Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Weö­res Sán­dor mell­szob­ra fo­gad­ja a messzi­ről ér­ke­ző lá­to­ga­tót. Szo­mo­rú­fűz­fa ágai ha­jol­nak a költő vál­lá­ra, kéz­ira­tos köny­vét szo­rít­ja, s pil­la­nat­ra el­töp­reng gaz­dag éle­tén. Kör­ben kis pi­ros-fe­hér-zöld ko­szo­rúk, aho­gyan meg­il­le­ti őt, hi­szen a 20. szá­za­di vi­lág­iro­da­lom egyik leg­na­gyobb köl­tő­jé­nek a szü­lő­há­zá­nál ál­lunk.

Weö­res Sán­dor éle­té­nek nagy ré­szét Csön­gén töl­töt­te. Ki­sebb-na­gyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal itt cso­dál­ko­zott rá a csönd völ­gyé­ben ra­gyo­gó táj­ra, in­nen in­dult is­ko­lá­i­ba, ké­sőbb a fő­vá­ros­ba, a köl­tői pá­lyá­ra. És ide tért vissza a nyolcvanas évek után, fá­rad­tan, egy­re több­ször, hogy vég­leg el­bú­csúz­zon a föl­ne­ve­lő er­dők­től és tisz­tá­sok­tól.

„E tá­jék­hoz min­den ideg­szá­lam­mal hoz­zá­forr­tam – ír­ta egyik le­ve­lé­ben –, in­nen vi­szek min­dent a ver­se­im­be, szín-, alak-, vo­nal- és fő­leg hang­ha­tá­so­kat.” Per­sze rej­tet­ten, mert köl­té­sze­té­ben a leg­egy­sze­rűbb so­rok­ban is a min­den­ség lük­tet. Zen­gő üte­mek­kel és a ma­gyar nyelv tel­jes pom­pá­já­val.

A szé­pen fel­újí­tott szü­lői ház el­ső szo­bá­já­ban a gye­rek­ko­ri kö­tő­dé­se­ket lát­hat­juk. A di­ák­évek ked­ves em­lé­ke­it: fo­tó­kat, kéz­ira­to­kat; min­den­re ér­zé­keny édes­any­ja má­sol­ta ré­gi fü­zet­be az aján­lott ver­se­ket… Egy 1929-es fény­ké­pen már „ko­moly” fi­a­tal­em­ber néz ránk, át­ló­san ott a de­di­ká­ció: „Páv­el ta­nár urék­nak há­lá­val és sze­re­tet­tel”.

A má­so­dik szo­bá­ban Weöres Sándor szel­le­mi kap­cso­la­ta­i­ba ka­punk be­te­kin­tést. „Vol­tak mes­te­re­im, sze­mé­lyes is­me­rő­se­im – em­lé­ke­zett ön­élet­írá­sá­ban –, akik­kel ta­lál­koz­tam, be­szél­get­het­tem: Ba­bits Mi­hály, Kosz­to­lá­nyi De­zső, Füst Mi­lán, Bar­tók Bé­la, Ko­dály Zol­tán, Fül­ep La­jos, Ham­vas Bé­la, és so­rol­hat­nám még hosszan.” És mes­te­rei vol­tak azok is, aki­ket nem lát­ha­tott: Lao-ce, Po Csü-ji vagy a hin­du Dzsa­ja­dé­va, Dan­te, Höl­der­lin, Mall­ar­mé, ha­tal­mas for­dí­tás­fo­lya­má­nak egy-egy óri­á­sa.

A kö­vet­ke­ző kis­te­rem dol­go­zó­szo­bá­ját idé­zi. Úgy, aho­gyan utol­já­ra hagy­ta zsú­folt író­asz­ta­lát, mint­ha csak le­ug­rott vol­na egy pil­la­nat­ra gyu­fá­ért a bolt­ba. A han­gu­lat­lám­pa mel­lett ott a so­kat hasz­nált ká­vé­fő­ző a ki­ön­tő­vel. A kéz­irat­la­pon az utol­só vers­tö­re­dék a cson­ka ce­ru­zá­val. Az üveg­fal­lal szem­köz­ti pol­co­kon a de­di­kált kö­te­tek: a ma­gyar köl­té­szet szí­ne-ja­va küld­te el aján­dé­kát szív­me­leg sza­vak­kal: Weö­res Sán­dor­nak, if­jú tár­sam­nak sze­re­tet­tel: Ba­bits Mi­hály; s a hű­sé­ges biz­ta­tó­nak: Rad­nó­ti Mik­lós; a meg­cso­dált ba­rát­nak: T. S. Eli­ot (No­bel-dí­jas an­gol köl­tő). Ké­pek a fa­la­kon, met­sze­tek, Bor­sos Mik­lós re­mek dom­bo­rí­tá­sa a gye­rek­arc­ról és a ma­gas hom­lok­ról.

