Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Er­dély. Az em­ber au­tó­zik éj­jel ket­tő­től reg­ge­lig, és ott meg­ta­lál­ja. Va­la­mit ab­ból a vi­lág­ból, amely már majd­hogy­nem el­múlt. Amely­nek kin­cse­it – mint örök­sé­gül ka­pott, ré­gi, fi­nom mű­vű tük­röcs­két – ra­kos­gat­juk, őriz­get­jük. Büsz­kék va­gyunk rá, hogy ez a mi­énk, hi­szen va­la­mi­kép­pen mi ma­gunk va­gyunk. Ma­gyar­ság és tör­té­ne­lem. És to­le­ráns együtt­mű­kö­dés a gya­kor­lat­ban.

Bár Er­dély so­kat vál­to­zik – egy­re job­bak az utak, a nagy­vá­ro­sok­ban né­me­lyik ben­zin­kút és kí­ná­la­ta olyan, mint­ha ide­ha­za len­nénk –, sze­ren­csé­re las­san ala­kul.

Az él­mé­nye­ink má­sok, még­is „is­me­rő­sek”.

1. Az egyik el­ső fa­so­ri cser­kész­tá­bor kül­föl­dön. Száz­ki­lós há­ti­zsák­kal in­du­lunk, min­den­ki­nek két plusz uta­zó­tás­ka a ke­zé­ben – köny­ve­ket vi­szünk Er­dély­be. Cse­pi­vel. Mert ott nincs ma­gyar be­tű. És a né­ni sze­me könny­be lá­bad a vo­na­ton, ami­kor meg­aján­dé­koz­zuk né­hány re­génnyel.

És a szto­rik a ré­gi­ek­ről, ré­gi De­ák té­ri ifi­sek­ről: hogy va­la­kit le­szál­lí­tot­tak a ha­tá­ron, de okos volt, mert előt­te a pu­ha fe­de­lű Bib­li­át fel­te­ker­te és kol­bász­ként alu­fó­li­á­ba csa­var­ta, úgy he­lyez­te az ele­mó­zsi­ás szaty­rá­ba. Ő ugyan le­szállt, de az en­ni­va­ló to­vább­uta­zott… Va­jon mi­re gon­dolt a csa­lád – amely­nek ké­sőbb a töb­bi­ek oda­aján­dé­koz­ták az egész pak­kot –, ami­kor kol­bá­szért nyúlt, és he­lyet­te Bib­li­át ta­lált? Va­ló­szí­nű­leg nem ar­ra, ami­re ma…

Az­tán jön­nek a ké­sőb­bi él­mé­nyek. Nép­tánc­tá­bor Vá­lasz­úton. Kal­lós Zol­tán éne­kel a kör kö­ze­pén kis szé­ken ül­ve. Vagy amikor Sep­si­szent­györ­gyön hús­vét­kor megértet­tem, mit is je­lent, hogy a bá­rá­nyok hall­gat­nak: a bari tény­leg csönd­ben tűr­­te mindazt, aminek meg kellett vele történnie ahhoz, hogy birka­pap­ri­kás legyen a végeredmény.

És ez a ro­man­ti­ka nem mú­lik. És bol­dog öröm­mel tud­tam megint nyug­táz­ni: mi­re a kis­fi­am nagy­fiú lesz, még min­dig lesz va­la­mi, amit meg­néz­het. Ha nem is lát­ja majd az el­árasz­tott Bö­zöd­új­fa­lu temp­lo­mát a tó kö­ze­pén, mert ad­dig­ra vég­leg össze­om­lik… Saj­nál­koz­ni per­sze, si­rat­ni a múl­tat, azt le­het majd ak­kor is…

A 2007/2008-as tan­év vé­gén hir­te­len öt­let­től ve­zé­rel­ve mis­kol­ci pro­tes­táns iskola-, illetve egye­te­mi lel­ké­szek­ként – Tur­csik Fe­renc re­for­má­tus kol­lé­gá­val együtt – meghirdettük, hogy ko­ra nyáron könyv­gyűj­tést ren­de­zünk az egye­tem­en és a város két pro­tes­táns gim­ná­zi­umá­ban. És az ak­ció olyan jól si­ke­rült, hogy idén megint ne­ki­lát­tunk. Az evan­gé­li­kus Kos­suth-gim­ná­zi­um fel­újí­tás­ra vá­ró könyv­tá­rá­ból Zo­bay­né, Han­na ön­fel­ál­do­zó se­gít­sé­gé­vel au­gusz­tus utol­só nap­ja­i­ban negy­ven­öt do­boz­nyi tan­könyv­vel, il­let­ve Pe­li­kán ta­nár úr jó­vol­tá­ból két­do­boz­nyi Vi­lág­já­rókkal – a Gondolat Kiadó év­ti­ze­dekkel ezelőtt indult, nagy sikerű so­ro­za­tának köteteivel – rak­tuk meg a kis­bu­szun­kat (hogy hasz­nál­hat­tuk, azt ez­úton is kö­szön­jük a Ti­szá­n­in­ne­ni Re­for­má­tus Egy­ház­ke­rü­let­nek).

