Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Bi­zo­nyá­ra so­kan va­gyunk, akik hisszük: Is­ten el­hoz­za né­pünk szá­má­ra a lel­ki éb­re­dést. Ezért an­nak egy­kor meg­ta­pasz­talt cso­dá­la­tos lel­ki meg­újí­tó ere­jé­ről sze­ret­nék bi­zony­sá­got ten­ni.

1951 már­ci­u­sá­ban ál­dott evan­gé­li­zá­ci­ós hé­ten vet­tem részt Amb­róz­fal­ván és Sze­ge­den, hogy lel­ki­leg meg­erő­söd­jem, és le­gyen erőm a sze­ge­di egye­te­mi évek „ke­reszt­tü­ze­i­ben” va­ló helyt­ál­lás­hoz.

Amb­róz­fal­ván Sré­ter Fe­renc volt az ige­hir­de­tő az evan­gé­li­zá­ci­ós hé­ten. Töb­ben min­den es­te ke­rék­pár­ral men­tünk Tót­kom­lós­ról, hogy ré­sze­sei le­gyünk az ige­hir­de­tés ál­dá­sa­i­nak. Az ott el­hang­zot­ta­kat fel­jegy­zé­sek­ben rög­zí­tet­tem, és ezek a mor­zsák még ma is ál­dá­sul szol­gál­hat­nak so­kak szá­má­ra, ezért igyek­szem köz­re­ad­ni eze­ket a gon­do­la­to­kat.

Az ige­hir­de­tő ar­ról be­szélt, hogy min­den ké­ré­sünk őe­lőt­te van (1Ján 5,15), de Is­ten nem min­dig hall­gat­ja meg. Mi­ért? Mert nem jót vagy nem jól ké­rünk tő­le. Az el­ső dol­got nem az el­ső hely­re tesszük, nem lel­ki­e­ket ké­rünk, ami el­ső­sor­ban fon­tos len­ne szá­munk­ra. Sok­szor kény­te­len e vi­lá­gi dol­go­kat el­ven­ni, hogy meg­ad­has­sa az en­nél fon­to­sabb lel­ki­e­ket. Vár­ja, hogy med­dig kell még szo­ron­gat­ni né­pün­ket, hogy oda­ad­has­sa ne­ki a leg­drá­gáb­bat, és ké­pe­sek le­gyünk azt el­fo­gad­ni. A gond­vi­se­lés­ből még nem következik az üd­vös­sé­günk. Sok­szor azt bün­te­ti az Úr, akit sze­ret. Egy­for­mán fel­hoz­za nap­ját mind a jók­ra, mind a go­no­szok­ra. Ha va­la­ki­nek na­gyon jól megy a föl­di sor­sa, nin­cse­nek hi­á­nyai, igen jól ér­zi ma­gát e föl­di élet­ben, nincs gond­ja, ba­ja (de csak lát­szó­lag), ak­kor fé­lő, hogy Is­ten vég­leg le­vet­te ke­zét ró­la.

Is­ten nem hall­gat­ja meg imán­kat, mert mi sem hall­gat­juk meg őt (Zak 7,11). Mi­lyen for­dí­tott ke­resz­tény­sé­günk van: mi sze­ret­nénk Is­tent irá­nyí­ta­ni, ta­ná­csol­ni, mi­kép­pen lesz jó ne­künk, ho­gyan te­gyen ve­lünk. Mi azon­ban őt nem hall­gat­juk meg. Az nem tet­szik, ahogy ő akar­ja, pe­dig az van a mi ja­vunk­ra. Nem hall­gat­ja meg az imán­kat, mert bál­vá­nya­ink van­nak. Ha még­is meg akar hall­gat­ni, kény­te­len el­ven­ni a bál­vá­nyo­kat.

Egy ta­nul­sá­gos pél­dát is em­lített az evan­gé­li­zá­tor. Egy anya or­vos­hoz vi­szi a gyer­me­két. Na­gyon fél­ti, ké­ri az or­vost, csak édes or­vos­sá­got ad­jon ne­ki. Az or­vos­ság nem hasz­nál. Vissza­megy az or­vos­hoz, s most már en­ge­di, hogy ke­se­rűt is ad­hat ne­ki. Ez sem hasz­nál. Két­ség­be­eset­ten fut új­ra az or­vos­hoz, és ri­mán­ko­dik, hogy te­het ve­le, amit csak akar, meg­ope­rál­hat­ja, in­jek­ci­ó­kat ad­hat, csak az éle­tét ment­se meg. Így van Is­ten is ve­lünk. Elő­ször sze­lí­den, majd ke­mé­nyeb­ben os­to­roz, míg vé­gül nem kí­mél­ve sem­mit, bün­tet, csak­hogy meg­ment­sen az örök élet szá­má­ra. Ké­pes össze­tör­ni, meg­aláz­ni, de sze­re­tet­ből, ke­gye­lem­ből.

