Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Er­délyt, il­let­ve a kö­zép- és dél­ke­let-eu­ró­pai tér­sé­get érin­tő kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik a Stu­di­um Transyl­va­ni­cum. A né­met­or­szá­gi szék­he­lyű szer­ve­zet tag­jai gim­na­zis­ták, dok­to­ran­duszok, fi­a­tal ku­ta­tók, a leg­kü­lön­bö­zőbb szak­te­rü­le­tek kép­vi­se­lői. Él­je­nek akár Auszt­ri­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon, akár Né­met­or­szág­ban, Ro­má­ni­á­ban vagy Svájc­ban, kö­zös ben­nük az Er­dély több­nyel­vű kul­tú­rá­ja, tör­té­nel­me irán­ti ér­dek­lő­dés. A tár­sa­ság rend­sze­re­sen szer­vez sze­mi­ná­ri­u­mo­kat, tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zá­so­kat – aka­dé­mi­ai he­tü­ket (Si­eben­bür­g­is­che Aka­de­mi­e­wo­che) idén im­már hu­szon­ne­gyed­szer ren­dez­ték meg. A prog­ram­nak idén nyár vé­gén má­so­dik al­ka­lom­mal adott ott­hont Szász­fe­hér­egy­há­za.

Mi­előtt még ked­ves ol­va­só­im kép­ze­le­tében egy kö­tő­gé­pek­kel te­li, han­gos gyár­csar­nok je­len­ne meg, gyor­san le­szö­ge­zem: a „zok­ni­gyár” egy er­dé­lyi szász fa­lu, Szász­fe­hér­egy­há­za, ro­má­nul Viscri, né­me­tül Deutsch­weiss­kirch. Ta­lán is­me­rős e név né­há­nyuk­nak, mások ta­lán a hom­lo­kuk­ra csap­­nak, ha azt mon­dom, hogy ez az a fa­lu, ahol Károly her­ceg, brit trón­örökös há­zat vett, s ez az a kör­nyék, amely­nek meg­ma­ra­dá­sá­ért erő­tel­je­sen fel­lé­pett az erdélyi au­tó­pá­lya nyom­vo­na­lá­nak ki­je­lö­lé­se­kor.

A fa­lu azon­ban nem ek­kor ke­rült elő­ször ve­szély­be. Nicolae Cea­uşes­cu kommunista pártfőtitkár már az 1980-as évek­ben úgy ­dön­töt­t, hogy az év­szá­za­dok óta ál­ló szász fa­lu út­ban van. Hogy mi­nek is, azt ta­lán ő ma­ga sem tud­ta. Mond­hat­juk, hogy za­var­ta a nem ro­mán kul­tú­ra, de még ez sem fe­di tel­je­sen a va­ló­sá­got, hiszen a pusz­tu­lás­ra ítélt fal­vak kö­zött szá­mos ro­mán kö­zös­ség lak­he­lye is sze­re­pelt Kár­pá­to­kon be­lül és kí­vül egy­aránt. Szász­fe­hér­egy­há­zá­ért ek­kor moz­dult meg elő­ször Nyu­gat-Eu­ró­pa. Fran­ci­ák, bel­gák akar­tak se­gí­te­ni a fa­lun, s tet­ték is el­sők kö­zött az 1989. de­cem­be­ri ese­mé­nyek után.

En­nek el­le­né­re 1990 már­ci­u­sa után a szá­szok ki­te­le­pe­dé­se fel­gyor­sult. Az ak­kor még több száz fős kö­zös­ség­ből má­ra hu­szon­egyen ma­rad­tak. Egy nő nem­rég vissza­köl­tö­zött Né­met­or­szág­ból, vá­lasz­tott ha­zájá­ból, így let­tek hu­szon­ket­ten. A többiek – pár száz la­kos – 67 szá­za­léka ro­mán anya­nyel­vű ci­gány, a ma­ra­dék ro­mán, és van egy ma­gyar anya­nyel­vű: a Ma­ros­vá­sár­hely mel­lől oda­szár­ma­zott ci­gány ­em­ber, a ko­vács.

Bár Bras­só me­gyé­ben most már az al­sóbb­ren­dű utak is asz­fal­to­sak, Kő­ha­lom­tól Szász­fe­hér­egy­há­zá­ig be­csü­le­te­sen por­zott az au­tó után az út. S ha hi­szik, ha nem: a fa­lu­si­ak ké­ré­sé­re nincs asz­falt. Ka­ro­line Fer­no­lend, a köz­ség egyik elöl­já­ró­ja ma­ga járt köz­ben az ügy ér­de­ké­ben, hogy el­ke­rül­jék a tö­meg­tu­riz­must. A kö­zel­múlt­ban már így is a sokez­re­dik be­lé­pő­je­gyet tép­ték le a vár­temp­lom ka­pu­já­ban.