A tan­köny­vek nagy ré­sze a csík­sze­redai Se­gí­tő Má­ria Római Ka­to­li­kus Líceumba ke­rül. A ki­osz­tás­ban nagy se­gít­sé­günk­re van­nak a Ro­má­ni­ai Ma­gyar Cser­kész­szö­vet­ség kül­ügye­sei: Sal­ló Emő­ke és Bor­ka Bo­tond.

Utunk so­rán Szé­kely­föl­dön érin­tet­tük Bi­ka­fal­vát is. A település min­den­kép­pen ér­de­mes ar­ra, hogy meg­em­lít­sük. Re­for­má­tus is­ko­lá­ja hosszú ide­ig ro­mo­san állt. Egé­szen ad­dig, amíg egy idős bu­da­pes­ti úr – aki tör­té­ne­te­sen a Ma­gyar Cser­kész­szö­vet­ség kül­ügyi ve­ze­tő­je volt ak­ko­ri­ban – el nem ha­tá­roz­ta, hogy se­gít­sé­get sze­rez. Egy em­ber, aki bár több ge­ne­rá­ci­ó­val ez­előtt el­szár­ma­zott onnan, még­is kö­te­les­sé­gé­nek érez­te, hogy se­gít­se az ott­hon ma­rad­ta­kat. Így az­tán lett pénz az is­ko­lá­ra, és a 2005-ös nagy ár­víz után a temp­lom is, a pa­ró­kia is meg­újult. Az egy­ko­ri szé­kely ló­fő csa­lád le­szár­ma­zott­ja, bi­ka­fal­vi Mát­hé Le­ven­te pe­dig meg­mu­tat­ta a ké­sőbb szü­le­tet­tek­nek, mit je­lent a „szü­lő­föld” ne­héz sze­re­te­te.

Al­bert Sán­dor hely­be­li re­for­má­tus lel­kész kö­zel negy­ven éve szol­gál a fa­lu­ban. Se­gít­sé­gé­vel újabb tan­köny­vek­kel nőtt az ál­lo­mány. Ál­ta­lá­nos is­ko­lá­sok ré­szé­re ma­gyar anya­nyel­vű ábé­césköny­vek, il­let­ve sok más kötet in­dult to­vább a Kár­pá­to­kon túl­ra. A kis­is­ko­lá­sok­nak szó­ló köny­vek a csík­sze­redai vá­lo­ga­tás után to­vább­utaz­tak Pusz­ti­ná­ba, Ro­má­nia Kár­pá­to­kon tú­li vi­dé­ké­re, ahol az egyik utol­só csán­gó, még ma­gya­rul tu­dó és ma­gyar­sá­gát ápol­ni ké­pes kö­zös­ség él.

Csíkszeredából há­rom óra alatt a gyi­me­si egy­ko­ri ha­tár­sza­kasz érin­té­sé­vel ju­tot­tunk el a Pusztinai Ma­gyar Ház­ba. A ma­gyar iro­da­lom esszen­ci­á­ja a vá­lo­ga­tott könyv­tár­ban, a fa­la­kon szőt­te­sek, fény­ké­pek, a ven­dég­ház min­den igényt ki­elé­gít. A he­lyi gyer­me­kek he­ten­te há­rom órá­ban ta­nul­hat­nak ma­gya­rul…

Ne­he­zen fo­gom fel, mit je­lent – hi­szen is­me­ret­len előt­tem az ér­zés –, ami­kor egész kör­nye­ze­tem és az előt­tem nyí­ló le­he­tő­sé­gek el­len­kez­nek iden­ti­tá­som­mal. Hogy a nyel­vet, amely­ben élek, kel­le­ne el­hagy­nom ah­hoz, hogy be­le tud­jak si­mul­ni kör­nye­ze­tem­be, meg tud­jak fe­lel­ni el­vá­rá­sa­i­nak. Számomra ma­gá­tól ér­te­tő­dő és ter­­mé­sze­tes, hogy van tan­könyv, hogy van ta­nár, és az is, hogy ér­tem az ut­cán a szem­be­jö­vőt. Mi­cso­da tisz­te­le­tet ér­dem­lő tar­tást ad az, ha mind­ez nincs, ha meg kell ér­te küz­de­nem, ha na­pon­ta meg­te­szem!

Le­het­ne még rész­le­tez­ni a va­rázs­la­tos két nap tör­té­ne­tét: szólhatnék Szé­kely­föld bel­se­jé­ről, a he­gyi uta­kon a sár­ban el­akadt kis­busz­ról és a rög­tön se­gít­sé­günk­re si­e­tő pász­to­rok­ról, bir­ka­nyá­jak­ról, fe­ke­te bá­rá­nyok­ról és Le­ven­té­ről, a da­ci­ás szé­né­ge­tő­ről, az egy­ko­ri Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia ha­tár­ál­lo­má­sá­ról, a gyi­me­si völgy­ben meg­le­pe­tés­sze­rűn táj­ba il­lesz­ke­dő gyö­nyö­rű ka­szár­nyák­ról, a he­gyek­ről, ta­vak­ról, ka­szá­lók­ról – de le­gyen most vé­ge. Hogy aki nem hi­szi, utá­na­jár­has­son – aki pe­dig tud­ja és is­me­ri, el ne fe­led­je, mi a dol­ga.

Bu­day Bar­na­bás

::Nyomtatható változat::