Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Madách Az ember tragédiája című drámájának huszonötödik előadásán, január 9-én rendhagyó dolog történt. A darab rendezője főszereplője volt – ha csak röpke tíz percre is – az Evangélium Színház pódiumának. Az történt, hogy Udvaros Béla, a nagy sikerű Tragédia rendezője még függönynyitás előtt a pódiumra lépett, szokásához híven elegánsan meghajolt, és prológust mondott. Az indokot nem hagyjuk homályban, de alább következzék először a rendező főhajtása.

– Az európai kultúra alapját a görögök teremtették meg. Erre épült fel az európai tudomány, az irodalom, a művészet, így a színház is. Az athéni polgár nem templomba járt, hanem színházba – de nem szórakozni. Ott vett részt a drámák átélése kapcsán a misztériumban, és katartikus élménnyel távozott. Ezért nevezték az előadások színhelyét Thália templomának, a játszókat pedig Thália papjainak. E gondolat vezérelte 1990 májusában a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet, hogy javaslatomra életre keltsük az Evangélium Színházat.

A modern kor színháza szórakoztatni akarja a közönséget; az élet mindennapos küzdelmében megfáradt embereket látványos és hangzatos módon kikapcsolni. Szent hitem, hogy a színház erkölcsi intézmény; a közönséget mi bekapcsolni kívánjuk a nemesebb tartalmakba. Nekünk dolgunk van itt a földön, szerepünk, küldetésünk. A művészet eszközeivel védeni azt a magyar nemzeti közösséget és kultúráját, amelybe születtünk. Célunk a hazaszeretet és az istenhit újra felvirágzását segíteni.

Igehirdetők lettünk. A 20. század legjelentősebb magyar íróinak igéit szólaltattuk meg, akikét az elmúlt évtizedekben száműzték a magyar színpadokról. A húsz esztendő során harminc dráma került színpadra Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula, Herczeg Ferenc, Sík Sándor, Márai Sándor tollából, majd az utóbbi három évben Nyírő József, Hubay Miklós és legutóbb Szabó Magda gondolatai után jutottunk el Madách Imre Tragédiájához, amelynek mai búcsúelőadásán a nézőtéren ülők részt vesznek velünk. Önök szimbolizálják az elmúlt húsz év sok ezer nézőjét, a nagyérdeműt, a közönséget. Most fejet hajtva megköszönöm mindnyájuk színházszeretetét, odaadó lelkesedését és azt, hogy velünk játszottak!

Végül hadd mutassam be a húszéves menetelés alatt az együttes vezetésében hű társamat, József Attila-díjas író barátomat, Albert Gábort. Itt szeretném megköszönni nélkülözhetetlen segítségét és hűségét.

Egy színháznak van épülete, neve, társulata, és van éltető szellemisége, amely működteti az egészet. Az Evangélium Színház a budapesti Duna Palotában lelt otthonra, amely kitűnő akusztikájával, patinás belső terével, viszonylag tágas színpadával minden igényt kielégített.

E játszóhely megfelelt az igényes társulatnak is, amelyet Udvaros Béla kellő gondossággal szervezett meg. Az alapító tagok között volt Bitskey Tibor, Mécs Károly, Fehér Anna, Antal Anetta, Csonka Ibolya, Simon György. Később csatlakzott az együtteshez O. Szabó István, Szoboszlai Éva. A fiatal és nagyon tehetséges Forgács Szilvia Udvaros Béla tanítványaként küzdötte fel magát a legjobbak közé. A fél évtizeddel később érkezők között pedig ott volt a súlyos szavú, nagy tehetségű Bánffy György.

Tamási szép szavai szerint a lélek e színházban – később külországokban és vendégjátszóhelyeken – öltött új ruhát.

A meghitt, bensőséges ünnepség – talán a véletlen műve volt? – a színházalapító 86. születésnapjának hullámzásában zajlott. Méltó búcsú volt ez, elköszönés a színpad deszkáitól, a gondolatot erősítő fénynyaláboktól, a szuffitáktól, a próbakellékektől, de mindenekelőtt attól a bibliai gondolattól, amely húsz esztendőn át minden rendezéskor ott csengett a műre koncentráló rendező fülében: „Bétölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”

Isten veled, Evangélium Színház, virágozzék gondolatkertedben immár az új nemzedék szeretetpalántája!

::Nyomtatható változat::