Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Blat­nicz­ky Já­nos lel­ki­pász­tor fel­me­nő­it kö­vet­ve vá­lasz­tot­ta az evan­gé­li­um szol­gá­la­tát: a csa­lád­ban ő a ne­gye­dik ge­ne­rá­ció kép­vi­se­lő­je a szó­szé­ken. Nem érez­te so­sem te­her­nek ezt az örök­sé­get, de tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy a cin­ko­tai gyü­le­ke­zet­ben a hí­vek óha­tat­la­nul össze­ha­son­lít­hat­ják szol­gá­la­tát az apai ág lel­ké­sze­i­é­vel. Cin­ko­tán szü­le­tett, ott kap­ta éle­te for­du­ló­in az ál­dást, és – több gyü­le­ke­ze­ti szol­gá­la­ti hely után – tizen­négy évet töl­tött a kö­zép­ko­ri ala­pok­ra épült, egye­di at­mo­szfé­rá­val bí­ró temp­lom pa­rókus lel­ké­sze­ként. Nyár vé­gi sta­fé­ta­bot-át­adá­sa al­kal­má­val kér­tük be­szél­ge­tés­re.

– Mi­lyen ér­zé­sek, em­lé­kek, gon­do­la­tok jár­tak lel­kész úr fe­jé­ben, szí­vé­ben a bú­csú-is­ten­tisz­te­le­ten, sze­re­tett cin­ko­tai temp­lo­má­ban?

– Na­gyon meg­ha­tó volt fel­men­ni a szó­szék­re – ta­lán a han­go­mon is érez­he­tő volt a meg­ha­tott­ság. Csa­lá­dunk­ban én va­gyok a ne­gye­dik ge­ne­rá­ci­ós szol­gá­lat­vég­ző itt, Cin­ko­tán. Édesapám, nagyapám, déd­apám pász­to­rol­ta a gyü­le­ke­ze­tet, össze­sen száz­nyolc éven át, az én itt töl­tött éve­i­met is hoz­zá­ad­va pe­dig össze­sen száz­hu­szon­két évet töl­töt­tünk el Is­ten ke­gyel­mé­ből en­nek a temp­lom­nak a szó­szé­kén. Szá­mom­ra az „or­szág temp­lo­ma” nem a De­ák té­ri, ha­nem a cin­ko­tai. Ezt a bú­csú-is­ten­tisz­te­le­te­men je­len lé­vő püs­pök is meg­ér­tet­te, hi­szen an­nak ide­jén a pes­ti evan­gé­li­ku­sok is ide jár­tak.

– Száz­hu­szon­két év, négy ge­ne­rá­ció: ki­vé­te­les ke­gye az Úr­is­ten­nek… Sze­mé­lyes élet­út­já­nak ál­lo­má­sai is mind ide­kö­tik?

– Igen. Itt ke­resz­tel­tek, itt kon­fir­mál­tam, itt szen­tel­tek lel­késszé, há­zas­sá­go­mat is itt ál­dot­ták meg, és „ter­mé­sze­te­sen” Já­nos fi­am is itt kap­ta az ál­dást a lel­ké­szi hi­va­tás­ba in­du­lá­sa­kor. Egyik fi­am és egyik le­á­nyom es­kü­vő­je… min­den szál eh­hez a szent hely­hez fűz. Há­lás va­gyok, hogy szol­gá­la­tom ti­zen­négy évét – és a kez­det­kor tíz hó­nap­nyi se­géd­lel­ké­szi időt – itt tölt­het­tem, és te­het­tem va­la­mit a temp­lo­mért, ép­sé­gé­ért, szép­sé­gé­ért, a gyü­le­ke­ze­ti há­zért, a gyü­le­ke­zet kö­zös­sé­gé­ért.

– Könnyebb vagy ne­he­zebb atyai lel­kész­elő­dök nyom­do­ká­ba lép­ni?

– Biz­tos, hogy nem könnyebb. Ami­kor az em­ber mö­gött ilyen csa­lá­di hát­tér – há­rom szol­gá­lat­te­vő ge­ne­rá­ció – van, az óha­tat­la­nul össze­ha­son­lí­tás­ra kész­tet, és ki ne sze­ret­ne ősei mél­tó utód­ja­ként szol­gál­ni? Elő­de­im is év­ti­ze­de­ket töl­töt­tek itt, a gyü­le­ke­zet­ben so­kan em­lé­kez­tek még édes­apám, nagy­apám lel­ké­szi szol­gá­la­tá­ra. Én a ma­gam adott­sá­ga­i­val igye­kez­tem egész éle­tem­ben helyt­áll­ni a rám bí­zot­ta­kért.

– Ké­rem, szól­jon né­hány szót a „szí­ve kö­ze­pe Cin­ko­ta” előt­ti szol­gá­la­ta­i­ról is, hi­szen az út, amely ide ve­ze­tett, úgy tu­dom, szin­tén szép volt.

