Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! – méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére. Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat. Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj. Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.” (Mt 5,21–26)

Jézus Hegyi beszédét úgy is szoktuk emlegetni mint Isten országának alkotmányát. Az alkotmányozás manapság izgalmas, neuralgikus kérdés EU-szinten éppúgy, mint hazánkban. Megoszlanak a vélemények, hogy vajon mennyiben van helye Istennek egy ilyen közjogi dokumentumban. De ennél még sokkal fontosabb annak a tisztázása, hogy nekünk van-e helyünk, és hol van a helyünk Isten országának alkotmányában.

A ma estére kapott igeszakaszban – „alkotmányrészletben” – könnyen magunkra ismerhetünk, sőt az ige fényében magunkra és egymásra találhatunk. Mert bár Jézus tanítványainak valljuk magunkat, mi is gyakran forgatjuk a haragos, ítélkező, egymást minősítő szavak gyilkos fegyvereit. A Mester figyelmeztet, hogy mindannyian eladósodott útitársak vagyunk, akiknek meg kell majd állnunk végső számadásra a Bíró előtt.

A jó hír viszont, hogy addig, amíg úton vagyunk, él a lehetőség közös dolgaink rendezésére. Többek között erre kaptuk ezt az imahetet is, mi több: imanyolcadot.

Lehet, hogy kívülről szemlélve belterjes, öncélú kegyeskedésnek tűnik a közös imádságnak mint egész világot átfogó, ökumenikus lehetőségnek a meghirdetése. Ha kell, hát fogalmazzunk modernebb terminológiával: az ökumenikus imahét egyfajta kommunikációs gyakorlat 3D-ben, azaz három dimenzióban.

Álljunk meg legalább néhány percre, hogy először is újra beszélő viszonyba kerüljünk önmagunkkal. Majd pedig útitársainkkal és végül, de nem utolsósorban azzal az Istennel, akitől indult, és akihez érkezik az életünk. Vegyük sorba ezt a három lépést.

Először is, mielőtt Isten felé fordulnánk imádságban, szükséges egy kicsit megtorpannunk, hogy magunkba nézzünk, önvizsgálatot tartsunk. Vajon akad-e még időnk, hogy önmagunkkal szóba álljunk, tisztába kerüljünk? Hiszen gyakran magunk elől is menekülünk, magunkkal se vagyunk beszélő viszonyban…

Vajon milyen indulatok feszülnek bennünk? Segíthet József Attila megrázóan őszinte vallomása, aki magába tekintve döbbenten állapítja meg: „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanitást. Utána / nevettem is – mily ostoba beszéd! / Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva. // Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség / barlangja szivem.”

Ha olykor sokkoló élmény is, de vállaljuk, hogy önmagunkba nézünk. Jézus ugyanis esélyt lát a gyógyító emlékezésre. A felolvasott alapigében feltételezi, hogy még időben eszünkbe jut: atyánkfiának valami panasza van ellenünk…

Ha eljutunk eddig a felismerésig, máris mozdulhatunk, hogy odaforduljunk, elinduljunk egymás felé. A másik felé, aki nem ellenségem, legfeljebb ellenfelem. Útitárs, adóstárs, akivel tanácsos peren kívül kiengesztelődni, megegyezni, megbékülni.

De erre igazán csak akkor van esélyem, ha felfedezem benne a testvért, az atyafit. Tudom, kicsit archaikus, elavult szemléletnek tűnik egymásban atyafit látni. Pedig a 21. században is ez a korszerű, egészséges emberkép. Jézus Isten országa alkotmányának „preambulumában” éppen a békességet teremtő Isten-fiakat mondja boldogoknak. Továbbá a szelídeket, akikről nem kevesebbet állít, mint hogy „ők öröklik a földet”.

De hogyan juthatunk el erre az új látásra? Csak úgy, ha átlépjük önmagunk és embertársaink árnyékát. Ha túllátunk és túlmutatunk önmagunkon – a Mesterre. Ő felszabadít arra, hogy az univerzum mindenható és örökkévaló Urát bátor, gyermeki bizalommal így szólítsuk: „Mi atyánk…”

Ez az újra felfedezett felső szál segít, hogy kitaláljunk összekuszált életünk labirintusából. Ez az újratanult vagy éppen most ízlelgetett édesatyanyelv, az imádság segíthet többek között abban is, hogy kigyógyuljunk a magunkat és másokat mérgező beszéd fertőző betegségéből.

Jézus igazi orvosként nem tüneti kezelést alkalmaz, hanem radikális, a gyökerekig ható terápiát kínál. Rámutat igénkben, hogy a gyilkos mozdulat gyilkos szavakban és indulatokban gyökerezik.

A megoldás nem a gyűlölet elfojtása, nem az összeszorított fogak torz mosolydiplomáciája, hanem valódi, többdimenziós kiengesztelődés és megbékélés. Isten atyai szeretetének világosságában elfogadni önmagamat mint Isten képmására, azaz vele való kommunikációra és kommunióra alkotott teremtményt, Isten gyermekét. A másik embert pedig elfogadni, sőt befogadni mint teremtménytársat, testvért, atyafit.

Ez a radikális szemléletváltás vezethet el a múlt, jelen és jövő egészséges harmóniában való új meglátására és értékelésére. Amikor ennek a valóban gyökeresen új szemléletnek a szavakba öntésével küszködöm, hadd hívjam segítségül ismét József Attilát, aki – immár hetvenöt évvel ezelőtt – megénekelt egyfajta sajátos „Duna-stratégiát”, amit érdemes lenne az összes EU-s ország nyelvére lefordítani. Hogyan látja önmagát és küldetését a költő?

A világ vagyok – minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. (…) török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Mi nem egy folyónak, hanem az élő Istennek vallhatjuk meg, hogy bizony, van mit rendeznünk egymás között ezen a héten, a keresztények egységért meghirdetett ökumenikus imahéten. Bőven akad rendeznivalónk szélesebb körökben is ebben a félévben, amelyben az Európai Unió nagy családjának közös gondjait vállalhatjuk fel és segíthetjük megoldás felé. Nyilvánvaló, hogy közös dolgaink elrendezése messze túlnyúlik hét-nyolc napon vagy egy féléven…

Éljünk a kapott kegyelmi idővel: a bevallható múlt, a békés emlékezés, a szelíd jövő reménységével. Mai magyarok, ragadjuk meg a kairoszt, a kegyelmi időt, amíg testvérként úton lehetünk, amíg a Bírót gyermeki bizalommal Atyánkként szólíthatjuk. Ámen.

::Nyomtatható változat::