Evangélikusok

Meg­hí­vó egy mind­össze két órán át lát­ha­tó ki­ál­lí­tás­ra

Hozzászólás a cikkhez

A hús­vét ün­ne­pé­hez el­vá­laszt­ha­tat­la­nul hoz­zá­tar­to­zik a hús­vé­ti to­jás, amely­nek dí­szí­té­sé­re szám­ta­lan for­mát ta­lált az ün­nep­re ké­szü­lő em­ber: hí­mes to­jás, írott to­jás, pat­kolt to­jás. Mi most – nem vé­let­le­nül – a pé­csi evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet­ egyik ak­tív tag­já­tól, a gyü­le­ke­zet Lu­ther-ró­zsa Ala­pít­vá­nyá­nak el­nö­ké­től kér­dez­tük, ho­gyan ké­szül az ün­nep­re. Ol­va­só­ink ta­lán még em­lé­kez­nek rá: ta­valy a Mo­so­nyi Éva né­pi ipar­mű­vész ke­resz­tes mo­tí­vu­mok­kal dí­szí­tett hús­vé­ti to­jás­kol­lek­ci­ó­já­ról ké­szült fel­vé­tel volt az Evan­gé­li­kus Élet ün­ne­pi szá­má­nak cím­lap­fo­tó­ja…

– Szá­mom­ra na­gyon fon­tos a hús­vét ün­ne­pe, de az ezt meg­elő­ző fel­ké­szü­lés, a böjt idő­sza­ka is. Sok te­en­dő­vel, oda­fi­gye­lés­sel, el­mé­lyü­lés­sel te­li. A Lu­ther-ró­zsa Ala­pít­vány el­nö­ke­ként, mun­ka­tár­sa­im­mal együtt a rá­szo­ru­lók­ra is gon­do­lunk. Ha­gyo­má­nyo­san szer­ve­zet­ten, a lel­ké­szek sze­mé­lyes köz­re­mű­kö­dé­sé­vel já­ru­lunk hoz­zá son­ká­val és utal­vánnyal az ün­ne­pi asz­tal kí­ná­la­tá­hoz. Ugyan­ak­kor, mint to­jás­író, az éj­sza­kai órák je­len­tős ré­szé­ben to­jás­fes­tés­sel fog­lal­ko­zom. Ez so­sem fá­raszt, in­kább ki­kap­csol.

Szá­mom­ra a to­jás az élet, a fel­tá­ma­dás szim­bó­lu­ma, mint ahogy so­kan így gon­dol­ják szer­te a vi­lá­gon. A hús­vé­ti to­jás pi­ros szí­ne Krisz­tus ki­on­tott vé­rét is szim­bo­li­zál­ja. A hús­vé­ti to­jás nem csupán dísz­tárgy, ha­nem – mint táp­lá­lék – a hosszú böjt utá­ni fon­tos élel­mi­szer, a hús­vé­ti „szen­tel­mé­nyek” kö­zé tar­to­zik, a son­ká­val együtt. Az, hogy a to­jás hé­ja ün­ne­pi dísz­be öl­tö­zik, pi­ros­ra szí­ne­zik és min­ták­kal dí­szí­tik, csak erő­sí­ti ezt. Min­den min­tá­nak, de még az osz­tó­kö­rök­nek is meg­van a je­len­tő­sé­gük. A hí­vő asszo­nyok a to­jás­ra a vi­rág­min­ták mel­lett val­lá­si je­le­ket is ír­tak. Gyűj­tő­mun­kám so­rán sok szép ke­resz­tes mo­tí­vu­mot is­mer­tem meg. Egy er­dé­lyi to­jás­min­ta még Krisz­tus sír­ját is meg­je­le­ní­ti, egy szép tu­li­pá­nos to­já­son pe­dig fel­irat hir­de­ti: „Krisz­tus föl­tá­ma­dott, hal­le­lu­ja!”

– Ho­gyan kez­dő­dött, kik vol­tak az el­ső ta­ní­tó­mes­te­rek?

– Csa­lá­dom­ban min­den­ki dol­gos, ügyes ke­zű volt. Gye­rek­ko­rom­ban sok időt töl­töt­tem anyai nagy­ma­mám­mal, aki mun­ká­ja mel­lett so­kat ké­zi­mun­ká­zott, kö­tött, és hús­vét kö­ze­led­té­vel sa­ját kéz­zel ké­szí­tett gyö­nyö­rű hí­mes to­já­sa­i­val aján­dé­koz­ta meg az összes szom­szé­dot, is­me­rőst. Így már na­pok­kal hús­vét előtt a vi­asz il­la­ta ter­jen­gett a kony­há­ban, és ve­lem, kis uno­ká­já­val for­gat­ta a pi­ros fes­tő­lé­ben a to­já­so­kat. Má­sik ta­ní­tó­mes­te­rem, Kungl Mi­hály­né, Éva né­ni Ké­kesd­ről szár­ma­zott, on­nan hoz­ta ma­gá­val a fa­lu dí­szít­mény­kin­csét, amit óvo­dás ko­rom­tól én is ír­tam a to­jás­ra. „Ír­tuk” – ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­juk ma is – az úgy­ne­ve­zett író­ka se­gít­sé­gé­vel, amit gi­cá­nak ne­ve­zünk. Bár Éva né­ni már jó év­ti­ze­de nincs köz­tünk, de még őr­zöm az ál­ta­la hasz­nált szer­szá­mot, a sző­lő­vessző vé­gé­re te­kert ap­ró fém­csö­vecs­két.

