­ve­seb­ben vég­zik a gya­kor­la­to­kat, és jó ér­zés má­sok­nak el­mon­da­ni, hogy ki az ő tor­na­ta­ná­ruk.

Kiss Mik­lós

::Nyomtatható változat::