A vasárnap igéje

HÚS­VÉT ÜN­NE­PE – JEL 1,9–18

Hozzászólás a cikkhez

„Én, Já­nos, test­vé­re­tek a baj­ban és tár­sa­tok az ül­döz­te­tés­ben…” – ezek­kel a sza­vak­kal kez­dő­dik a Má­ria evan­gé­li­u­ma cí­mű rock­ope­ra. A szer­zők a most hús­vé­ti alap­igé­ül szol­gá­ló Apo­ka­lip­szis-sza­kasz­ból vet­ték ezt a mon­da­tot (Jel 1,9), fel­ele­ve­nít­ve azt a ré­gi ha­gyo­mányt, hogy Jé­zus sze­re­tett ta­nít­vá­nya azo­nos a Bib­lia utol­só köny­vé­nek szer­ző­jé­vel. En­nek ér­tel­mé­ben év­ti­ze­dek tel­tek el, és im­már ag­gas­tyán lett az egy­kor leg­if­jabb ta­nít­vány­ból. Ő, aki – Jé­zus édes­any­já­val, Má­ri­á­val együtt – egé­szen a ke­resz­tig kí­sér­te Jé­zust, most ta­lál­ko­zik a meg­di­cső­ült Krisz­tus­sal. Pe­dig a Gol­go­ta he­gyét és Pat­mo­sz szi­ge­tét nem­csak mér­föl­dek so­ka­sá­ga vá­laszt­ja el egy­más­tól, ha­nem a szó szo­ros ér­te­lmé­ben ég és föld. A pat­mo­szi szám­űze­tés­ben ugyan­is a mennyei Ki­rály je­le­nik meg Já­nos­nak, a ke­resz­ten pe­dig egy ízig-vé­rig föl­di szen­ve­dő vív­ta ha­lál­tu­sá­ját.

A ket­tő még­is egy és ugyan­az. Aki va­ló­sá­gos em­ber­ként vál­lal­ta a kín­ha­lált, az most va­ló­sá­gos Is­ten­ként je­le­nik meg az apos­to­li-pró­fé­tai lá­to­más­ban.

Az egy­ház év­ről év­re meg­te­szi a Gol­go­tá­tól Pat­mo­szig ve­ze­tő utat, hi­szen nagy­pén­tek után kö­vet­ke­zik hús­vét. Nagy­pén­te­ken menny­dör­gés­sze­rű hang hal­lat­szott, a pat­mo­szi hús­vét­kor pe­dig trom­bi­ták sza­va. Pat­mo­szi trom­bi­ták cí­mű ver­sé­ben Nagy Gás­pár így dol­goz­za fel ezt a je­le­ne­tet:

Pat­mo­sz szik­lá­in a szél
pör­ge­ti, pör­ge­ti egy­re
a fe­hér vász­na­kat;
so­dor­ja elém a hó­szín la­po­kat,
mint va­la­mi aján­dék­ba ka­pott
határidőnaplót ,
mely Tő­le va­ló, egye­dül Tő­le.
(…)
Túl­él­tem for­ró szur­ko­kat…
né­zek a fe­hér la­pok szö­ve­tén,
szik­lák el­vé­ko­nyult le­me­ze­in át
Efe­zus fe­lé, mi­kor vib­rá­ló lesz az ég,
ki­fe­hé­rül a csönd is, oly nagy­ra van
ter­hé­vel: mint­ha üveg­bu­rá­ban pat­ta­nó
hár­tyák…

Já­nost meg­ren­dí­ti a Lé­lek­ben el­ra­gad­tat­va át­élt ta­lál­ko­zás a meg­di­cső­ült Krisz­tus­sal. A hét arany gyer­tya­tar­tó kö­zött meg­je­le­nő kü­lö­nös lény, aki­nek ha­ja hó­fe­hér volt, és sze­me, mint a tűz láng­ja, jobb ke­zé­ben hét csil­la­got tar­tott, szá­já­ból pe­dig éles kard jött ki, ért­he­tő mó­don min­de­nek­előtt ré­mü­let­tel töl­töt­te el őt. A szent és a pro­fán ta­lál­ko­zá­sa min­dig ilyen ma­gas­fe­szült­ség­gel jár. El­ső ta­lál­ko­zá­suk­kor így kö­nyör­gött Pé­ter Jé­zus­nak: „Menj el tő­lem, mert bű­nös em­ber va­gyok, Uram!” (Lk 5,8) Saul a da­masz­ku­szi úton föld­re zu­hant és meg­va­kult, ami­kor mennyei fény kí­sé­re­té­ben ugyan­csak a fel­tá­ma­dott Úr szó­lí­tot­ta őt meg (Ap Csel 9,1–9). A ma­ga köl­tői esz­kö­ze­i­vel Ady End­re is ezt fe­je­zi ki Az Úr ér­ke­zé­se cí­mű ver­sé­ben:

És meg­va­kul­tak
Hiú sze­me­im. Meg­halt if­jú­sá­gom,
De őt, a fé­nyest, nagy­sze­rűt
Mind­örök­re lá­tom.

