Égtájoló

Hozzászólás a cikkhez

A napokban a világhálón nagyon érdekes ismeretterjesztő előadásra bukkantam, amelyet egy jó nevű kolozsvári fizikaprofesszor, Néda Zoltán tartott A sokaság ritmusa címmel az úgynevezett kollektív jelenségek természetéről.

Megvallom őszintén, hogy teológusként nem elsősorban maga a kísérlet vagy az új fizikai jelenség felfedezésének lehetősége keltette fel kíváncsiságomat – bár mindig is örömmel és kitartó szorgalommal olvastam a laikusoknak szóló ismeretterjesztő irodalmat –, hanem mindenekelőtt maga a cím és az alcím. Arra lettem hirtelen kíváncsi, hogy mit is kezd egy elméleti fizikus olyan fogalmakkal, melyek sokkal inkább a szociológiai rendszerre jellemzőek, mintsem a holt anyag és energia jelenségeit, kölcsönhatásait vizsgáló tudományra.

Végül is jól tippeltem, mert már az előadás legelején kifejtette a professzor, hogy egy olyan, általa vizsgált és értelmezett jelenségről fog szólni, amely nemcsak az energia és az anyag világában játszódik le, hanem az élővilág minden szintjén, sőt az emberi társadalomban is.

Nos, a kísérlet. Tudjuk, hogy minden sokaság, minden rendszer egyedekből áll. Az egyedek lehetnek többé-kevésbé hasonlóak, de holtbiztos, hogy nem tökéletesen azonosak. Minden egyed saját, csak rá jellemző tulajdonságok hordozója. Az elmélet szerint a vizsgált sokaság pedig más, mint az őt alkotó részek összege. A sok hasonló, de – hangsúlyozom – nem azonos egyed egymással kölcsönhatásba léphet, ha az egyedeknek sajátos periodikus dinamikájuk van. Ilyenkor jelennek meg az úgynevezett kollektív jelenségek.

Lefordítva a gyakorlat nyelvére a kísérlet így néz ki: vegyünk két vagy több ingát, melyek különböző módon oszcillálnak (kilengnek): jól érzékelhető fáziskülönbségben vannak. Ha egymáshoz közelítjük az ingákat, azt vesszük észre, hogy az úgynevezett optimizációs hatás miatt vagy külső impulzus hatására ez a fáziskülönbség csökken, és az ingák hasonló vagy szinte azonos periodikussággal – együtt járnak. Okkult nyelven fogalmazva: mintha egy mágikus erő hatására tennék, a sorba állított ingák egyszerre és ugyanazon ritmusban lengenek ki.

Ugyanezt a kísérletet elvégezték metronómokkal is: az egymáshoz közelített, előzőleg összevissza járó mágneses metronómok néhány pillanat alatt egyszerre, egy ritmusban kezdtek kattogni. Ahogy a fizikusok megfogalmazták: a sokaság (vagy a rendszer) az impulzus, az optimizáció hatására szinkronizálódik, egyforma lesz a különböző egyedek periodikus dinamikája.

A legérdekesebb és legrelevánsabb számomra az „elektronikus szentjánosbogarak” kísérlete volt. Egy ilyen „szentjánosbogár” radírgumi nagyságú szerkezet, három részből áll: egy memóriaegységből, egy „szemből”, amely egy fényszenzor, valamint egy fénykibocsátó részből, nevezzük hétköznapi nyelven égőnek, körtének. Ötven ilyen szerkezet volt sorba kötve egy elektromos négyzethálóra. Nagy fényerő hatására gyengén villogtak, kisebb fényerő hatására pedig egyre szaporábban. A terem „természetes” fényénél ötven körte ötvenféleképpen pislákolt, villogott. Ezután az egész szerkezetet betették egy dobozba, a dobozt lezárták, és egy belső kamerával figyelték a fejleményeket. Mi történt? A sötétség hatására az ötven égő elkezdett egyre gyorsabban villogni, és lassan azt lehetett látni, hogy – mintegy vezényszóra – egyszerre, teljes szinkronban pulzálnak. A fáziskülönbség, amely korábban megvolt, teljesen megszűnt. A villanykörték kollektív módon kezdtek el viselkedni, azaz szinkronba léptek, működési rendszert hoztak létre. Ez a szinkronizációs kollektív jelenség magyarázza például a lavinák, a kristályok kialakulását, de az emberi társadalomban a struktúrák, a hierarchiák létrejöttét is.

