Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ol­vas­tam, hogy a köz­hi­e­de­lem­mel el­len­tét­ben a hi­é­nák sok­kal in­kább élő­zsák­mány-szer­zők, mint dög­evők, hi­e­rar­chi­kus fel­épí­té­sű klá­nok­ban él­nek, min­dig fal­ká­ban va­dász­nak, és sem­mi­lyen vad, le­gyen akár nagy tes­tű ra­ga­do­zó, nem érez­he­ti ma­gát biz­ton­ság­ban ott, ahol fur­csa ka­ca­gá­suk­kal, éhe­sen fel­buk­kan­nak.

Ők a sza­van­nák és fél­si­va­ta­gok iga­zi urai, akár fej­lett nős­tény­orosz­lá­no­kat is el­ej­te­nek, a ge­pár­dok, le­o­pár­dok pe­dig örül­het­nek, ha csak a zsák­má­nyuk mel­lől ker­ge­tik el őket, és nem sa­ját ma­guk vál­nak zsák­mánnyá. Rend­kí­vül in­tel­li­gen­sek, ha­té­kony va­dá­szok, hi­he­tet­le­nül szí­vó­sak; ha szük­sé­ges, több száz ki­lo­mé­te­ren ke­resz­tül is ké­pe­sek ül­döz­ni ki­sze­melt ál­do­za­tu­kat. Leg­in­kább éj­sza­ka, de elő­for­dul, hogy nap­pal is va­dász­nak, és min­dig a leg­könnyeb­ben el­ejt­he­tő ál­do­za­tot sze­me­lik ki: a na­gyon fi­a­tal, ta­pasz­ta­lat­lan vagy az idős, be­teg, le­gyen­gült egye­de­ket, így el­vé­gez­ve egy­ben a „ter­mé­sze­tes sze­lek­ció” fon­tos fel­ada­tát is. Na­gyon fa­lán­kok, mo­hók, min­dent fel­fal­nak, za­jos la­ko­má­juk al­kal­má­val ti­zen­négy ki­lo­gramm húst is ké­pe­sek fel­za­bál­ni, ami egy het­ven-nyolc­van ki­lós ál­lat­tól igen fi­gye­lem­re­mél­tó tel­je­sít­mény. Erő­tel­jes áll­kap­csuk­kal cson­tot, fo­gat, szar­vat és min­den ehe­tet­len­nek tű­nő por­ci­kát ké­pe­sek fel­őröl­ni.

Szak­köny­vek, le­xi­ko­nok nem tart­ják szá­mon, a szak­tu­do­mány sem jegy­zi, még­is ta­pasz­tal­juk, hogy az em­be­ri tár­sa­da­lom sza­van­ná­in és fél­si­va­ta­gos vi­dé­ke­in je­len­tős szám­ban él­nek a „két­lá­bú hi­é­nák”, la­ti­nul Hya­e­na briss bi­pe­dis. Elő­re kell bo­csá­ta­nom, hogy négy­lá­bú név­ro­ko­na­ik­hoz szin­te sem­mi­ben sem ha­son­lí­ta­nak, tu­do­má­som sze­rint nem is ke­resz­tez­he­tők. Kö­zös jel­lem­ző­jük, hogy kö­nyör­te­len ra­ga­do­zók.

A két­lá­bú hi­é­nák kü­lön­bö­ző test­al­ka­tú­ak, szí­nű­ek, sza­gú­ak és in­tel­li­gen­ci­á­jú­ak; egyé­ni­leg vagy fal­ká­ban va­dász­nak, éj­jel és nap­pal. Ál­do­za­ta­ik­kal ke­gyet­le­nek és kí­mé­let­le­nek. Leg­in­kább élő ál­do­zat­ra buk­nak, de az el­huny­ta­kat sem tart­ják ér­dek­te­len­nek. Ki­ter­jedt va­dász­te­rü­le­tük mi­att min­de­nütt fel­lel­he­tő­ek: az ut­cán, a bol­tok­ban, a tör­vény­ho­zás­ban, a tör­vény­vég­re­haj­tás­ban, a gaz­da­ság szfé­rá­i­ban, a BKV-nál, MÁV-nál, Fe­ri­he­gyen, a Wall Streeten, a bu­ka­res­ti Vic­to­ria-pa­lo­tá­ban, kü­lön­bö­ző köz­in­téz­mé­nyek zeg­zu­ga­i­ban, mé­di­á­ban, egy­ház­ban. Azt hi­szem, hogy nincs egyet­len szeg­le­te, haj­la­ta éle­tünk szín­te­re­i­nek, ahol ne len­né­nek je­len.

Jel­lem­ző rá­juk, hogy hi­ány­zik a lel­ki­is­me­re­tük. A gát­lás­ta­lan­ság, ön­zés, rossz­in­du­lat szá­muk­ra erény, amely fel­te­he­tő­leg a törzs­fej­lő­dés so­rán be­kö­vet­ke­zett vissza­fej­lő­dés­sel ma­gya­ráz­ha­tó.

