Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Folyásiránnyal szemben, a Kraszna mentén kattog a vonat az inneni Szatmárból a túloldaliba. A Mátészalka–Nagykároly vasútvonalat kölyökkorom óta ismerem. Gyermekéveim Nagyecseden teltek, a nyári szüneteket meg rendszerint a gránic másik oldalán, nagyszülőknél nyaralva, Börvelyben töltöttem. Ha kiálltunk a töltésre, innen is, meg onnan is látni lehetett egymás templomtornyát, lévén csak nyolc kilométer a távolság. Volt idő, mikor Biharkeresztes, majd Nyírábrány felé kerülve juthattunk át, de a hatvanas évek végén itt is megnyílt a „kishatár”, jöttünk-mentünk hát, mikor kedvünk tartotta.

Pár napig Ecseden, a szülői örökségben „parasztizáltam”, s most Zilahra megyek, a református kollégium meghívására, mégpedig vasúton, mint úrfikoromban. Az Interpicin kevesen vagyunk, Tiborszállást elhagyva már csak hárman zötykölődünk az egyetlen átmenő kocsiban: a vezető, a kalauz és én. „Nincs forgalom – mondják –, van, hogy üresen megyünk oda-vissza.”

A börvelyi állomásnak már csak a falai állnak, meg némi tetőszerkezet, s a pálya is elhanyagolt. Balra a temetőben nyugosznak felmenőim (két sírkertben látni még ember alakú fejfákat magyarlakta helyeken, itt és a szentesi régi temetőben). A vashíd után Lucaceni (egy húszas években idetelepített román kolónia), majd Kálmánd, a magyarul beszélő sváb falu következik, de a távolból idelátszik a kaplonyi templom is, a Károlyiak ősi temetkezőhelye.

Gyermekkorom kedves városkája volt Nagykároly, Szatmár vármegye valamikori székhelye. Itt született Károli Gáspár, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, egy bálon itt szerelmesedett egymásba Júlia és Sándor, s még láthatta itt Kaffka Margitot, a „nagyon-nagyon író-asszonyt” leánykaként a kisdiák Ady Bandi is. Emlékszem a gyönyörű várkastélyra, melynek kertjében utánozhatatlan fagylaltot mértek, s hol a vesszőből font kerti székek mindig rácsos lenyomatot hagytak a lányok combján…

Sokáig nem időzhetek emlékeimnél, mert egy fiatal lelkész vár rám, autóval megyünk tovább. Mehetnénk vonattal is, de Sarmaságon át kell szállni, a csatlakozás bizonytalan (a CFR – a román vasút – menetrendje sem különb a MÁV-énál), országúton gyorsabb.

A főtéren terpeszkedő fényes, új bazilikát magunk mögött hagyva máris Tasnád felé robogunk. Kávásnál gondolatban betérünk Érmindszentre (nagyon fogy ott a népesség, ma már alig százötven főt számlál), s tisztelettel emlegetjük Aurel Popot, kinek az Ady-emlékház létrehozásban nagy érdemei vannak. Tasnádon a túlméretezett ortodox templom láttán mindketten ugyanarra gondolunk…

A táj hepehupás, az út kátyús, s vigasztalanul kopár – a derékig fehérre meszelt árokparti fákat 90 után szinte mindenütt eltüntette a haszonszerző igyekezet. Közben van időnk ismerkedni egymással. A barátságos, beszédes tiszteletes Kolozsvárott végezte a teológiát. Szeret fiatalokkal foglalkozni, naponta egy kis szilágysági parókiáról jár be a kollégiumba, s világi dolgokban is meglepően tájékozott.

Ez utóbbit, no meg helyismeretét kihasználva kérem segítségét. Hiába keresem térképeimen Szilágylompértot, s bár többször jártam már errefelé, még sosem került utamba. Két okból szeretném felkeresni. Ady, ha már bántotta „a nagy város durva zaja”, s hazamenekült Érmindszentre, gyakran átszekerezett atyai nagyszüleinek falujába. Művészettörténeti-magyarságismereti könyveim szintén gyakran emlegetik e falucska híres, kazettás mennyezetű templomát. Mondják, néha Ady is betért oda megnyugodni (vagy perlekedni az Úrral), olykor zsoltárt énekelve, bezárkózva, egyedül.

„Éppen a lampérti letérő következik – mondja vezetőm –, már csak két kilométer ide, a lelkész jó barátom, együtt jártunk Kolozsvárra, mindjárt megkérdezem, otthon vannak-e. Már közel van Zilah, egy órácskát ott tölthetünk, ismerkedésképpen.” Elő a telefont, néhány mondat, s pár perc múlva a parókia ajtaján kopogtatunk: „Áldás, békesség!” „Békesség Istentől” – hangzik az évszázados köszöntés.

A templomról, a faluról, a lelkipásztor áldásos tevékenységéről nehéz röviden, megindultság nélkül szólni – talán más alkalommal. Búcsúzáskor megígérjük, hogy legközelebb, ha majd szükségét érezzük testi-lelki épülésnek, hosszabb vizitációra jövünk.

Zilahon egy átalakított munkásszállóban működik a református kollégium. Az „ősi Scholát”, noha törvény van rá, még nem adták vissza az egyháznak. Csűrik-csavarják, mondván, hogy felsőoktatás is folyik az épületben (a hírhedten terebélyes Vasile Goldis Egyetem valamelyik tagozata szállásolta be magát „ideiglenesen”). Előadásomat közel kétszáz diák és felnőtt hallgatja nagy érdeklődéssel, fényesülő szemmel. Nostra res agitur (a mi ügyünkről van szó)!

„Most nem látok birkanyájat – jegyzem meg visszajövet –, máskor mindig legelnek itt az út mentén.” „Azok Szeben környéki pásztorok – mondja derűsen vezetőm –, ősszel jönnek le nyájaikkal a havasból, itt telelnek az Alföld szélén, s tavasszal mennek vissza.”

Hazafelé ismét egy szál magam vagyok az Interpicin. A nyájakon tűnődöm meg a pásztorokon.

Ozsváth Sándor

::Nyomtatható változat::