Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Is­ten igé­je ter­jedt, és na­gyon meg­nö­ve­ke­dett a ta­nít­vá­nyok szá­ma Je­ru­zsá­lem­ben. Ap­Csel 6,7 (Zsolt 51,20; Mt 6,25–34; 1Pt 5,5–11; Zsolt 20) Bont­suk ket­té a mon­da­tot. Mi több­nyi­re a mon­dat má­so­dik fe­lét hi­á­nyol­juk kö­zös­sé­ge­ink­ben, és emi­att pa­nasz­ko­dunk. Hol van­nak a fi­a­ta­lok, mi­ért va­gyunk ke­ve­sen a temp­lom­ban? Mi­lyen go­nosz is ez a vi­lág, és mennyi ször­nyű­ség tör­té­nik nap mint nap! A gyógy­szer a mon­dat el­ső fe­lé­ben van: „Is­ten igé­je ter­jedt.” En­nek lesz kö­vet­kez­mé­nye a ta­nít­vány­ság. A szo­mo­rú di­ag­nó­zis em­le­ge­té­se he­lyett in­dul­junk el a gyó­gyí­tó szol­gá­lat­ra, mert a gyógy­szert Urunk ránk bíz­ta. Mondd el fi­a­id­nak – ol­vas­suk Mó­zes köny­vé­ben. Mondd el fi­a­id­nak és azok­nak, aki­ket rád bíz az Úr. – Uram, add, hogy ész­re­ve­gyem, aki­ket rám bíz­tál!

Hét­fő

Já­nos így vá­la­szolt: „Én ugyan víz­zel ke­resz­tel­lek ti­te­ket, de el­jön az, aki erő­sebb ná­lam, és én még ar­ra sem va­gyok mél­tó, hogy sa­ru­ja szí­ját meg­old­jam: Ő majd Szent­lé­lek­kel és tűz­zel ke­resz­tel ti­te­ket.” Lk 3,16 (Ézs 62,11; Fil 4,8–14; Lk 12,35–48) A ke­resz­te­lés ere­de­ti gö­rög sza­vá­nak je­len­té­se „be­me­rí­tés, be­me­rü­lés”. Új élet nincs Szent­lé­lek nél­kül. Be­le kell me­rül­ni az új élet vi­zé­be, és ma­gunk­ba kell szív­ni – mint a szi­vacs­nak a vi­zet – az új éle­tet te­rem­tő Szent­lel­ket. Ez át­tü­ze­sít, fel-Lel­ke­sít a szol­gá­lat­ra, és köz­ben ki­ége­ti be­lő­lünk a sa­la­kot, aho­gyan a tűz ki­ége­ti a vas­ból a sa­la­kot, és acél­lá vál­toz­tat­ja. – Uram, me­rítsd be Lel­ked­be az éle­te­met, és égesd ki be­lő­lem a sa­la­kot, acé­lozz meg en­gem!

Kedd

Min­den­re van erőm a Krisz­tus­ban, aki meg­erő­sít en­gem. Fil 4,13 (Zsolt 74,12; 1Tim 6,(3–5)6–11a; Lk 12,49–53) So­kan már úgy éb­red­nek, hogy fá­rad­tak. Ha­lá­los fá­radt­ság mun­kál­ko­dik már a fi­a­ta­lok­ban is. Nincs erő, ezért kell a sok ká­vé, az ener­gia­ital, és ha az sem se­gít, ak­kor az erőt­len­ség ér­zé­sét csil­la­pí­tó al­ko­hol vagy egyéb má­mor és ká­bu­lat. Az élet­erő Krisz­tus­ban van és tő­le jön. Nincs más for­rás. Ami vi­szont tő­le jön, az min­den­re elég. Elég a csa­ló­dás, a ka­taszt­ró­fa el­len, elég még a ha­lál el­len is. – Uram, adj ne­kem erőt, mely tő­led és be­lő­led fa­kad!

Szer­da

Mi pe­dig meg­ma­ra­dunk az imád­ko­zás és az ige szol­gá­la­ta mel­lett. Ap­Csel 6,4 (Ézs 41,10a; Ap­Csel 27,33–44; Lk 12,54–59) Min­den em­ber bol­dog akar len­ni – mond­ja egy ré­gi slá­ger szö­ve­ge. Még­is mi­lyen ke­ve­sen mond­ják bol­dog­nak ma­gu­kat. Mi bol­do­gul­ni aka­runk ahe­lyett, hogy bol­dog­gá ten­nénk má­so­kat. A bol­dog­sá­got ad­ni tud­juk, de el­ven­ni nem. A bol­dog­sá­got kap­ni tud­juk, de ki­erő­sza­kol­ni nem. Az csak a má­so­kért meg­élt élet út­ján jön fe­lénk. Ezért ne fe­lejt­sük imád­ság­ban hor­doz­ni egy­mást és Is­ten gyó­gyí­tó sza­vát szól­ni ott, ahol szük­ség van rá. – Uram, kö­szö­nöm, hogy ma is szol­gál­ha­tok ne­ked má­so­kon ke­resz­tül, és kö­szö­nöm az ál­ta­luk nyert bol­dog­sá­got!