A két­lá­bú hi­é­nák, akár­csak négy­lá­bú név­ro­ko­na­ik, na­gyon szí­vó­sak, ki­fej­lett zsák­mány­szer­ző ösz­tö­ne­ik van­nak, ébe­rek, agi­li­sek, ge­rin­cük szem­te­le­nül haj­lé­kony, po­fá­juk bő­re vas­tag, mint a ci­pő­talp. És er­köl­csi ér­zé­kük tel­je­sen hi­ány­zik. Min­de­nütt je­len van­nak, el­pusz­tít­ha­tat­la­nok, élet­hi­va­tá­suk­nak te­kin­tik a zsák­mány­szer­zést, a va­dá­sza­tot. A meg­ra­ga­dott zsák­mányt pe­dig nem en­ge­dik el, ad­dig meg nem áll­nak, amíg a leg­ap­róbb da­ra­bok­ra szét nem szag­gat­ják, föld­be nem dön­gö­lik, el nem pusz­tít­ják.

Ami azon­ban meg­kü­lön­böz­te­ti őket négy­lá­bú név­ro­ko­na­ik­tól, az az, hogy ki­zá­ró­lag sa­ját faj­tá­juk egye­de­it szok­ták zsák­má­nyul ej­te­ni. Szin­te vá­lo­ga­tás nél­kül tá­mad­nak, de jó­zan va­dász­ösz­tö­nük­re hall­gat­va leg­in­kább a ki­fá­radt, sé­rült, le­gyen­gült vagy va­la­mi­lyen ok­ból ki­szol­gál­ta­tott ál­do­za­to­kat ve­szik cél­ba.

Egyik leg­ve­szé­lye­sebb al­cso­port­ja a két­lá­bú hi­é­ná­nak a mé­dia­hi­é­na. Ez a tár­sa­da­lom sza­van­ná­i­nak kor­lát­lan ura, ha­ra­pá­sa mér­ge­ző, és nin­csen el­le­ne ol­tó­anyag, megfer­tőz min­dent és min­den­kit. Leg­in­kább az em­be­ri ér­tel­met, a jó­zan észt sze­re­ti, és ezt emész­ti fel rop­pant nagy fa­lánk­ság­gal.

Er­re volt pél­da az el­múlt he­tek­ben, aho­gyan egy rop­pant éhes mé­dia­hi­é­na-fal­ka ál­do­za­tá­ul esett Né­met­or­szág egyik leg­nép­sze­rűbb püs­pök asszo­nya, Mar­got Käß­mann. Nem men­te­get­ni sze­ret­ném a püs­pök asszony tet­tét, az it­tas ve­ze­tés té­nyét, amely­nek meg­van a jo­gi és er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nye. Iga­zá­ból az há­bo­rí­tott fel en­gem, aho­gyan az írott és elekt­ro­ni­kus mé­dia ki­éhe­zett hi­é­na mód­já­ra rá­csa­pott er­re a hir­te­len ki­szol­gál­ta­tot­tá vált asszony­ra.

Egy ba­ná­lis hi­bá­ból vi­lág­ese­mény lett két na­pig. Szét­mar­can­gol­ni, szét­tép­ni, meg­aláz­ni, föld­be ti­por­ni, öl­ni, öl­ni. Bár­mit meg­ten­ni, csak szto­ri, szen­zá­ció, fel­ka­pott hír le­gyen, nö­vek­vő el­adá­si in­dex, nagy rú­gás az egy­há­zon. Van-e, le­het-e en­nél na­gyobb öröm a hi­é­nák fal­ká­já­ban? Két nap öm­lött a fel­tun­in­golt, ki­szí­ne­zett, íny­csik­lan­do­zó, jö­ve­del­me­ző szto­ri. Két nap egy nagy­sze­rű, ter­mé­keny, ér­té­kes élet­pá­lya de­rék­ba tö­ré­se. Egy csa­lád, egy kö­zös­ség tra­gé­di­á­ja. Óri­á­si arány­el­to­ló­dá­sok, de aki mér­té­ket, mél­tá­nyos­sá­got ke­res, az ne te­gye. Ta­lán a Hol­don, a Mar­son, egy na­gyon tá­vo­li boly­gón, de ne itt kö­zöt­tünk.

Az egé­szet úgy is le­het ér­té­kel­ni, mint egy rosszul si­ke­rült kel­le­met­len epi­zó­dot, le­het úgy fo­gal­maz­ni, hogy a püs­pök asszony el­nyer­te mél­tó bün­te­té­sét. Aki há­bo­rú­ba in­dul, az le­gyen tisz­tá­ban az­zal, hogy nem la­ko­má­ra megy. De azért hadd fi­gyel­jünk oda egy je­len­ség­re: ma ő lett a mé­dia­hi­é­nák zsák­má­nya, hol­nap te is sor­ra ke­rül­hetsz, én is, és ak­kor ez már nem epi­zód, ha­nem fo­lya­mat.

A két­lá­bú hi­é­nák nem ter­mé­sze­tes ré­szei az öko­szisz­té­má­nak. Ha ki­pusz­tul­ná­nak, én nem bán­nám; ha vég­leg el­tűn­né­nek, nem tör­tén­ne más, csak tisz­tább len­ne az ég kék­je, szeb­ben süt­ne a nap, bát­rab­ban és be­csü­le­te­seb­ben néz­het­nénk egy­más sze­mé­be. Nem fél­nénk a sza­vak­tól, sem a rej­tett gon­do­la­tok­tól. Tet­te­in­kért mer­nénk fe­le­lős­sé­get vál­lal­ni, és ta­lán fel­lé­le­gez­het­ne az egész vi­lág.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::