– Cin­ko­ta előtt Kerta, Veszp­rém­gal­sa és Mag­lód vol­tak a szol­gá­la­ti he­lye­im. Mind­egyik­ről szí­ve­sen őr­zöm mun­ka­tár­sa­im em­lé­két, cso­dá­la­tos em­be­re­ket kap­tam az el­vég­zen­dő fel­ada­tok­hoz. A leg­hosszabb időt – ti­zen­nyolc évet – Mag­ló­don töl­töt­tük. Itt ezek vol­tak a re­no­vá­lás, az épít­ke­zés, a fel­újí­tás és gyü­le­ke­zet­épí­tés év­ti­ze­dei. Ének­kart ve­zet­tem, ami nagy örö­met szer­zett min­dig. De hadd em­lít­sem meg se­géd­lel­ké­szi éve­i­met is, ame­lye­ket Ba­li­kó Zol­tán mel­lett tölt­het­tem: jó is­ko­la volt, ko­moly töl­te­ke­zés, el­mond­ha­tat­la­nul so­kat kap­tam tő­le.

– Va­la­ki sú­gott ne­kem, hogy a ze­né­ről fel­tét­le­nül be­szél­ges­sek Ön­nel…

– Úgy szok­tam mon­da­ni, hogy amo­lyan „bot­csi­nál­ta kar­ve­ze­tő” va­gyok. Amit tud­tam, azt teo­ló­gus ko­rom­ban Welt­ler Je­nő­től ta­nul­tam a Lu­the­rá­ni­á­ban. Ott éne­kel­tem öt éven át, s lett a kar­ve­ze­tés, az ének, az or­go­na, a ze­ne az éle­tem leg­szebb ré­sze. Ott is­mer­tem meg a h-moll mi­sét, a Já­nos-pas­si­ót… Trajt­ler Gá­bor ta­nít­vá­nya­ként or­go­nál­ni is ta­nul­tam, és amint kö­zép­is­ko­lás ko­rom­tól egy-egy gyü­le­ke­zet­ben le­he­tő­sé­gem nyílt ének­kart lét­re­hoz­ni, azon­nal be­le­fog­tam.

So­sem fe­lej­tem el, az egyik ének­ka­ri ta­lál­ko­zó után, ér­té­kel­ve a kó­ru­so­kat, ezt mond­ta Trajt­ler Gá­bor: „Volt itt egy fa­lu­si kó­rus, ke­mény, eről­te­tett hang­gal, de – ránk mu­tat­va – a ma­gu­ké is egy fa­lu­si kó­rus, még­sem volt ke­mény, eről­te­tett, ha­nem szé­pen, tisz­tán szólt.” En­nél na­gyobb el­is­me­rést nem is kap­hat­tam vol­na. A kó­rus­nak szólt per­sze, de az én szí­ve­met is meg­ha­tot­ta a di­csé­ret.

– No és ami­kor meg­szó­lalt az az or­go­na, ame­lyet lel­kész úr sa­ját ke­zű­leg ja­ví­tott meg? A teo­ló­gi­án ugye ak­kor sem volt ilyen tan­tárgy… Hon­nan volt ér­zé­ke a hang­sze­rek ki­rály­nő­jé­nek meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz, ja­ví­tá­sá­hoz?

– Már teo­ló­gus ko­rom­ban ja­vít­gat­tam, az el­ső je­len­tős mun­ka a kert­ai or­go­na meg­szó­lal­ta­tá­sa volt. Nem volt kán­tor, nem volt, aki fúj­tas­son, se vil­lany­mo­tor, se pénz – hát meg kel­lett ol­da­nom. Volt egy kis mo­to­rom, konst­ru­ál­tam egy ven­ti­lá­tort, hang­szi­ge­tel­tem, s at­tól kezd­ve az is­ten­tisz­te­le­ten fel­me­het­tem a kez­dő- és a fő­ének el­ját­szá­sá­hoz, majd vissza a szó­szék­re igét hir­det­ni. Nem mel­les­leg gya­kor­lá­si le­he­tő­sé­get is nyúj­tott ez a hely­zet, mert na­gyon sze­re­tek or­go­nál­ni. Ahogy már em­lí­tet­tem, szin­tén Trajt­ler Gá­bor­nak kö­szön­he­tem, hogy így meg­sze­ret­tem ezt a cso­dá­la­tos hang­szert.

– S a lel­ké­szi pá­lyán ki az, akit pél­da­ké­pé­nek tart, aki­re min­dig fel­né­zett? – Édes­apá­mat. Nyil­ván­va­ló­an az ő ha­tá­sá­ra let­tem lel­kész. A gim­ná­zi­um utol­só évé­ben so­kat va­cil­lál­tam, hogy mér­nö­ki pá­lyá­ra men­jek-e vagy lel­készi­re. A tech­ni­kai-me­cha­ni­kai ér­dek­lő­dé­sem vi­szont meg­ma­radt, és ez min­den gyü­le­ke­zet­ben hasz­nos­nak bi­zo­nyult az épít­ke­zé­sek, fel­újí­tá­sok so­rán.

– Szó­val ez a ta­len­tum sem „ve­szett kár­ba”…

– Va­ló­ban, ez a kész­ség min­dig jól jött, de alig­ha­nem ezt is édes­apám­tól örö­köl­tem.

