Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 14
- Patmoszi húsvét
A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE – JEL 1,9–18
Hozzászólás a cikkhez
Patmoszi húsvét
„Én, János, testvéretek a bajban és társatok az üldöztetésben…” – ezekkel a szavakkal kezdődik a Mária evangéliuma című rockopera. A szerzők a most húsvéti alapigéül szolgáló Apokalipszis-szakaszból vették ezt a mondatot (Jel 1,9), felelevenítve azt a régi hagyományt, hogy Jézus szeretett tanítványa azonos a Biblia utolsó könyvének szerzőjével. Ennek értelmében évtizedek teltek el, és immár aggastyán lett az egykor legifjabb tanítványból. Ő, aki – Jézus édesanyjával, Máriával együtt – egészen a keresztig kísérte Jézust, most találkozik a megdicsőült Krisztussal. Pedig a Golgota hegyét és Patmosz szigetét nemcsak mérföldek sokasága választja el egymástól, hanem a szó szoros értelmében ég és föld. A patmoszi száműzetésben ugyanis a mennyei Király jelenik meg Jánosnak, a kereszten pedig egy ízig-vérig földi szenvedő vívta haláltusáját.
A kettő mégis egy és ugyanaz. Aki valóságos emberként vállalta a kínhalált, az most valóságos Istenként jelenik meg az apostoli-prófétai látomásban.
Az egyház évről évre megteszi a Golgotától Patmoszig vezető utat, hiszen nagypéntek után következik húsvét. Nagypénteken mennydörgésszerű hang hallatszott, a patmoszi húsvétkor pedig trombiták szava. Patmoszi trombiták című versében Nagy Gáspár így dolgozza fel ezt a jelenetet:
Patmosz szikláin a szél
pörgeti, pörgeti egyre
a fehér vásznakat;
sodorja elém a hószín lapokat,
mint valami ajándékba kapott
határidőnaplót ,
mely Tőle való, egyedül Tőle.
(…)
Túléltem forró szurkokat…
nézek a fehér lapok szövetén,
sziklák elvékonyult lemezein át
Efezus felé, mikor vibráló lesz az ég,
kifehérül a csönd is, oly nagyra van
terhével: mintha üvegburában pattanó
hártyák…
Jánost megrendíti a Lélekben elragadtatva átélt találkozás a megdicsőült Krisztussal. A hét arany gyertyatartó között megjelenő különös lény, akinek haja hófehér volt, és szeme, mint a tűz lángja, jobb kezében hét csillagot tartott, szájából pedig éles kard jött ki, érthető módon mindenekelőtt rémülettel töltötte el őt. A szent és a profán találkozása mindig ilyen magasfeszültséggel jár. Első találkozásukkor így könyörgött Péter Jézusnak: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Saul a damaszkuszi úton földre zuhant és megvakult, amikor mennyei fény kíséretében ugyancsak a feltámadott Úr szólította őt meg (Ap Csel 9,1–9). A maga költői eszközeivel Ady Endre is ezt fejezi ki Az Úr érkezése című versében:
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt
Mindörökre látom.
János az Úr lába elé esik, mint egy halott. Ő pedig a „ne félj!” szavakkal élesztgeti és szólongatja őt. Közben pedig ráteszi jobbját. János előbb talán az ítélő Isten súlyos karját érzi magán, de aztán alighanem simogatássá szelídül ez az érintés. Emlékeztet arra a gesztusra, amellyel a földi Jézus megérintette és megáldotta az embert. Mint ahogy a „ne félj!”, „ne féljetek!” köszöntés is oly sokszor hangzott az ő szájából. És természetesen ez volt a feltámadott Úr első szava is övéihez.
„Ne félj, én vagyok az első és az utolsó…”, hangzik tovább Jézus szava (1,17). Ezzel egyrészt az Ószövetségben a monoteizmus kizárólagos igényével megszólaló Úrral vállal közösséget, másrészt utal arra, hogy ő mindennek a kezdete és a vége. Szép hagyomány egy utazást, munkát, vállalkozást Jézus nevében kezdeni, majd az ő nevében bevégezni, neki hálát adni.
Jézus az első és az utolsó, vagyis ő nem ideiglenes, nem átmeneti. Egy kabát, amelyet ilyenkor tavasszal hordunk, lehet átmeneti – de Jézus nem. Egy kor, amelyben élünk, lehet átmeneti – de Jézus nem. Egy festőnek lehetnek átmeneti stíluskorszakai – Jézusnak nem.
Egyszer egy gyenesdiási ifjúsági konferencia után levelet kaptam egy ott hitre jutott fiataltól. Beszámolt arról, hogy édesapja nem örült megtérésének, hanem cinikusan ezt mondta neki: „Majd kinövöd! Ennyi idős koromban én is romantikus idealista voltam, világmegváltó tervekkel…”
De Jézust nem lehet kinőni, mint egy cipőt vagy nadrágot. Ő nem cserélhető fel egykönnyen új eszmékre. Létével beleivódik az emberbe, nem lehet szabadulni tőle. Ezt élhette át János is, aki minden kedvezőtlen külső körülmény ellenére megmaradt Jézus tanítványának, akit még a patmoszi száműzetésben is elért a feltámadott kegyelme.
„…halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké” (1,18) – hangzik tovább Jézus szava. Ünnepek táján – talán húsvétkor is – gyakran kapunk üdvözletet távoli emberektől. „Jé, hiszen ő még él?” – kérdezzük olykor. Igen, Jézus életjelt ad magáról! Ő a világ élete: ha ki akarnánk őt taszítani, a világ szívét tépnénk ki. Ő az egyház élete: nélküle még a legjobb emberi szándékok is kudarcot vallanak. Ő kinek-kinek a személyes élete. Jánost hite miatt száműzték Patmoszra, de az élő Jézus oda is utánament.
Jánosnak, miután jobbjával megérinti őt a feltámadott Jézus, elmúlik aléltsága, és teljesíti a rábízott feladatot: megírja azt, „amik vannak, és amik történni fognak ezek után” (1,19). Vagyis tanúskodik Jézusról mint feltámadottról, valamint az új égről és az új földről.
Az élő Jézus éleszteni akar. És aki eddig testvérünk volt a bajban és társunk az üldöztetésben, az hozzá akar járulni – könyvének máig érvényes hatásán keresztül – Isten mai egyházának megelevenedéséhez és sokak újjászületéséhez.
Fabiny Tamás
::Nyomtatható változat::
|