Cantate

Kö­nyör­gés és di­cső­í­tés

Hozzászólás a cikkhez

A re­for­má­ció egyik vi­gasz­ta­ló üze­ne­te szó­lal meg a Min­den­ko­ron ál­dom az én Ura­mat kez­de­tű ének­ben, Sztá­rai Mi­hály zsol­tár­pa­raf­rá­zi­sá­ban: „Se­gít­sé­gül azért Is­tent hív­já­tok (…) Ben­ne bí­zó em­be­rek mind bol­do­gok” (GyLK 697). Ün­ne­pek­től füg­get­len egy­há­zi al­kal­mak­ra is ajánl­ha­tó ének.

A 34. zsol­tár „Dá­vi­dé, ab­ból az idő­ből, ami­kor esze­lős­nek tet­tet­te ma­gát Abi­me­lek­nél, aki el­ker­get­te, és ő el­ment” (1Sám 21,14–16). A fi­lisz­te­u­sok­tól meg­me­ne­kült Dá­vid örö­me hang­zik a zsol­tár­ban, és an­nak bi­zo­nyos­sá­ga, hogy „Is­ten meg­se­gí­ti az övé­it”. A szo­ron­ga­tott élet­hely­zet­ben lé­vő em­ber szá­má­ra min­dig vi­gaszt je­lent­het, ha Is­ten­be ve­ti bi­zal­mát. Az Is­ten­hez for­du­ló szün­te­len kö­nyör­gés mel­lett szün­te­len di­cső­í­tés­re biz­tat a zsol­tár.

A vers­ben a sze­mé­lyes hang (egyes szám el­ső sze­mély) vál­ta­ko­zik a töb­bi em­ber fe­lé irá­nyu­ló fel­szó­lí­tás­sal. A ne­héz hely­ze­té­ből meg­sza­ba­dult em­ber ígé­re­tet tesz Is­ten­nek: „Min­den­ko­ron ál­dom az én Ura­mat”. A fo­ga­da­lom, a szün­te­len di­csé­ret hát­te­ré­ben a meg­ta­pasz­talt is­te­ni gond­vi­se­lés áll (3., 5., 6. vsz.): „Ha va­la­mely nya­va­lyá­ba én es­tem, / Az Úr­is­tent ki­ált­ván meg­ke­res­tem: / Fe­le­le­tet azon­nal tő­le vet­tem, / És min­den­ből meg­sza­ba­dult én fe­jem”.

A sze­mé­lye­sen meg­élt se­gít­ség pél­da és in­tés le­het min­den­ki szá­má­ra (4., 7., 8. vsz.): „Az Is­ten­hez azért fel­te­kint­se­nek, / Nyo­mo­rul­tak őhoz­zá si­es­se­nek”. A vers utol­só har­ma­dá­nak ki­je­len­tő mon­da­tai pe­dig a hit, az Is­ten­be ve­tett bi­zo­da­lom föl­di és égi ju­tal­má­nak bi­zo­nyos­sá­gá­ról szól­nak: „Az Is­ten­től azért ki ol­tal­mat vár, / Uta­i­ban min­de­nütt az nagy jól jár; / Igen nagy jó, azt bi­zonnyal tud­já­tok; / Szük­ség­tek­ben ti így nem szű­köl­köd­tök, / Is­ten­nek ja­va­i­val bő­völ­köd­tök”.

A vers ele­jén lé­vő sze­mé­lyes öröm („Igen vi­gad és ör­vend az én lel­kem”; 2. vsz.) a vé­gén ál­ta­lá­nos­sá, a hí­vők örö­mé­vé vál­to­zik: „Ben­ne bí­zó em­be­rek mind bol­do­gok” (7. vsz.).

