Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Zsuzsi nyolcéves, szeretni való kislány. Olyan, mint minden gyerek. Érdeklődő, eleven, folyamatosan igyekszik maga körül felfedezni a világot. Ami számára nem is olyan egyszerű. Mert a megismerésben be kell érnie a kezével, a fülével, az orrával és a nyelvével. Ugyanis Zsuzsi teljesen vak. Semmit sem lát. Így született, koraszülöttként. De ez még nem minden. Zsuzsi több nyomorúságot élt meg már nyolc gyermekéve alatt, mint sok felnőtt egy életen át. Zsuzsi állami gondozott. Édesanyja nem tudni, hol van. Édesapja meg börtönben ül. Mert megerőszakolta a nyolcéves Zsuzsit. Megerőszakolta a saját, vakon született kislányát.

Az ember lelke belesajdul mindebbe. Zsuzsi sorsa szerencsére nem tipikus, de a figyelmünket egy fájó gondra irányítja: a gyerekeinkre, a fiataljainkra.

Olvasom, hogy Magyarországon, édes hazánkban negyven százalékkal nőtt a 24 év alattiak körében elkövetett befejezett öngyilkosságok száma 2009-ben az előző évhez képest. 2008-ban 98, 2009-ben pedig már 137 fiatal vetett véget önkezével életének. Kecskeméten és Kiskunhalason egy kutatócsoport felmérést végzett „a 14–18 éves korosztályban, ahol megdöbbentő adatok születtek. Az öngyilkosság gondolata előbbi városban 32 százalék a fiúk és 42 százalék a lányok körében, utóbbi településen pedig a lányok körében ez a szám eléri a 48 százalékot. Aggodalomra ad okot az is, hogy Kiskunhalason például az önértékelési zavar a lányok körében 90 százalékos, de a fiúk esetében is nagyon magas: 79 százalék. Ugyancsak magas számokat mutat az öngyűlölet aránya vagy a depresszió előfordulása.” (Magyar Nemzet, 2011. január 15.).

A kutatók szerint több gyermekpszichiáterre lenne szükség, mert e tekintetben nagyon hézagos a lefedettség az egész országban. Szólnak a megelőzés fontosságáról: az iskolákban például egészségtant kellene tanítani, és mindenképpen több gyermekpszichiátert kellene alkalmazni.

Zsuzsi szomorú története azonban rámutat egy másik, sokkal súlyosabb okra is. Gyermekeink, fiataljaink vajon milyen családban nőnek fel? Vajon mit kapnak otthon? Az emberi élet legérzékenyebb, legfogékonyabb időszakában, a gyermek- és ifjúkorban látnak-e példát a szüleikben, követendő lesz-e számukra az a család, amelyben ők nőttek fel?

Mert ami viszont egyre gyakoribb eset – és ez már nevezhető tipikusnak –, hogy amikor a hittanos gyerek adatait kérdezem, igen gyakran visszakérdez: melyik apukámra tetszik gondolni? A mostanira vagy a korábbira? Egyre több gyereket veszítünk el amiatt, mert széthullott a család, s a gyerek az édesanyjával máshova költözött. Nem tekintek távolabb kicsiny városunk határainál. Itt viszont azt látom, megdöbbentően sok a családi válság, a házasságok és emiatt a család széthullása vagy csupán csak az erkölcsi, szexuális lazaság, amelyet ma megengedhetőnek tart sok férj és feleség, és egyre inkább, sajnálatos módon, a közvélemény is.

Ha ugyanis egy gyerek azt látja, hogy a számára a legnagyobb biztonságot és tekintélyt jelentő apja és anyja marják egymást, a különböző hűtlenségi bűnök miatt otthon örökösen feszült a légkör, az a gyerek ezt a tragikus örökséget hozza magával a felnőttség küszöbére érve. Nem szólva arról, hogy gyakran csak fél családban nevelődik tovább. És ezért a család nem fogja számára a védelmet, a biztonságot jelenteni, ahová mindig hazatérhet, ahol mindig megbocsátó szeretettel várják. Az ilyen gyerek és fiatal előbb-utóbb menekülni fog otthonról, s várják a hasonszőrű barátok, az utca, a kocsmázás. Meg a céltalanság.

Nagy kihívás ez számunkra. De nem azért, hogy szülessen belőle valahol egy tudományos igényű dolgozat. Hanem azért, hogy legyen prioritás számunkra, mondhatni naponkénti lelkészi-lelkigondozói feladat a házaspárok, a családok pásztorolása. Már a hittanórákon, az ifjúsági munkában elkezdve, majd a jegyesoktatásban folytatva és így tovább.

Zsuzsinak van gyermekpszichiátere, aki segít neki begyógyítani az őt ért traumát. Mert az intézet ezt biztosítja számára. Szeretném megérni, hogy egyszer a világ rájöjjön arra is, miránk is szüksége van. Hogy jöjjön el egy kor, amikor hiányzunk a világnak, mi, keresztények, lelkészek és gyülekezeteink közössége. S hogy megfeleljünk az elvárásoknak.

Lupták György

::Nyomtatható változat::