Mon­da­nom sem kell, hogy nem­csak Ka­ro­line áll a fa­lu élén, ha­nem egész csa­lád­ja. Het­ven év fö­löt­ti édes­any­ja fran­ci­á­ul is meg­ta­nult, hogy a sok tu­ris­tát kör­be­ve­zet­hes­se a 12. szá­za­di, gyö­nyö­rű, fes­tett ka­zet­tás és bú­tor­za­tú evan­gé­li­kus temp­lom­ban és az azt kö­rül­ve­vő kis mú­ze­um­ban. Ha nincs is ott, a ka­pu­be­já­ra­ton a cí­me, bár­ki meg­ke­res­he­ti. Ha ép­pen nem ér­ne rá, mert hát a mun­ka se­hol sem áll meg, ak­kor ott te­rem a ki­seb­bik lány, aki nem bír­ta a nyu­ga­ti le­ve­gőt, s in­kább vissza­jött szü­lő­fa­lu­já­ba. Az­tán ott a csa­lád­fő. A kon­fe­ren­cia egy he­te alatt hang­ját sem hal­lot­tuk, de sze­me min­de­nütt ott volt. Még ki sem ürült a le­ve­ses­tál, de már hoz­ta vagy ho­zat­ta a kö­vet­ke­zőt. A gaz­da sze­me ez­út­tal nem csak a jó­szá­got hiz­lal­ta.

Tud­ja ott a dol­gát min­den csa­lád­tag, szom­széd, nő vagy fér­fi, szász, ro­mán vagy ci­gány. A fa­lu ko­vá­csa egy­ben a hely­ség lát­vá­nyos­sá­ga is. Per­sze ő is él­ve­zi a kül­föl­di­ek oly­ko­ri tu­dat­lan­sá­gát, na­iv cso­dál­ko­zá­sát ősi mes­ter­sé­gét il­le­tő­en. Ese­tünk­ben kü­lön bol­dog volt, hogy ma­gya­rul ad­hat­ta elő tu­do­má­nyát.

Az­tán ott a tég­la­ve­tő ci­gány csa­lád. A csa­lád­fő már Olasz­or­szá­got is meg­jár­ta. Most in­kább itt­hon vál­lal­ko­zik. Ka­ro­line pe­dig min­den­ben se­gí­ti. El­vég­re köl­csö­nö­sen szük­sé­gük van egy­más­ra. Az ut­cán meg csu­pa zok­nit kö­tő asszonyt lát­tam. Ha va­la­ki ki­ült a pad­ra, vit­te ma­gá­val a kö­tést is. Ha ket­ten össze­jöt­tek be­szél­get­ni, nem­csak a szá­juk, a ke­zük is járt. Egy ci­gány­né is ép­pen pi­hent a fű­ben, de köz­ben sza­po­rán kö­tött. Mert így kez­dő­dött a fel­len­dü­lés. Eb­ben a bio­­vi­lág­ban va­la­ki ki­ta­lál­ta, hogy a há­zi gyap­jú­ból ké­szült zok­ni jó pénzt hoz­hat Nyu­gat-Eu­ró­pá­ból. És a pénz­zel együtt las­san a tu­ris­ták is jön­ni kezd­tek.

Lát­ni­va­ló pe­dig bő­ven akad. Fő­leg egy nép­rajz­ku­ta­tó­nak sze­met gyö­nyör­köd­te­tő min­den. Ha már az év­szá­za­dok so­rán meg­őriz­ték jel­leg­ze­tes ház­for­má­i­kat, az ér­té­ket fel­is­me­rő elöl­já­ró­ság azo­kat tá­mo­gat­ja, akik ha­gyo­má­nyos mó­don és tech­ni­kák­kal újít­ják fel há­za­i­kat.

Az azon­ban még szá­mom­ra is rej­tély, hogy mi­ként ma­radt meg ennyi­re ar­cha­i­kus­nak a fa­lu.

A há­zak be­ren­de­zé­se is le­tűnt ko­ro­kat idé­z. Cso­dál­koz­tak is a mo­dern vi­lág­ból ér­ke­zők, mi­kor fi­ó­kos ágy­ban kel­lett alud­ni­uk. De a han­gu­lat ha­tott, és sen­ki sem pa­nasz­ko­dott, hogy az ár­nyék­szék az ud­var vé­gé­ben volt. A vá­ro­si zaj­hoz szo­kott fül­nek igen szo­kat­lan volt a reg­gel csend­jét meg­tö­rő mar­ha­ko­lomp is.

Szó­val ez itt az aján­lat, sőt mond­hat­nám, a ké­rés he­lye. Aki te­he­ti, lá­to­gas­son el eb­be a múlt­ból ma­radt, el­zárt és még­is köz­is­mert fa­lu­ba. Ez­ál­tal tá­mo­gat egy olyan kul­tú­rát, amely va­la­mi­kor ré­sze volt tör­té­nel­münk­nek, s amely ho­va­to­vább mu­ze­á­lis ál­la­pot­ba ke­rül. Ha a meg­ma­radt szász evangéliku­sok éle­té­nek az ef­faj­ta tu­riz­mus is ér­tel­met ad, ta­lán pi­cit las­sít­ha­tó a vég­le­ges el­tű­né­sük Er­dély te­rü­le­té­ről.

Ve­res Eme­se-Gyöngy­vér

::Nyomtatható változat::