A zsol­tár­pa­raf­rá­zi­so­kat író Sztá­rai Mi­hály († 1575) élet­pá­lyá­ját már jól is­mer­he­tik ol­va­só­ink. (Bő­veb­ben lásd Ke­ve­há­zi Lász­ló A ke­reszt igé­jét hir­det­ni kezd­tem cí­mű köny­vét – Lu­ther Ki­adó, 2005) A 34. zsol­tárt pá­lya­tár­sa, a re­for­má­tus Sze­ge­di Ger­gely is le­for­dí­tot­ta (Mi­ko­ron Dá­vid Saul előtt fut­na).

Az öröm és a sze­mé­lyes­ség Sztá­rai szö­ve­gé­ben na­gyobb ki­fe­je­ző­e­rő­vel szó­lal meg. Össze­ha­son­lí­tás­ként áll­jon itt a zsol­tár kez­de­te Sze­ge­di Ger­gely tol­má­cso­lá­sá­ban: „Ir­gal­mas Is­ten örök­ké di­csér­lek, / So­ha eszem­ből té­ged ki nem vet­lek, / Kö­nyör­gés­sel, há­la­dás­sal tisz­tel­lek, / Ol­tal­ma­zó Is­te­nem­nek is­mer­lek”. Jól is­mert Szen­ci Mol­nár Al­bert nyi­lat­ko­za­ta: elő­dei kö­zül a fen­ti két lel­kész for­dí­tá­sa­it tar­tot­ta a leg­szeb­bek­nek. Szen­ci Mol­nár for­dí­tá­sá­ban fel­is­mer­he­tő Sztá­rai ha­tá­sa, elég, ha csak a kez­de­tét idéz­zük: „Min­den­ko­ron ál­dom / Az Urat, míg en­gem él­tet”.

Az 1574–1806 kö­zött meg­je­lent pro­tes­táns éne­kes­köny­vek több­sé­ge fel­vet­te Sztá­rai éne­két. Ha az ere­de­ti­leg hu­szon­há­rom vers­szak­ból ál­ló 16. szá­za­di ének vers­szak­kez­dő be­tű­it össze­ol­vas­suk, a szer­ző ne­vét kap­juk: MIC­HA­EL STA­RINVS FA­CI­E­BAT. A Schu­lek–Su­lyok-fé­le RMIÉ (80. sz. – ezt kö­ve­ti a GyLK) új­ra élő­vé tet­te Sztá­rai pa­ra­frá­zi­sát: a vers el­ső har­ma­dá­ból nyolc vers­sza­kos vál­to­za­tot szer­kesz­tett, mely­nek ak­rosz­ti­chon­ja: MI­HA­EL ST. A re­for­má­tu­sok ki­lenc vers­sza­kos vál­to­za­tot éne­kel­nek (RÉ 254). A bap­tis­ta éne­kes­könyv­ben – négy­szó­la­mú kot­tá­val – öt vers­sza­kos va­ri­áns sze­re­pel (283. sz.).

A dal­lam könnyen éne­kel­he­tő, ok­táv ter­je­del­mű. Sok nép­da­lunk­hoz ha­son­ló­an a so­rok ti­zen­egy szó­tag­ból áll­nak. (A szö­veg 4 + 7, míg a dal­lam 4 + 4 + 3 osz­tá­sú.) A 16. szá­zad­ban igen nép­sze­rű dal­la­mot egy­há­zi éne­kek (fő­leg zsol­tár­pa­raf­rá­zi­sok) és vi­lá­gi his­tó­ri­ás éne­kek egy­aránt fel­hasz­nál­ták. Nó­ta­jel­zés­ként kez­det­ben Gör­csö­ni Amb­rusnak a Má­tyás ki­rály­ról szó­ló his­tó­ri­á­já­val kap­cso­ló­dott össze. Kot­tá­ja azon­ban csak jó­val ké­sőbb, az 1778-as deb­re­ce­ni éne­kes­könyv­ben je­lent meg elő­ször. A zsol­tár vi­dám, bi­za­ko­dó hang­ját a sza­po­ra rit­mus is erő­sí­ti. Ér­de­mes en­nek meg­fe­le­lő­en len­dü­le­te­sen éne­kel­ni.

H. Hu­bert Gab­ri­el­la

::Nyomtatható változat::