Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

„Nem ha­ta­lom­mal és nem erő­szak­kal, ha­nem az én lel­kem­mel! – mond­ja a Se­re­gek Ura.” (Zak 4,6)

A mot­tó­ként idé­zett ige­vers mon­da­tai a je­ru­zsá­le­mi temp­lom új­já­épí­té­se kö­rü­li idők­höz köt­he­tők. A Se­re­gek Ura vi­lá­gos­sá tet­te, hogy az ő lát­ha­tat­lan je­len­va­ló­sá­gá­nak he­lyét, az új szen­télyt nem le­het Dá­vid és Sa­la­mon pél­dá­ját kö­vet­ve, a nép kény­sze­rí­tő ál­do­zat­ho­za­ta­la ál­tal pom­pá­ban fel­épí­te­ni. A meg­szen­telt hely­nek a Lé­lek te­rem­tő ere­jé­vel, an­nak mun­kál­ko­dá­sa nyo­mán kell fel­épül­nie az épí­tők ke­ze ál­tal. Csak az ilyen mó­don „épí­tett” temp­lom a „lét­re­ho­zott” temp­lom, amely csak egy ily mó­don vég­be­ment iga­zi és tisz­ta meg­szen­te­lő­dés ál­tal vál­hat a Szent, az Is­ten ott­ho­ná­vá. A ha­ta­lom­mal és erő­szak­kal ki­kény­sze­rí­tett ál­do­zat, amely a lé­lek kár­val­lá­sa kö­vet­kez­té­ben el­vesz­ti szent­sé­gét, pusz­tán e vi­lá­gi, pro­fán, tisz­tá­ta­lan ál­do­zat­tá vá­lik.

E ki­nyi­lat­koz­ta­tás mé­lyebb di­men­zi­ó­it nyi­tot­ta meg ké­sőbb a jé­zu­si sze­re­tet, mi­u­tán ez a mon­dat az em­be­ri együtt­élés örök, im­má­ron nem kő­be, ha­nem szív­be vé­sett sza­bá­lyá­vá vált. Az­óta a ne­ve­lés­nek, a há­zas­tár­si kap­cso­la­tok­nak, a fe­le­ba­rá­ti vi­szo­nyok­nak és ál­ta­lá­ban min­den em­be­ri al­ko­tás­nak arany­sza­bá­lya kell hogy le­gyen.

De mi ál­tal lesz az arany­sza­bály­ból cse­lek­vő élet? Ez pün­kösd ün­ne­pé­nek iga­zi tit­ka. Nem mi tar­juk meg ün­ne­pe­in­ket, ha­nem ün­ne­pe­ink min­ket. Pi­linsz­ky sza­va­i­val él­ve pün­kösd a Szent­lé­lek je­len­lé­te ál­tal a leg­tün­dök­lőbb és egy­ben leg­lát­ha­tat­la­nabb. Is­ten lel­ké­nek te­rem­tő mun­kál­ko­dá­sa nél­kül nem szü­let­het sem­mi sem, nem jö­het vi­lág­ra, nem jut­hat lé­té­hez.

Mit te­he­tünk azért, hogy éle­tünk­kel mi is a Szent­lé­lek ál­tal az Úr üd­vö­zí­tő aka­ra­tá­nak esz­kö­ze­i­vé vál­has­sunk?

Elő­ször és el­ső­sor­ban Ádám lá­za­dá­sá­val el­len­tét­ben el kell fo­gad­nunk te­remt­mé­nyi mi­vol­tun­kat. Ne akar­junk te­rem­tő­vé vál­ni, sa­ját ma­gunk és má­sok urá­vá, meg- és el­íté­lő­jé­vé. Is­ten­fé­le­lem nél­kül nem lé­te­zik alá­zat, alá­zat nél­kül pe­dig a Min­den­ha­tó nem bíz­hat ránk tit­ko­kat.

Má­sod­szor bát­ran kell él­nünk az­zal a le­he­tő­ség­gel, ame­lyet Is­ten Krisz­tus­ban nyi­tott meg szá­munk­ra. A test a test­től bű­nös kö­rét meg­tör­ve (át­tör­ve) a szep­lő­te­len fo­gan­ta­tás­sal in­du­ló in­kar­ná­ció cso­dá­ját el és be kell fo­gad­nunk. Krisz­tust nem elég el­tűr­ni, kö­vet­ni, a nyom­do­ka­i­ban ha­lad­ni vagy csak el­fo­gad­ni, ha­nem – mint az apos­tol ír­ja – ma­gunk­ra kell öl­te­ni, az­az be­fo­gad­ni, egy­ség­be, kö­zös­ség­be ke­rül­ni ve­le. Más­kü­lön­ben a Szent­lé­lek­nek le­he­tő­sé­get sem adunk, hogy éle­tet te­remt­sen ál­ta­lunk, ben­nünk és éret­tünk.