A tech­nika na­gyon egy­sze­rű: a gi­cá­val for­ró méh­vi­aszt vi­szünk fel a to­jás fe­lü­le­té­re, majd a to­jást nö­vé­nyek­ből nyert fes­tő­le­vek­kel fest­jük meg. A szí­ne­zés hosszas kí­sér­le­te­zést je­lent, mely­nek so­rán sok­szí­nű, vál­to­za­tos for­ma- és szín­vi­lág bir­to­ká­ba ju­tot­tam. Ki­me­rít­he­tet­le­nek a le­he­tő­sé­gek, min­dig van va­la­mi új, ami el­va­rá­zsol.

Hús­vé­ti szo­kás­ként in­dult, de má­ra éle­tem szer­ves ré­szé­vé vált a to­jás­írás és min­den eh­hez kö­tő­dő is­me­ret, te­vé­keny­ség. Nem­csak a böj­ti idő­szak­ban, ha­nem szin­te fo­lya­ma­to­san, egész év­ben.

– Hon­nan szár­maz­nak a to­jás­ra ke­rü­lő min­ták?

– Elő­ször csak a nagy­ma­ma min­tá­it raj­zol­tam. A bú­za­vi­rá­got, a ge­reb­lyét. Fel­nőtt fej­jel fe­dez­tem fel a min­ták gaz­dag tár­há­zát. Sze­mé­lyes kap­cso­la­tok ré­vén ka­pott min­ta­raj­zok után pub­li­ká­ci­ók­ból bő­ví­tet­tem is­me­re­te­i­met, és mú­ze­u­mok­ban ku­tat­tam újabb és újabb mo­tí­vu­mok után. Ezek év­ről év­re gya­ra­pod­tak. Elő­ször pa­pír­ra raj­zol­tam őket, mint min­den­ki más. A to­jás azon­ban va­ló­di tér­be­li tárgy, ezért né­hány éve a kü­lön­bö­ző min­tá­kat pa­pír he­lyett ele­ve üres to­jás­hé­jak­ra kezd­tem ír­ni. 2007-ben, ami­kor még „csak” ezer­öt­száz da­rab volt be­lő­le, ma­gyar re­kord­dá nyil­vá­ní­tot­ták, de má­ra már több mint két­ezer da­rab­ból áll a gyűj­te­mé­nyem, és nincs kö­zöt­tük két egy­for­ma.

– Hol ta­lál­koz­ha­tunk al­ko­tá­sa­i­val?

– Tag­ja va­gyok a Kap­tár Egye­sü­let­nek, így éven­te több cso­por­tos ki­ál­lí­tá­son lát­ha­tók al­ko­tá­sa­im szer­te az or­szág­ban. Tö­rek­szem ar­ra, hogy ön­ál­ló ki­ál­lí­tá­so­kon is be­mu­tas­sam eze­ket a tö­ré­keny va­rázs­la­to­kat. Szü­lő­vá­ro­som­ban, Pé­csett, ahol je­len­leg is élek, már sok­szor ta­lál­koz­hat­tak ve­lük az ér­dek­lő­dők: a nép­raj­zi mú­ze­um­ban, mun­ka­he­lyem, a „nagy­pos­ta” elő­csar­no­ká­ban vagy leg­utóbb pél­dá­ul a pé­csi vi­lág­örök­sé­gi hely­szí­nen, a Cel­la Sep­tic­ho­rá­ban. Sok gye­re­ket, fel­nőt­tet meg­is­mer­tet­tem már a ha­gyo­má­nyos to­jás­dí­szí­té­si tech­ni­ká­val is, így ok­kal re­mél­he­tem, hogy szá­mos csa­lád­ban ke­rül az asz­tal­ra sa­ját ké­szí­té­sű írott to­jás.

2010-ben Pécs az egyik eu­ró­pai kul­tu­rá­lis fő­vá­ros. En­nek tisz­te­le­té­re hús­véthét­főn 2010 da­rab – kü­lön­bö­ző min­tá­jú – hí­mes to­jást mu­ta­tok be a pé­csi dóm előtt egy ha­tal­mas szal­ma­fé­szek­ben. Ez­zel sze­ret­nék tisz­te­leg­ni az örö­költ ha­gyo­mány előtt, és szeretném kö­szön­te­ni a hús­vé­tot. Sze­re­tet­tel vá­rom az Evan­gé­li­kus Élet min­den ér­dek­lő­dő ol­va­só­ját is er­re az ese­mény­re.

S. A.

::Nyomtatható változat::