Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 22
- Atya, Fiú és Szentlélek
Élő víz
Hozzászólás a cikkhez
Atya, Fiú és Szentlélek
„Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel! – mondja a Seregek Ura.” (Zak 4,6)
A mottóként idézett igevers mondatai a jeruzsálemi templom újjáépítése körüli időkhöz köthetők. A Seregek Ura világossá tette, hogy az ő láthatatlan jelenvalóságának helyét, az új szentélyt nem lehet Dávid és Salamon példáját követve, a nép kényszerítő áldozathozatala által pompában felépíteni. A megszentelt helynek a Lélek teremtő erejével, annak munkálkodása nyomán kell felépülnie az építők keze által. Csak az ilyen módon „épített” templom a „létrehozott” templom, amely csak egy ily módon végbement igazi és tiszta megszentelődés által válhat a Szent, az Isten otthonává. A hatalommal és erőszakkal kikényszerített áldozat, amely a lélek kárvallása következtében elveszti szentségét, pusztán e világi, profán, tisztátalan áldozattá válik.
E kinyilatkoztatás mélyebb dimenzióit nyitotta meg később a jézusi szeretet, miután ez a mondat az emberi együttélés örök, immáron nem kőbe, hanem szívbe vésett szabályává vált. Azóta a nevelésnek, a házastársi kapcsolatoknak, a felebaráti viszonyoknak és általában minden emberi alkotásnak aranyszabálya kell hogy legyen.
De mi által lesz az aranyszabályból cselekvő élet? Ez pünkösd ünnepének igazi titka. Nem mi tarjuk meg ünnepeinket, hanem ünnepeink minket. Pilinszky szavaival élve pünkösd a Szentlélek jelenléte által a legtündöklőbb és egyben legláthatatlanabb. Isten lelkének teremtő munkálkodása nélkül nem születhet semmi sem, nem jöhet világra, nem juthat létéhez.
Mit tehetünk azért, hogy életünkkel mi is a Szentlélek által az Úr üdvözítő akaratának eszközeivé válhassunk?
Először és elsősorban Ádám lázadásával ellentétben el kell fogadnunk teremtményi mivoltunkat. Ne akarjunk teremtővé válni, saját magunk és mások urává, meg- és elítélőjévé. Istenfélelem nélkül nem létezik alázat, alázat nélkül pedig a Mindenható nem bízhat ránk titkokat.
Másodszor bátran kell élnünk azzal a lehetőséggel, amelyet Isten Krisztusban nyitott meg számunkra. A test a testtől bűnös körét megtörve (áttörve) a szeplőtelen fogantatással induló inkarnáció csodáját el és be kell fogadnunk. Krisztust nem elég eltűrni, követni, a nyomdokaiban haladni vagy csak elfogadni, hanem – mint az apostol írja – magunkra kell ölteni, azaz befogadni, egységbe, közösségbe kerülni vele. Máskülönben a Szentléleknek lehetőséget sem adunk, hogy életet teremtsen általunk, bennünk és érettünk.
Az ó szövetség népe (általuk mi is) megismerhette az Atyát, a teremtést és a teremtett világ törvényeit, az új szövetség választott népe a Fiú megtestesülésén keresztül megtapasztalhatta a kegyelem és szeretet törvényt betöltő erejét s az annak értelmét feltáró megváltásét. Aki Ádám bűnében megreked, annak csak a halál marad. A keresztény ábrázoló művészet – ahogy elnök-püspökünk erre ráirányította figyelmünket karácsonyi igehirdetésében – nagyon beszédesen és egyértelműen mutatta ezt be. A kereszt tövében elhelyezett koponya és lábszárcsontok a halált, a föléjük magasodó kereszt az életet, a megváltást, az isteni áttörést jelképezték.
El kell hárítanunk végül életünk azon akadályait is, amelyek a Szentlélek cselekvő erejét gátolják bennünk. A harmadik isteni személy üdvözítő, az Atya teljességéhez visszavezető eszközeivé csak Krisztuson keresztül válhatunk. Mindannyian valljuk: Solus Christus! Aki nem tudja Krisztust befogadni, annál nem találhat szállást Isten Lelke. Nincs más út, nincs más igazság, és nincs más élet. Akinek csak karácsonyi Jézuskája van, és elköteleződése nem tart ki nagypénteken át húsvétig, az félúton megállt, annak nincs megváltó Krisztusa, annak teste nem válhat a Szentlélek templomává sem.
Emberi életünknek is csak egy olyan központja van, amelyből és amely köré szerveződik. Ádám bűne óta az ego, az én egyre nagyobb teret és befolyást szerez magának az egyes korok hol fenyegető, hol hiteltelenítő, hol jutalmazó-megvonó közegeinek nyomására vagy csábítására. Az ennek nyomán erősödő önzés a valódi létközegtől elválaszt, bezár, elszigetel. Ráadásul azt az abszolút mércét is elveszi, amely életvezetésünk tengelye. Így amellett, hogy nem lehetünk mások hasznára, még a teremtő által nekünk adott potenciális (lehetőségeinkben benne rejlő) létünk sem válik életté, realitássá. Reményik Sándor fejezte ki ezt a fejlődésben megrekedt állapotot tökéletesen egyik versében: „Hiszen – nem is éltem igazában. / Csak úgy éltem, mint lepke a bábban, / Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben: / Rólam gondolt roppant gondolatod / Torz árnyékaképpen.” (Gyógyíts meg!)
Ezért kell az az egyetlen (meg nem osztható) hely Krisztusnak, aki által egyedül válunk képessé a Szentélekkel is közösségbe kerülni. Isten bennünk munkálkodó Lelke egyszerre fordít minket felfelé, az örök értékek országa felé és visszafelé, embertársaink irányába.
Ebben az állapotában a keresztény ember igazán szabad és nyitott, el- és befogadó. Kiteljesedik, fejlődik, felnövekszik, életté válik saját léte, és áldás lesz testvérei számára is.
Mindennek megvan a maga ideje. A maguk idejében történő dolgok (ahogy csodálatos nyelvünk kifejezi) általában a helyénvalók, a helyesek, azaz a jók is egyben.
Ismét megszentelt időre, az ünnep idejére várunk. Kilépve a profán létből, a megszentelt időben és helyen (tempus – templum) igyekezünk mind jobban részesévé válni az időtlennek, az örökkévalónak, Isten országának, a teremtő életerőnek, a Szentléleknek.
Kísérje áldás várakozásunkat és találkozásunkat!
Dr. Guóth Emil
::Nyomtatható változat::
|