Az ó szö­vet­ség né­pe (ál­ta­luk mi is) meg­is­mer­het­te az Atyát, a te­rem­tést és a te­rem­tett vi­lág tör­vé­nye­it, az új szö­vet­ség vá­lasz­tott né­pe a Fiú meg­tes­te­sü­lé­sén ke­resz­tül meg­ta­pasz­tal­hat­ta a ke­gye­lem és sze­re­tet tör­vényt be­töl­tő ere­jét s az an­nak ér­tel­mét fel­tá­ró meg­vál­tá­sét. Aki Ádám bű­né­ben meg­re­ked, an­nak csak a ha­lál ma­rad. A ke­resz­tény áb­rá­zo­ló mű­vé­szet – ahogy el­nök-püs­pö­künk er­re rá­irá­nyí­tot­ta fi­gyel­mün­ket ka­rá­cso­nyi ige­hir­de­té­sé­ben – na­gyon be­szé­de­sen és egy­ér­tel­mű­en mu­tat­ta ezt be. A ke­reszt tö­vé­ben el­he­lye­zett ko­po­nya és láb­szár­cson­tok a ha­lált, a fö­lé­jük ma­ga­so­dó ke­reszt az éle­tet, a meg­vál­tást, az is­te­ni át­tö­rést jel­ké­pez­ték.

El kell há­rí­ta­nunk vé­gül éle­tünk azon aka­dá­lya­it is, ame­lyek a Szent­lé­lek cse­lek­vő ere­jét gá­tol­ják ben­nünk. A har­ma­dik is­te­ni sze­mély üd­vö­zí­tő, az Atya tel­jes­sé­gé­hez vissza­ve­ze­tő esz­kö­ze­i­vé csak Krisz­tu­son ke­resz­tül vál­ha­tunk. Mind­annyi­an vall­juk: So­lus Ch­ris­tus! Aki nem tud­ja Krisz­tust be­fo­gad­ni, an­nál nem ta­lál­hat szál­lást Is­ten Lel­ke. Nincs más út, nincs más igaz­ság, és nincs más élet. Aki­nek csak ka­rá­cso­nyi Jé­zus­ká­ja van, és el­kö­te­le­ző­dé­se nem tart ki nagy­pén­te­ken át hús­vé­tig, az fél­úton meg­állt, an­nak nincs meg­vál­tó Krisz­tu­sa, an­nak tes­te nem vál­hat a Szent­lé­lek temp­lo­má­vá sem.

Em­be­ri éle­tünk­nek is csak egy olyan köz­pont­ja van, amely­ből és amely kö­ré szer­ve­ző­dik. Ádám bű­ne óta az ego, az én egy­re na­gyobb te­ret és be­fo­lyást sze­rez ma­gá­nak az egyes ko­rok hol fe­nye­ge­tő, hol hi­tel­te­le­ní­tő, hol ju­tal­ma­zó-meg­vo­nó kö­ze­ge­i­nek nyo­má­sá­ra vagy csá­bí­tá­sá­ra. Az en­nek nyo­mán erő­sö­dő ön­zés a va­ló­di lét­kö­zeg­től el­vá­laszt, be­zár, el­szi­ge­tel. Rá­adá­sul azt az ab­szo­lút mér­cét is el­ve­szi, amely élet­ve­ze­té­sünk ten­ge­lye. Így amel­lett, hogy nem le­he­tünk má­sok hasz­ná­ra, még a te­rem­tő ál­tal ne­künk adott po­ten­ci­á­lis (le­he­tő­sé­ge­ink­ben ben­ne rej­lő) lé­tünk sem vá­lik élet­té, re­a­li­tás­sá. Re­mé­nyik Sán­dor fe­jez­te ki ezt a fej­lő­dés­ben meg­re­kedt ál­la­po­tot tö­ké­le­te­sen egyik ver­sé­ben: „Hi­szen – nem is él­tem iga­zá­ban. / Csak úgy él­tem, mint lep­ke a báb­ban, / Csak úgy él­tem, mint ár­nyék a fény­ben: / Ró­lam gon­dolt rop­pant gon­do­la­tod / Torz ár­nyé­ka­kép­pen.” (Gyó­gyíts meg!)

Ezért kell az az egyet­len (meg nem oszt­ha­tó) hely Krisz­tus­nak, aki ál­tal egye­dül vá­lunk ké­pes­sé a Szent­élek­kel is kö­zös­ség­be ke­rül­ni. Is­ten ben­nünk mun­kál­ko­dó Lel­ke egy­szer­re for­dít min­ket fel­fe­lé, az örök ér­té­kek or­szá­ga fe­lé és vissza­fe­lé, em­ber­tár­sa­ink irá­nyá­ba.

Eb­ben az ál­la­po­tá­ban a ke­resz­tény em­ber iga­zán sza­bad és nyi­tott, el- és be­fo­ga­dó. Ki­tel­je­se­dik, fej­lő­dik, fel­nö­vek­szik, élet­té vá­lik sa­ját lé­te, és ál­dás lesz test­vé­rei szá­má­ra is.

Minden­nek meg­van a ma­ga ide­je. A ma­guk ide­jé­ben tör­té­nő dol­gok (ahogy cso­dá­la­tos nyel­vünk ki­fe­je­zi) ál­ta­lá­ban a he­lyénva­lók, a he­lye­sek, az­az a jók is egy­ben.

Is­mét meg­szen­telt idő­re, az ün­nep ide­jé­re vá­runk. Ki­lép­ve a pro­fán lét­ből, a meg­szen­telt idő­ben és he­lyen (tem­pus – tem­plum) igye­ke­zünk mind job­ban ré­sze­sé­vé vál­ni az időt­len­nek, az örök­ké­va­ló­nak, Is­ten or­szá­gá­nak, a te­rem­tő élet­erő­nek, a Szent­lé­lek­nek.

Kí­sér­je ál­dás vá­ra­ko­zá­sun­kat és ta­lál­ko­zá­sun­kat!

Dr. Gu­óth Emil

::Nyomtatható változat::