Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 14
- „Ember által…”
A vasárnap igéje
HÚSVÉT 2. napja – 1KOR 15,21–23
Hozzászólás a cikkhez
„Ember által…”
A természettudományon tájékozódó ember a halált az élet részének tartja. A természeten tájékozódó teológus a mulandóságot a teremtésből vezeti le. Pál apostol nem a tudományon és nem a természeten tájékozódik, hanem a kinyilatkoztatáson. A bibliai teremtéstörténet és az ember bűnbeesésének története alapján mondja, hogy a halál nem az élet része, nem is a teremtésből következik, hanem a halál bűnkövetkezmény. Mint ilyen, a halál „ember által van” – az első ember engedetlensége által. De ugyanígy „ember által van” a föltámadás is: az első engedelmes ember, Jézus engedelmessége által. Ha tehát a halál bűnkövetkezmény, akkor a föltámadás engedelmességkövetkezmény.
A történelemben a „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseknek nincs értelmük. Ez ugyanígy áll az üdvtörténetre is. „Mi lett volna, ha az ember nem esik bűnbe, nem válik engedetlenné Istennel szemben? Milyen lenne akkor a halál nélküli világ?” Nem tudjuk. Kár is találgatnunk. Valószínűleg nem lenne idő, mert az idő és a mulandóság szorosan összefügg. Milyen lenne egy időtlen világban élni? Nem érdemes ezen törni a fejünket. Majd megtudjuk, ha eljön az ideje: ha időnk letelik, és a mulandóság mostani világát elhagyjuk.
De az idő múló világának ettől függetlenül is vége lesz egyszer. Pál – mint általában az első századi kereszténység – azt remélte, hogy még az ő generációja idején. Ebben tévedett. De csak ebben. Mert az idő leteltének, az időhöz kötött világ felbomlásának idejét nem tisztünk tudni. Ez Isten titka. Azt viszont tudnunk kell, hogy aki az idő világából kilép, az nem elvész, hanem az időtlenségbe lép át.
Jézus feltámadása éppen ezt nyilatkoztatja ki. És még valamit: az időtlenségbe való átlépés által senki nem lesz mássá. Jézus sem lett mássá, mint aki ebben a mulandó világban volt. Időtlenül ugyanaz a Krisztus maradt! Ez hitünk számára hatalmas evangélium. Értelmünk számára viszont komoly figyelmeztetés: időtlenül azok maradunk, mint akik az idő világából való kilépéskor vagyunk. Más szóval: amíg az idő mulandó világában élünk, addig van módunk változásra. Addig kell, hogy Ádám engedetlen fiaiból – Jézus képmására formálódva – Isten engedelmes gyermekeivé szülessünk újjá. A mulandóság világában telő földi életünk semmi más, mint erre alkalmat nyújtó kegyelmi idő. A kérdés az, hogy élünk vagy visszaélünk vele.
Ha figyelmesen olvassuk az evangéliumokat, fel fog tűnni, hogy Jézus szóhasználatában a halál egészen mást jelent, mint amit általában értünk rajta. Mi többnyire a biológiai halálra gondolunk. Jézus a biológiai halált sosem nevezi halálnak, hanem mindig körülírja. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában” – mondja Máté 10,28-ban. Jézus szerint ez utóbbi jelenti a halált. Ebben az értelemben beszél ép testben járó-kelő emberekről nemegyszer úgy, mint halottakról. Ugyanakkor a biológiai értelemben halottakat „a sírban lévőknek” mondja. „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő (Emberfia) hangját…” – mondja János 5,28-ban. De a mondatnak folytatása is van: „…és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.”
Mert az idő világából kilépve időtlenül azok lesznek, akik voltak: Istennel közösségben élő engedelmesek vagy Istentől elszakadt engedetlenek, Isten és Isten rendje ellen lázadók.
Pál apostol szerint Ádámtól mindannyian az engedetlenség, a lázadás lelkét örököltük. Mindannyian az Istennel való közösség hiányával születtünk meg az idő és a mulandóság világában. Az egyetlen engedelmesnek, Isten Fiának kellett meghalnia ahhoz, hogy az engedelmesség lelkét, a fiúság Lelkét örökölhessük, aki által újra közösségünk lehet Istennel.
Egyedül Jézus biológiai halála képes hit által megtörni a mi lelki halálunkat. Ezért a legmélyebb titkot, a legnagyobb igazságot mondja ki a keleti egyház liturgiájában minden alkalommal elhangzó, de húsvétkor – más-más szövegkörnyezetben – vagy negyvenszer megismétlődő kijelentés: „Krisztus halállal tiporta el a halált.” És ezt az ember Jézus tette. Aki „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6–8) Ezért igaz, hogy „ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is”.
„Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek” – folytatja az apostol, és itt szándékosan nem a feltámadás szót használja. Mert az idő lejártakor, az időtlenség világának eljövetelekor mindenki életre kel ugyan, de akik az Istennel való közösségen kívül, nem az engedelmesség, hanem a lázadás gyermekeiként fejezték be életüket a mulandó világban, azok számára ez az életre kelés nem feltámadás lesz, hanem lelki értelemben halott állapotuk, Isten-nélküliségük időtlenné válása.
A pokol és a kárhozat kifejezés nem mást, mint éppen az Isten-nélküliség időtlenné vált állapotát jelöli. Akik viszont földi életükben Jézus halálának gyümölcseként, a Szentlélek ajándékának elnyerése által visszatértek az Istennel való közösségbe, más szóval lelki értelemben már feltámadtak, azok számára Krisztus dicsőségben való megjelenése több lesz életre kelésnél: a hitben már a mulandó világban megtörtént feltámadásuk időtlenné válásának pillanata lesz.
Véghelyi Antal
::Nyomtatható változat::
|