Az evan­gé­li­zá­ció nagy ha­tás­sal volt rám. Vé­gig­gon­dol­tam ad­di­gi éle­te­met, fel­rém­let­tek a bű­ne­im, és ész­re­vet­tem, hogy nem va­gyok olyan jó, ami­lyen­nek kép­zel­tem ma­ga­mat. Még ak­kor sem, ha na­pon­ta ol­vas­tam is a Szent­írást, de Is­ten­nek ál­ta­la kö­zölt fi­gyel­mez­te­té­se­it nem vet­tem ko­mo­lyan, ol­va­sá­sát csak fe­lü­le­te­sen, csu­pán meg­szo­kott te­en­dőm­nek tar­tot­tam. Így Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tom fe­lü­le­tes­sé vált, az ige nem lett élő­vé szá­mom­ra. Érez­tem, hogy ezen sür­gő­sen vál­toz­tat­nom kell. Eh­hez kér­tem a se­gít­sé­get mennyei Atyám­tól.

Ar­ra in­dí­tott, hogy egy sze­ge­di evan­gé­li­zá­ci­ós so­ro­za­ton vegyek részt zsú­folt egye­te­mi el­fog­lalt­sá­gom el­le­né­re is. Va­ló­ban mindennap ott is voltam. Nem bán­tam meg, mert ez a na­pon­ként meg­is­mét­lő­dő ta­lál­ko­zás Is­ten­nel sok to­váb­bi bű­nöm­re is rá­mu­ta­tott.

Rá­éb­red­tem ar­ra, hogy mi­lyen va­gyok. Nem kel­lett az ige sem iga­zán. Ir­tóz­tam tő­le, mert min­dig fá­jó se­be­ket sza­kí­tott fel, ami­kor be­le­néz­tem. El­ju­tot­tam a két­ség­be­esé­sig. Nem is tud­tam, mi van ve­lem. Csak így mond­tam má­sok­nak: nem is­me­rek ma­gam­ra. Be­fe­lé for­dul­tam. El­zár­kóz­tam min­den­ki­től és min­den­től. Így akar­tam eny­hí­te­ni a kínt. Nem si­ke­rült. Ek­kor Is­ten cso­dá­la­tos sze­re­te­té­vel meg­ke­re­sett ma­gá­nyom­ban, és sze­lí­den meg­fog­ta a ke­ze­met.

A Gal 5,19–21-ben fel­so­rolt bű­nök kö­zül kü­lö­nö­sen az irigy­ség, a pat­var­ko­dás, a ver­sen­gés szo­rí­tot­tak na­gyon. Is­ten nem en­ged­te, hogy így éljek tovább. Na­pon­ként oda­ve­ze­tett, és erőt adott hoz­zá, hogy min­dig ott le­gyek a he­ti al­kal­ma­kon, ahol az­tán le­vet­kőz­te­tett tel­je­sen.

Az evan­gé­li­zá­ció Jn 1,49 ver­sé­vel foly­ta­tó­dott – „… lát­ta­lak té­ged…” Az Úr lá­tott min­dent az éle­tem­ben. Min­den ma­gam­ban rej­te­ge­tett bűnt. Ame­lyek nyil­ván­va­ló­ak vol­tak, azok még va­la­ho­gyan ma­gya­ráz­ha­tók az­zal, hogy én ilyen ter­mé­sze­tű va­gyok, nem te­he­tek ró­la; de a bel­ső, tit­kos bű­nök, eze­ket csak ő lát­ja. Ez bor­zasz­tó­an han­goz­hat, de így van jól.

Ma­da­gasz­kár szi­ge­tén – mond­ta az evan­gé­li­zá­ló lel­kész – az egyik je­len­tés sze­rint a la­kos­ság 15 szá­za­lé­ka él az úr­va­cso­rá­val. Ugyan­ak­kor Sze­ge­den még egy szá­za­lék, sőt an­nak a fe­le sem. El­mond­ta, hogy mi­lyen a ke­resz­tény­sé­günk. Gan­dhi an­nak ide­jén azt mond­ta, hogy ne­ki Jé­zus kell, de az eu­ró­pa­i­ak ke­resz­tény­sé­ge nem. Kö­zülük ar­ra so­kan gyá­vák, hogy meg­ta­gad­ják Krisz­tust, de úgy bű­nöz­ni, úgy irigy­ked­ni, úgy ci­va­kod­ni, úgy pa­ráz­nál­kod­ni, úgy gyű­löl­ni sen­ki sem tud, mint az eu­ró­pai ke­resz­té­nyek. Sem hi­deg, sem hév – langy­me­leg ke­resz­tény­ség. Azt hi­szi, van Is­te­ne, hol­ott nincs. És a bűn úgy ma­rok­ra szo­rít­ja a szí­vü­ket, hogy ki­pré­sel be­lő­le min­den sze­re­te­tet, alá­za­tot, sze­líd­sé­get, há­lát… A bűn ki­lú­goz­za a gon­do­la­ta­in­kat, és ma­rad a szenny, a pi­szok. Az egész gon­do­lat­vi­lá­got úgy meg tud­ja ron­ta­ni, hogy az­után az em­ber már nem kü­lönb az ál­lat­nál. Is­ten eb­ben a rom­lás­ban és má­sok meg­ron­tá­sá­ban akar meg­ál­lí­ta­ni.