A ne­gye­dik rész Ká­ro­lyi Amy­nak, Weö­res Sán­dor fe­le­sé­gé­nek ál­lít em­lé­ket. Az egy­sze­rű szek­rény, tük­rös öl­tö­ző­asz­tal, csil­lár, bar­na ágy és szék nem­csak meg­is­mer­ke­dé­sük éve­it idé­zi, de a ver­se­i­kben is be­szél az ap­ró tit­kok­ról, a hét­köz­na­pok kis cso­dá­i­ról. Kö­te­tek, kéz­ira­tok, le­ve­lek, a ré­gi író­gép, ame­lyet in­kább a köl­tő­nő hasz­nált. A fi­nom ke­re­tek kö­zött meg­bú­jik egy ér­de­kes írás: Weö­res Sán­dor meg­ígé­ri, sőt be­csü­let­sza­vát ad­ja, hogy na­pon­ta fél li­ter bor­nál nem iszik töb­bet. Éven­te csak egy­szer lesz ré­szeg, olyan, hogy eset­leg el is esik. Pon­tos dá­tum, kéz­jeggyel hi­te­le­sít­ve. Te­nyér­nyi koc­kás fü­zet­lap, de el­gon­dol­kod­ta­tó. Já­ték az egész? Vagy a fe­le­ség hord­ta a ka­la­pot? Ki tud­ná ma már meg­mon­da­ni, de ha ar­ra kel­lett a bor, hogy a ki­vé­te­les köl­tő­ko­po­nyát fel­tü­ze­sít­se, ak­kor csak há­lá­sak le­he­tünk a sző­lős­gaz­dák­nak a gyé­mánt­ra­gyo­gá­sú so­ro­kért.

Az em­lék­szo­bá­ból is­mét a fo­lyo­só­ra ju­tunk, ahol ugyan­csak ré­gi fény­ké­pek mu­tat­ják be a Weö­res há­zas­pár kül­föl­di uta­zá­sa­it. Eu­ró­pai és ázsi­ai meg­hí­vá­soknak eleget téve felkeresett nagy­vá­ro­sokat, szik­lás tá­jakat s a leg­ter­mé­ke­nyebb, a kí­nai út bol­dog per­ce­it. A pla­ká­tok és fo­tók Weö­res szín­pa­di mű­ve­i­ről val­la­nak: a leg­na­gyobb si­ker­ről, a Psy­ché­ről, ame­lyet je­les elő­adó­mű­vé­szünk, Cser­nus Ma­ri­ann vitt di­a­dal­ra. A do­ku­men­tu­mok meg­erő­sí­tik a (Stei­ner Ágo­ta és Ke­mény Gyu­la ren­dez­te) ki­ál­lí­tás üze­ne­tét: a köl­tő­nek Vas me­gyé­hez és Csön­gé­hez fű­ző­dő von­zal­ma so­ha nem szűnt meg.

Ked­ves kí­sé­rőm, Ba­ra­nyai Er­nő pol­gár­mes­ter is er­ről be­szélt. Csön­ge evan­gé­li­kus fa­lu, Weö­res Sán­dor gye­rek­ko­rát is meg­ha­tá­roz­ta a hit, az is­ten­tisz­te­le­tek él­mé­nye. Utol­só lá­to­ga­tá­sakor is hosszan el­idő­zött kis temp­lo­ma csönd­jé­ben. Va­jon mi­re gon­dolt? Mit mond­ha­tott a messzi Úr­nak? Bi­zo­nyá­ra meg­kö­szön­te, amit ka­pott tő­le: az ér­zé­keny­sé­get, a lá­zas te­rem­tés­ben töl­tött hat­van évet, az is­te­ni vers­so­rok szív­ve­rés­üte­mét.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::