Csü­tör­tök

Ne áll­ja­tok bosszút ön­ma­ga­to­kért, sze­ret­te­im, ha­nem ad­ja­tok he­lyet Is­ten ha­rag­já­nak. Róm 12,19 (Jer 11,20; Lk 10,38–42; Lk 13,1–5) So­ha? So­ha. Mi­ért? Mert a bosszú édes­test­vé­re a gyil­kos­ság­nak. Ez pe­dig a gyil­kos­ság fe­je­del­mé­nek ere­jé­ből me­rít, és ez a fel­gyü­lem­lett gyű­lö­let elő­ször min­ket öl. Van jobb meg­ol­dás: Is­ten ke­zé­ben hagy­ni az íté­le­tet. Több ok­ból is jó: nem árt ne­künk. Is­ten is­me­ri nem­csak az én szán­dé­ko­mat és gon­do­la­ta­i­mat, ha­nem a má­si­két is. Is­ten íté­le­té­nek cél­ja nem a má­sik el­vesz­té­se, ha­nem meg­men­té­se, és er­re mi kép­te­le­nek va­gyunk. – Uram, óvj meg a bosszú­ál­lás­tól és a ki­bo­ru­lás­tól, he­lyet­te ta­níts le­bo­rul­ni előt­ted!

Pén­tek

Egyi­kük pe­dig, ami­kor lát­ta, hogy meg­gyó­gyult, vissza­tért, és fenn­han­gon di­cső­í­tet­te Is­tent. Lk 17,15 (Zsolt 30,3; Lk 22,35–38; Lk 13,6–9) Ta­lán is­mert előt­tünk a ré­gi li­tur­gia ősi mon­da­ta: „Emel­jük fel szí­vün­ket!” – mond­ja a lel­kész. A gyü­le­ke­zet vá­la­szol rá: „Fel­emel­jük az Úr­hoz!” Bár­csak ilyen könnyű len­ne szí­vün­ket fel­emel­ni az Úr­hoz. Mi­lyen sok há­la­adó imád­ság hang­za­na ak­kor a vi­lá­gon. Ilyen ma­gas­sá­gok­ba csak Is­ten tud emel­ni min­ket a Lé­lek szár­nya­in. Ezért fon­tos az Is­tent di­cső­í­tő ének és az őt ma­gasz­ta­ló imád­ság. Ek­kor döb­be­nek rá Is­ten nagy­sá­gá­ra. És mint ahogy a ma­dár a szél áram­la­tát ki­hasz­nál­va egy­re ma­ga­sabb­ra emel­ke­dik, ugyan­így eme­li ma­gas­ba a hí­vő em­bert a di­cső­í­tő ének és imád­ság. – Uram, ma­gasz­ta­lom nagy­sá­go­dat és ér­tem le­haj­ló sze­re­te­te­det!

Szom­bat

Az Úr mel­lém állt, és meg­erő­sí­tett, hogy el­vé­gez­zem az ige hir­de­té­sét. 2Tim 4,17 (1Sám 7,12; Lk 6,20–26; Lk 13,10–17) Va­la­mi­kor szo­kás volt, hogy dob­szó és dí­szes kí­sé­ret mel­lett köz­hír­ré tet­ték a fon­tos ese­mé­nye­ket. Ma kor­mány­szó­vi­vő te­szi ugyan­ezt, vagy az el­nök je­len­ti be a mé­di­án ke­resz­tül a min­den­ki­re ki­ha­tó nyi­lat­ko­za­tot. A pá­li „ige­hir­de­tés” szó mö­gött is ez áll: ki­hir­de­tik, hogy ki a győz­tes. Jé­zus Krisz­tus Úr, vagy­is el­dőlt a küz­de­lem. E vi­lág fe­je­del­me, a sá­tán vég­ér­vé­nye­sen ve­szí­tett, és megy alatt­va­ló­i­val, e vi­lág fi­a­i­val a ne­kik el­ké­szí­tett örök íté­let­re, a kár­ho­zat­ra. A vi­lág iga­zi Ura meg­ér­ke­zik, hoz­va ma­gá­val az örök éle­tet meg­vál­tot­tai ré­szé­re. – Uram, há­lás va­gyok sze­re­te­te­dért, hogy ke­gyel­med­ből ve­led tölt­he­tem az örök­ké­va­ló­sá­got!

Sán­dor Fri­gyes

::Nyomtatható változat::