Nem lévén fizikus nem tudom, hogy mennyire szakszerű a leírásom, de függetlenül ettől, próbáltam egy kicsit ennek a szinkróniának a jelenségét továbbgondolni, átvinni a mi emberi, egyházi valóságunkba. Most az egyetemes imahét kapcsán azon tűnődtem: vajon ez a jelenség miért nem képes létrejönni a különböző felekezetek között?

Az utóbbi időben az az érzésem, hogy a keresztény egyházak között minden ünnepélyesen deklarált közeledés, egységesülés ellenére a gyakorlatban mégis egyre nyilvánvalóbb – a fizika nyelvénél maradva – a fáziseltolódás. A sokaság ritmusának szinkronelmélete itt mintha nem érvényesülne. Az elmélet szerint a szinkron ott jön létre, ahol különböző egyedek pozitív kölcsönhatásra lépve képesek feladni saját frekvenciájukat, egy közös frekvenciát létrehozni, erre szinkronizálódni és így rendszert alkotva kollektív módon viselkedni. Nem tudom, hogy mi, keresztények, egyházak, egyházi szervezetek kivételként erősítjük-e a szabályt, vagy sem, de az utóbbi évek romániai ökumenikus fejleményei inkább azt bizonyították, hogy kölcsönhatásunk inkább aszinkronhoz, mintsem hasonló frekvenciájú, közösségként működő szinkronhoz vezetett.

A hivatalos ökumené fáziseltolódásairól gyakran írtam, nem szeretném önmagamat ismételni és tovább rágni a lerágott csontot. Egy dolog biztos: amíg ez a közösségkeresés, az egységtörekvés ilyen alkalomszerű, évi egy előírt és kínosan betartott nyolc nap a háromszázhatvanötből, addig ne is várjunk csodát. Ahol a forma előbbre való a tartalomnál, az eszköz meg a keret a lényegnél, ott kérdésessé válik a gyümölcstermés. Eredményt csak folytonos cselekvéssel, törekvéssel lehet elérni. Mert ha kilépünk a kölcsönhatásból, ha eltávolodunk a „sokaságtól”, akkor kilépünk a fázisból, nem tudunk szinkronban maradni, rendszert alkotni. Az erők, ha nem egy irányba hatnak, akkor nem összeadódnak, hanem egymás ellenében fognak hatni, kivonódnak.

Van remény arra, hogy mégis lesz „szinkronizációja” a keresztény sokaságnak? Lehet a keresztény sokaságnak közös ritmusa? Az elmélet szerint a sokaságot alkotó egyedek között fellép az optimizációs hatás, melynek törekvése, hogy kiegyenlítse a rendszer periodikus dinamikáját, hogy azonos frekvenciára terelje a mozgást.

Nagy kérdés a kereszténység, az egyház jövőjét illetően, hogy mennyire engedjük a mi látható egyházi szervezetünk, intézményünk életében hatni a Szentlélek optimizációs hatását. Mert lehet „ökumenikus show-t” rendezni, lehet a mosolyökumenét forszírozni a magas égig. És lehet nagyokat mondani, a nyilvánosság kedvéért helyesen nyilatkozni, de ez nem változtat azon, hogy ott lenn a mélyben tagadhatatlan fáziseltolódás van.

Nekünk nem nyolc, hanem háromszázhatvanöt napon át kell a Szentlélek Isten optimizációs hatásáért könyörögnünk, amely egyedül képes megteremteni azt, amitől egyek lehetünk: a Lélek igazi szinkronját.

Dietrich Bonhoeffer azt mondta: „Azért vannak a zsoltárok, hogy megtanuljuk azokat Jézus Krisztus nevében imádkozni.” Mi komoly meggyőződéssel valljuk, hogy azért vannak ökumenikus istentiszteletek, közös imaalkalmak, azért jönnek létre spontán testvéri imaközösségek, hogy az év háromszázhatvanöt napján tanuljunk Jézus Krisztus egyházában azonos „frekvenciára” hangolódva, szívből közösen imádkozni.

Adorjáni Dezső Zoltán

::Nyomtatható változat::