Já­nos az Úr lá­ba elé esik, mint egy ha­lott. Ő pe­dig a „ne félj!” sza­vak­kal éleszt­ge­ti és szó­lon­gat­ja őt. Köz­ben pe­dig rá­te­szi jobb­ját. Já­nos előbb ta­lán az íté­lő Is­ten sú­lyos kar­ját ér­zi ma­gán, de az­tán alig­ha­nem si­mo­ga­tás­sá sze­lí­dül ez az érin­tés. Em­lé­kez­tet ar­ra a gesz­tus­ra, amellyel a föl­di Jé­zus meg­érin­tet­te és meg­ál­dot­ta az em­bert. Mint ahogy a „ne félj!”, „ne fél­je­tek!” kö­szön­tés is oly sok­szor hang­zott az ő szá­já­ból. És ter­mé­sze­te­sen ez volt a fel­tá­ma­dott Úr el­ső sza­va is övé­i­hez.

„Ne félj, én va­gyok az el­ső és az utol­só…”, hang­zik to­vább Jé­zus sza­va (1,17). Ez­zel egy­részt az Ószö­vet­ség­ben a mo­no­te­iz­mus ki­zá­ró­la­gos igé­nyé­vel meg­szó­laló Úr­ral vál­lal kö­zös­sé­get, más­részt utal ar­ra, hogy ő minden­nek a kez­de­te és a vé­ge. Szép ha­gyo­mány egy uta­zást, mun­kát, vál­lal­ko­zást Jé­zus ne­vé­ben kez­de­ni, majd az ő ne­vé­ben be­vé­gez­ni, ne­ki há­lát ad­ni.

Jé­zus az el­ső és az utol­só, vagy­is ő nem ide­ig­le­nes, nem át­me­ne­ti. Egy ka­bát, ame­lyet ilyen­kor ta­vasszal hor­dunk, le­het át­me­ne­ti – de Jé­zus nem. Egy kor, amely­ben élünk, le­het át­me­ne­ti – de Jé­zus nem. Egy fes­tő­nek le­het­nek át­me­ne­ti stí­lus­kor­sza­kai – Jé­zus­nak nem.

Egy­szer egy gye­nes­di­á­si if­jú­sá­gi kon­fe­ren­cia után le­ve­let kap­tam egy ott hit­re ju­tott fi­a­tal­tól. Be­szá­molt ar­ról, hogy édes­ap­ja nem örült meg­té­ré­sé­nek, ha­nem ci­ni­ku­san ezt mond­ta ne­ki: „Majd ki­nö­vöd! Ennyi idős ko­rom­ban én is ro­man­ti­kus ide­a­lis­ta vol­tam, vi­lág­meg­vál­tó ter­vek­kel…”

De Jé­zust nem le­het ki­nő­ni, mint egy ci­pőt vagy nad­rá­got. Ő nem cse­rél­he­tő fel egy­könnyen új esz­mék­re. Lé­té­vel be­le­ivó­dik az em­ber­be, nem le­het sza­ba­dul­ni tő­le. Ezt él­het­te át Já­nos is, aki min­den ked­ve­zőt­len kül­ső kö­rül­mény el­le­né­re meg­ma­radt Jé­zus ta­nít­vá­nyá­nak, akit még a pat­mo­szi szám­űze­tés­ben is el­ért a fel­tá­ma­dott ke­gyel­me.

„…ha­lott vol­tam, de íme, élek örök­kön-örök­ké” (1,18) – hang­zik to­vább Jé­zus sza­va. Ün­ne­pek tá­ján – ta­lán hús­vét­kor is – gyak­ran ka­punk üd­vöz­le­tet tá­vo­li em­be­rek­től. „Jé, hi­szen ő még él?” – kér­dez­zük oly­kor. Igen, Jé­zus élet­je­lt ad ma­gá­ról! Ő a vi­lág éle­te: ha ki akar­nánk őt ta­szí­ta­ni, a vi­lág szí­vét tép­nénk ki. Ő az egy­ház éle­te: nél­kü­le még a leg­jobb em­be­ri szán­dé­kok is ku­dar­cot val­la­nak. Ő ki­nek-ki­nek a sze­mé­lyes éle­te. Já­nost hi­te mi­att szám­űz­ték Pat­mo­sz­ra, de az élő Jé­zus oda is utá­na­ment.

Já­nos­nak, mi­u­tán jobb­já­val meg­érin­ti őt a fel­tá­ma­dott Jé­zus, el­mú­lik alélt­sá­ga, és tel­je­sí­ti a rá­bí­zott fel­ada­tot: meg­ír­ja azt, „amik van­nak, és amik tör­tén­ni fog­nak ezek után” (1,19). Vagy­is ta­nús­ko­dik Jé­zus­ról mint fel­tá­ma­dott­ról, va­la­mint az új ég­ről és az új föld­ről.

Az élő Jé­zus élesz­te­ni akar. És aki ed­dig test­vé­rünk volt a baj­ban és tár­sunk az ül­döz­te­tés­ben, az hoz­zá akar já­rul­ni – köny­vé­nek má­ig ér­vé­nyes ha­tá­sán ke­resz­tül – Is­ten mai egy­há­zá­nak meg­ele­ve­ne­dé­sé­hez és so­kak új­já­szü­le­té­sé­hez.

Fa­bi­ny Ta­más

::Nyomtatható változat::