– Ami­kor száz­nyolc év­ről és négy ge­ne­rá­ci­ó­ról be­szé­lünk, ak­kor még nem ad­tuk hoz­zá az után­pót­lást: Já­nos fia is lel­ké­szi szol­gá­lat­ban van im­már ti­zen­két éve. Öröm­mel fo­gad­ta pá­lya­vá­lasz­tá­sát, vagy in­kább óv­ta tő­le?

–Egé­szen vá­rat­lan volt, mert ele­in­te nem akart lel­kész len­ni. Örül­tem ne­ki, és ugyan­ak­kor fél­tet­tem is. A rend­szer­vál­tá­son in­ne­ni évek­ben még nem le­he­tett tud­ni, mi­lyen ne­héz­sé­gek vár­nak egy fi­a­tal­ra ezen a pá­lyán. S et­től én apa­ként fél­tet­tem. Egy lel­kész­csa­lád­ban azért nem tör­vény­sze­rű, hogy a fiú is lel­kész le­gyen. Per­sze, hogy érik a pap­gye­re­ke­ket szol­gá­lat­ra in­dí­tó ha­tá­sok, de a ne­héz­sé­ge­it is gye­rek­ko­ruk­tól lát­ják. Em­lék­szem, hány­szor mond­ta ne­kem az édes­apám: „Csak hall­gass, és szol­gálj to­vább!” Ez volt a kor­szak túl­élé­si tech­ni­ká­ja. No, ezért fél­tet­tem. De bol­dog va­gyok, hogy Já­nos fi­am meg­ta­lál­ta a he­lyét, és így nem sza­kadt meg a lel­kész­ge­ne­rá­ci­ók so­ra a csa­lád­ban.

– Nyolc éve épült pa­ró­ki­át, gyö­nyö­rű­en fel­újí­tott temp­lo­mot, va­do­nat­új gyü­le­ke­ze­ti há­zat adott át utód­já­nak – Vető Istvánnak – Cin­ko­tán. Tisz­te­let­re mél­tó, hogy va­la­ki a jö­vő­nek épít­ke­zik…

– Min­den gyü­le­ke­zet­ben épít­kez­tünk; Ker­tán át­épí­tet­tük a pa­ró­ki­át, Mag­ló­don új szol­gá­la­ti la­kást és gyü­le­ke­ze­ti ter­met épí­tet­tünk. Ah­hoz, hogy egy gyü­le­ke­zet lel­ki­leg épül­hes­sen, olyan he­lyek kel­le­nek, aho­vá a tag­jai szí­ve­sen men­nek, ahol jól ér­zik ma­gu­kat. Ami nem ned­ves, do­hos, nem om­lik a va­ko­lat, nem hu­za­tos. Lu­ther Már­ton­nak tu­laj­do­nít­ják a mon­dást: „Ha tu­dom, hogy hol­nap az úr Jé­zus vissza­jön, ma még ül­te­tek egy al­ma­fát.” Ma még ül­te­tek egy gyü­mölcs­fát – ez így mű­kö­dött ben­nem is. A temp­lom fel­újí­tá­sa­kor – a vi­ze­se­dés meg­szün­te­té­se­kor – nem re­mélt kincs­re buk­kan­tunk: a kö­zép­ko­ri vé­dő­fal ma­rad­vá­nya­i­ra és a szin­tén kö­zép­ko­ri sek­res­tyé­re, amely­ről sen­ki sem tu­dott. Szim­bo­li­ku­san azt üze­ni a nyolc­száz éves ha­barcs, ami má­ig össze­tar­tot­ta a kö­ve­ket: mi az ala­pok­ra épít­kez­he­tünk, ame­lyet az ősök le­rak­tak. A hi­tet is erő­sí­tik az ilye­nek…

– Me­lyik ige kí­sér­te vé­gig az éle­tén? Mi az az igei alap, ami­re Ön épít­kez­he­tett?

– Szen­te­lé­si igém az egyik: „Jó do­log, hogy ke­gye­lem­mel erő­sít­tes­sék meg a szív.” A má­si­kat édes­apám­tól kap­tam: „Elég ne­ked az én ke­gyel­mem, mert az én erőm erőt­len­ség ál­tal ér cél­hoz.” Ez­zel ál­dott meg lel­késszé szen­te­lé­sem­kor. Kert­ai, mag­ló­di be­ik­ta­tá­som­kor is ez­zel in­dí­tott to­vább. Ő is úgy „kap­ta”, ez volt a leg­ked­ve­sebb igé­je, to­vább­örö­kí­tet­te ne­kem, s most már én is ezt adom to­vább. En­nek az igé­nek az igaz­sá­ga kí­sért vé­gig egész szol­gá­la­ti uta­mon, s va­la­hány­szor meg­áld­hat­tam a szol­ga­tár­sa­kat – a sa­ját fi­a­mat is –, ezt a pá­li igét ad­tam ál­dás­ként.

K. D.

::Nyomtatható változat::