A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Cso­dá­la­tos volt ennyi em­ber­rel együtt imád­koz­ni! És hogy a dél­utá­ni já­té­kos meg­le­pe­tés­ben pont Nick­ről (Nick Vu­ji­cic szerb szár­ma­zá­sú auszt­rál fi­a­tal­em­ber vég­ta­gok nél­kül szü­le­tett, de így is tel­jes ér­té­kű éle­tet él – a szerk.) néz­tünk meg egy kis­fil­met… Né­hány nap­pal ez­előtt – ami­kor el­esett­sé­gem­ben a „Ne félj, mert meg­vál­tot­ta­lak” (Ézs 43,1) ige kap­csán ke­res­gél­tem az in­ter­ne­ten – buk­kan­tam rá a tör­té­ne­té­re. Ak­kor is és most is nagy ha­tás­sal volt rám. Van ke­zem és lá­bam, van egy nagy­sze­rű csa­lá­dom – ha ő fel tu­dott áll­ni…

Ré­geb­ben sze­ret­tem vol­na kép­vi­se­lő len­ni a la­kó­he­lye­men, és csa­ló­dott vol­tam, ami­ért nem si­ke­rült. Ami­kor fel­kér­tek ar­ra, hogy pres­bi­ter le­gyek, ak­kor döb­ben­tem rá: mi le­het­ne na­gyobb-meg­tisz­te­lőbb do­log an­nál, mint Is­tent kép­vi­sel­ni!?

Időn­ként túl­sá­go­san tü­rel­met­len va­gyok, és azt sze­ret­ném, ha mun­kánk gyü­möl­csei most azon­nal be­ér­né­nek. Más­kor el­bi­zony­ta­la­no­dom, hogy va­jon jól vég­zem-e a fel­ada­to­mat, de ilyen­kor min­dig ka­pok va­la­mi­fé­le meg­erő­sí­tést – egy igét vagy né­hány ked­ves mon­da­tot –, ami át­len­dít a holt­pon­ton. Mert igen­is csi­nál­ni kell!

A ta­lál­ko­zón sok szó esett ar­ról, hogy mi a lel­ké­szek és mi a pres­bi­te­rek fel­ada­ta. Be­val­lom, ami­kor azt mond­ták, hogy a pres­bi­te­rek töb­bet te­het­né­nek, elő­ször ki­csit sért­ve érez­tem ma­gam, mert úgy ér­zem, elég so­kat dol­go­zom a gyü­le­ke­ze­te­mért. Az­tán be­le­gon­dol­tam, mi­lyen kü­lön­bö­ző­ek az egy­ház­köz­sé­ge­ink. Van, ahol „elég”, ha a pres­bi­te­rek lel­ki szol­gá­la­to­kat lát­nak el, mert van más, aki tud se­gí­te­ni, mond­juk, a fes­tés­ben-má­zo­lás­ban. De van olyan is, ahol a pres­bi­te­rek­nek – a lel­ké­szük­kel együtt – igen­is meg kell küz­de­ni­ük a min­den­na­pok­kal, és szin­te min­den fel­ada­tot ők kell, hogy el­vé­gez­ze­nek. Ter­mé­sze­te­sen a lel­ki szol­gá­lat se­gí­té­se len­ne az el­sőd­le­ges „meg­bí­za­tá­suk” – de ha épp ar­ra van szük­ség, ak­kor egy pres­bi­ter is nyu­god­tan söp­rö­get­het.

A sok prob­lé­ma hal­la­tán ki­csit meg­ri­ad­tam, de mi­vel gyer­mekevan­gé­li­zá­ci­ó­val fog­lal­ko­zom – Is­ten ezt a fel­ada­tot he­lyez­te a szí­vem­re –, erő­tel­je­sen bí­zom ben­ne, hogy ha meg­hall­gat­juk az Úr sza­vát, és igen­is meg­tart­juk azt, hogy „en­ged­jé­tek hoz­zám jön­ni a kis­gyer­me­ke­ket” (Mk 10,14), ak­kor nem fo­gunk el­vesz­ni.

Az együt­tes ke­reszt­hor­do­zás a leg­fon­to­sabb. Ne vár­juk azt, hogy min­den cso­dá­la­tos le­gyen, hi­szen az Úr Jé­zus is na­gyon so­kat szen­ve­dett. Ha tet­szik, ha nem, ne­künk is vin­ni kell a ke­resz­tet.

Lejegyezte: V. J.

::Nyomtatható változat::