Be­lém mar­kolt az a gon­do­lat is, hogy nem le­het egye­dül bű­nöz­ni, mert az én bű­ne­im má­so­kat is meg­ron­ta­nak, tá­vol tar­ta­nak, el­ide­ge­ní­te­nek Is­ten­től. Ó, hány lé­lek ri­adt el, ma­radt éhe­sen, vagy ép­pen bot­rán­ko­zott meg raj­tam! Ilyen­kor fel­tör az em­ber szí­vé­ből: mit le­het most már ten­ni? Van ment­ség? Van se­gít­ség?

Van, Jé­zus­nál. Térj meg!

A kö­vet­ke­ző na­pon Lk 18,13 ke­rült sor­ra: „Is­ten, légy ir­gal­mas né­kem, bű­nös­nek!” Légy ir­gal­mas né­kem, sza­kadt fel be­lő­lem is a ké­rés. Ami­kor már össze­ros­kad az em­ber, két­ség­be­es­ve csak ennyit mond: meg­adom ma­gam. Ak­kor jön Is­ten a ke­gyel­mé­vel, és az ilyen meg­adott éle­te­ket ma­gá­hoz ve­szi. Uram, én most már nem me­he­tek se­ho­vá se, nincs he­lyem rej­tőz­köd­ni, is­mersz, látsz. Mit te­gyek, mit te­he­tek…? Uram, meg­adom ma­gam a te ke­gyel­med­nek.

Az­után Is­ten szólt Mt 9,13 ál­tal: „Ir­gal­mas­sá­got aka­rok és nem ál­do­za­tot. Mert nem iga­za­kat hí­vo­gat­ni jöt­tem, ha­nem a bű­nö­sö­ket a meg­té­rés­re.” Most már nincs sza­vad őel­le­ne. Vá­rod őt, mert ir­gal­mas­sá­got akar. Vedd ész­re, hogy ami­kor ki­ál­toz­tál Is­ten el­len, ami­kor szé­gyen­tel­je­sen a bűn­ben vol­tál, ak­kor a sá­tán aka­ra­ta volt az. De Jé­zus győ­zött, és ke­gyel­mé­vel el­fo­gad té­ged. Va­ló­ban el is fo­ga­dott, meg­újí­tot­ta az éle­te­met.

Csu­pán né­hány gon­do­la­tot ra­gad­tam ki a dél­vi­dé­ki éb­re­dé­si moz­ga­lom evan­gé­li­zá­ci­ó­i­ból, ame­lyek ak­kor hely­re­i­ga­zí­tot­ták lel­ki éle­te­met, meg­úju­lást és meg­erő­sö­dést je­len­tet­tek szá­mom­ra. Új­ra tel­jes szív­vel és lé­lek­kel igye­kez­tem az igé­vel na­pon­ként táp­lál­koz­ni, ke­res­ni, ku­tat­ni és cse­le­ked­ni az én Atyám pa­ran­csa­it, meg­újult lé­lek­kel igye­kez­tem szol­gál­ni őt. Ezért ma­gam is részt vet­tem a ta­nyai misszi­ói szol­gá­la­tok­ban a nyá­ri szün­idő­ben.

Ezek az al­kal­mak vol­tak szá­mom­ra a leg­ál­dot­tab­bak, me­lyek szo­ros­sá tet­ték szö­vet­sé­ge­met az én meg­vál­tó Jé­zus Krisz­tu­som­mal. Ez adott erőt az egye­te­mi éve­im si­ke­res be­fe­je­zé­sé­hez. Há­la­telt szív­vel gon­do­lok ezek­re az al­kal­mak­ra, és kí­vá­nom, hogy né­pünk szo­ron­gat­ta­tott hely­ze­té­ben lel­ki meg­úju­lást hozzanak el ma is. Kö­nyö­rög­jünk ér­te!

Szen­czi Lász­ló

::Nyomtatható változat::