A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 15. VA­SÁR­NAP - 1 TIM 6,6–11

Hozzászólás a cikkhez

A Ti­mó­te­us­hoz írt le­vél ké­sőn ke­let­ke­zett bib­li­ai könyv. A ki­ala­ku­ló egy­ház ira­ta. Alap­sza­bály­ként, szer­ve­zé­si és mű­kö­dé­si sza­bály­zat­ként, akár ke­resz­tény­sé­günk gyó­nó­tük­re­ként is kéz­be ve­het­jük.

Ami­ről ez a né­hány vers szól, az fel­nőtt éle­tünk lé­nye­gét érin­ti. Gye­rek­ko­runk tár­gya­i­nak egé­szen más ér­té­kük van, mint fel­nőtt­kor­ban. Ha va­la­ki ked­venc já­ték­med­vém­re ár­cé­du­lát akar­na ten­ni, áru­lás­nak érez­ném.

Fel­nőtt­ként, gye­rek­ko­ri hű­sé­gün­ket fe­led­ve, még­is min­den­re ár­cé­du­lát te­szünk. Ma in­kább, mint bár­mi­kor ko­ráb­ban. Az Egy­há­zak Vi­lág­ta­ná­csá­nak egy Ku­bá­ban tar­tott ér­te­kez­le­te at­tól óv, hogy a glo­bá­lis ka­pi­ta­liz­mus­ban a mo­no­te­iz­must „mo­ney-te­iz­mus­ra” (a mo­ney an­gol szó, je­len­té­se pénz) vált­suk.

Vi­lág­mé­re­tek­től egyé­ni éle­tün­kig je­len van ez a dé­mo­ni­kus mér­té­kű ap­ró­pénz­re vál­tás. Kör­nye­zet, köz­tu­laj­don, ál­mok, szép­ség, gon­do­la­tok, be­csü­let pénz­re vál­tá­sá­ra épül tár­sa­dal­munk, a ká­dá­ri kon­szo­li­dá­ció óta biz­to­san. Ap­ró­pénz­re vál­tott sza­bad­ság, majd a rend­szer­vál­tás óta a na­gyobb pén­ze­kért el­adott kö­zös­sé­gi ál­mok min­den­nap­ja­it él­jük. Las­san el­jut ez a szel­le­mi­ség az egész tár­sa­da­lom­hoz, a „fent” le­vők­től a leg­ki­seb­be­kig. Igénk et­től a hi­per­re­a­lis­ta ap­ró­pénz­re vál­tás­tól óv­ja a friss egy­há­zat és tag­ja­it. Ne ad­ja el hi­va­tá­sa ál­mát a fi­a­tal pá­lya­kez­dő, a köz ja­vát épí­te­ni aka­ró po­li­ti­kus; ne ad­ja el lel­két a lel­ki­pász­tor.

Ver­seny­ben va­gyunk mun­ká­ban, ta­nu­lás­ban, tel­je­sít­mény­ben. Az ügye­sebb ma­rad a pá­lyán, em­ber em­ber­nek ve­tély­tár­sa. Ez­zel a ver­seny­fel­fo­gás­sal tel­je­sí­tünk, et­től gaz­da­go­dunk egyé­ni­leg és kö­zös­ség­ként is – szól a meg­ha­tá­ro­zó vi­lág­rend alap­gon­do­la­ta. Ez­zel szem­ben: igaz­ság, ke­gyes­ség, hit, sze­re­tet, áll­ha­ta­tos­ság, sze­líd­lel­kű­ség – hangzik a Ti­mó­te­us­hoz írt le­vél apos­to­li fel­szó­lí­tá­sa. Az anya­gi­ak­kal va­ló meg­elé­ge­dés­ről be­szél, ha a lét­mi­ni­mum biz­to­sít­va van. Nem sa­ját ko­rát és a kör­nye­ző vi­lág­ren­det ér­té­ke­li. Is­ten em­be­re­i­nek ad al­ter­na­tív ér­té­ke­ket, el­szo­mo­rod­va azon, hogy fáj­dal­mat és csa­ló­dást okoz­tak ma­guk­nak azok, akik a ke­resz­tény kö­zös­ség tag­ja­i­ként a gaz­da­go­dást élet­cél­lá tet­ték. A pénz sze­rel­me so­ha nem állt meg az egy­ház ha­tá­rán.

A Ti­mó­te­us­hoz írt le­vél sza­vai sok­szor sü­ket fü­lek­re ta­lál­tak. Új­ra és új­ra ön­kri­ti­ká­ra volt szük­ség a té­ve­dé­sek be­lá­tá­sá­hoz. A föl­di ha­tal­ma csú­csán lé­vő egy­ház vissza­élé­sei rend­sze­re­sen re­form­moz­gal­ma­kat hív­tak élet­re. Min­den­re ár­cím­ke ra­gaszt­ha­tó – vé­gül a meg­vál­tás­ra is si­ke­rült árat kal­ku­lál­ni. A lu­the­ri re­for­má­ció a bú­csú­cé­du­lák el­len til­ta­koz­va szü­le­tett meg.

Fél­ezer év­vel ké­sőbb egy sváj­ci üz­le­ti he­ti­lap már egé­szen más­hogy em­lé­ke­zik meg a re­for­má­ció má­sik ágá­nak ve­zér­egyé­ni­sé­gé­ről. Egy Kál­vin­ról ké­szült kép sze­re­pel az új­ság cím­lap­ján ez­zel a fel­irat­tal: „Aki gaz­dag­gá tet­te Sváj­cot – 500 éve szü­le­tett Je­an Cal­vin”.

Ta­nul­sá­gos Kál­vin egy le­ve­lét elő­ven­ni, me­lyet egy, a re­for­má­ci­ó­hoz csat­la­ko­zó if­jú pá­ri­zsi ban­kár írt ne­ki. Ar­ra ke­res­te a vá­laszt a fi­a­tal­em­ber, hogy sza­bad-e ka­mat­ra köl­csönt ad­nia. Kál­vin igen­nel vá­la­szolt – s ez­zel va­ló­ban gaz­dag­gá tet­te Sváj­cot –, ám kor­lá­to­kat is ál­lí­tott. En­nek lé­nye­ge a má­sik ér­de­ké­nek te­kin­tet­be vé­te­le. Ak­kor ad­jon köl­csönt kis ka­mat­ra, ha biz­tos ben­ne, hogy aki­nek ad­ja, az na­gyobb hasz­not sze­rez a köl­csön­ka­pott pénz­zel, mint amennyit a köl­csön­adó vissza­kap majd tő­le.

A má­sik hasz­nát szem előtt tart­va – ez a ja­vas­lat el­ső szem­pont­ja. Ér­de­kes bank­rend­szer len­ne, ha ez a kál­vi­ni szem­pont ha­tá­roz­ná meg a vi­lág köl­csö­ne­it: a pénz és ön­ma­gunk sze­rel­me he­lyett a má­sik em­ber sze­re­te­te.

Ke­resz­té­nyek szá­má­ra ez nem meg­gon­do­lan­dó ta­nács, ha­nem lét­alap. Csak a má­so­kért élő egy­ház­nak van lét­jo­go­sult­sá­ga. He­gyen épült vá­ros­ként mű­köd­jön gaz­da­sá­gi éle­té­ben is, az in­gyen ke­gye­lem nagy­vo­na­lú­sá­gá­ból táp­lál­koz­va. Ne en­ged­jünk a kí­sér­tés­nek, ne­hogy a leg­ér­té­ke­seb­bek ap­ró­pénz­zé pusz­tul­ja­nak ke­zünk­ben! Gaz­dag­sá­gunk for­rá­sa Is­ten vég­te­len ke­gyel­me, amely élet­re hí­vott min­ket, és a ha­lá­lon túl is éle­tet ad. Ez az a né­ző­pont, ahon­nan éle­tün­ket szem­lél­jük.

Ne­künk olyan idő­ben kell Krisz­tus ta­nú­i­nak len­nünk, ami­kor a pénz ha­tal­ma transz­cen­dens ma­gas­ság­ba tör. Vir­tu­á­li­san ön­ma­gát so­ka­sí­tó erő­ként má­ra már meg­fog­ha­tat­lan ha­ta­lom­nak szá­mít. Min­dent ki­fe­jez­ni és min­dent ér­té­kel­ni akar. Sa­ját kör­for­gá­sá­ba fog­ni min­dent és min­den­kit. Em­be­rek kö­zött tá­vol­sá­got te­remt­ve és nö­vel­ve mér­ge­zi kap­cso­la­ta­in­kat. Adó­sok­ká és hi­te­le­zők­ké, nyo­mor­ta­nyán ver­gő­dők­ké és ext­rém lu­xus­fo­gyasz­tás­ba me­ne­kü­lők­ké te­szi az em­be­re­ket. Föl­di menny­or­szá­got ígér, és ki­lá­tás­ta­lan csőd­be ta­szít. Ál­lan­dó vá­gyat éb­reszt­ve lop­ja el időn­ket, erőn­ket és sza­bad­sá­gun­kat. Kál­vin in­té­sét el­fo­gad­va pe­dig szi­go­rú­an olyan esz­köz­ként kel­le­ne rá te­kin­te­nünk, amely a fe­le­ba­rát szol­gá­la­tát te­szi le­he­tő­vé. Így vissza­vált­ha­tó­vá vá­lik ap­ró­pén­zünk nagy dol­gok­ra, örök ér­té­kek­re.

Egy éve so­kan be­le­dob­tuk már sem­mit sem érő egy-két fo­rin­to­sa­in­kat a temp­lo­mi gyűj­tő­edé­nyek­be. A sok fém­pénz együtt ér­té­kel­he­tő mennyi­ség lett. Az ap­ró­pén­zen evan­gé­li­kus óvo­dák szá­má­ra já­té­ko­kat vet­tek, amelyek­kel most gye­re­kek ját­sza­nak. Si­ke­rült vissza­vál­ta­ni a ka­pott ap­ró­pénzt. Egy­szer te­hát már bol­do­gul­tunk ez­zel. Ér­de­mes vol­na na­gyob­ban is ki­pró­bál­ni.

Imád­koz­zunk! Meg­vall­juk, Is­te­nünk, hogy sze­ret­jük azt hin­ni, a te pa­ran­csa­id a temp­lom­ban ér­vé­nye­sek, hét­köz­nap pe­dig kö­vet­nünk kell kör­nye­ze­tünk sza­vát, a min­den­na­pok pa­ran­csát. Ez a böl­cses­ség sok­szor vitt már zsák­ut­cá­ba min­ket. El­ap­róz­ta és szét­szór­ta kin­cse­in­ket. Kö­szön­jük, hogy időn­ként meg­ál­lí­tasz és meg­győ­zöl: sza­vad nem­csak túl­szár­nyal a temp­lom­fa­la­kon, ha­nem iga­zi tar­tal­mat és táv­la­tot ad az élet­nek. Nagy ér­ték­re vált­ja az ap­rót. Tud­juk, hogy igaz a sza­vad. Erő­síts min­ket, hogy kö­vet­ni tud­juk. Ámen.

Sza­bó B. And­rás

::Nyomtatható változat::