A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Don-kanyar: a hely, ahol egy teljes magyar hadsereg pusztult el. Ahol több mint százezer magyar katona halt meg. Egy hely, egy darab idegen föld, mely hatvannyolc évvel ezelőtt magyar vértől piroslott.

Hazánk jelképesnek induló háborús katonai részvétele 1942-ben Hitler határozott követelésére mind nagyobb méreteket kezdett ölteni. A németeket ugyanis a Barbarossa-terv meghiúsulása arra kényszerítette, hogy a Szovjetunió elleni háborúban fokozottan támaszkodjanak szövetségeseikre, így hazánkra is. Horthy Miklós pedig féltette a Trianonban elszakított, de nem sokkal korábban hazatért területeinket, úgyhogy vonakodva, de rábólintott a követelésekre. No persze nem az egészre, hiszen Ribbentrop német külügyminiszter, majd Keitel vezértábornagy budapesti tárgyalásain a németek a teljes magyar hadsereget követelték.

Az 1942. január 22-én született döntés értelmében a magyar hadvezetésnek kilenc gyalogdandárt, egy páncélosdandárt és egy repülőköteléket kellett kivezényelnie. Ez a magyar haderő harmadát jelentette. A tárgyalások során nem tisztázták, hogy mennyi időre küldik ki a hadsereget, mint ahogyan azt sem, hogyan pótolják a veszteségeit. Keitel csupán fegyverzeti kiegészítésekre adott ígéretet, ami a valóságban leginkább zsákmányolt szovjet hadianyagok átadását jelentette. Horthy a hadsereg vezetésével az egyik legmegbízhatóbb tábornokát, a már több mint negyed százada szolgáló, evangélikus vallású Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg.

Janus-arcú volt ez a 2. magyar hadsereg. Emberanyagát tekintve úgy állították össze, hogy a hadi helyzetben legértékesebbnek mondott korosztályt minél inkább kíméljék, hiszen Horthyék komolyan számoltak a románok elleni háború lehetőségével. Fegyverzetét tekintve azonban megpróbálták a legjobban felszerelni, a honvédség hadianyagának csaknem a felét megkapta. Ennek ellenére is csak úgynevezett könnyűhadosztályi szinten tudták az alakulatokat felfegyverezni, ami közel sem ért fel a németek vagy az oroszok által kiállított hadosztályok harci erejével.

A frontra vonuló alakulatok első kontingensei a nyár derekán a német 4. páncélos és 6. tábori hadsereg között, Kurszktól kiindulva részt vettek a Don felé irányuló offenzívában. A támadás sikeres volt, és a két szövetséges hadsereg áttörte a szovjet védelmet. Így jutottunk ki a Donhoz július 7-én. Csakhogy: nagy ára volt ennek a győzelemnek, hiszen a magyar alakulatok rendkívül komoly veszteségeket szenvedtek. Magyarországról pedig nem jött jelentős utánpótlás. Harci értékét tekintve tehát már ekkor megcsappant a 2. magyar hadsereg ereje.

A hosszú menetektől és a harcoktól kimerült alakulatok a Don folyó 200 kilométer hosszúságú szakaszát felügyelték. Ezt a területet mindössze 18 gyalogezred szállta meg, így a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére nem volt lehetőség. A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet csapatok augusztustól erőteljes támadásokat indítottak, a folyó nyugati partján pedig hídfőállásokat foglaltak el. A tél beálltáig a magyar bakák véres küzdelmet folytattak, hogy felszámolják ezeket az állásokat. De Jány katonáinak erre már nem volt kellő erejük. A csatározások során mintegy 30 ezer honvéd esett el, a páncélos hadosztály tankjainak nagyjából a felét kilőtték, a tábori tüzérezred pedig elvesztette löveganyagának javát.

Közben az arcvonal egészén is változott a helyzet. Először csak lelassult, majd megállt a német előretörés. November 19-én pedig a Vörös Hadsereg áttörte a Sztálingrádtól északra lévő 3. román, másnap pedig a várostól délre lévő 4. román hadsereg állásait. Négy nappal később bezárult a gyűrű a város körül. A Jány alakulataival szomszédos olasz hadsereget december 17-én érte a szovjet támadás. Irgalmatlanul hideg idők jártak akkortájt arrafelé! A magyar hadvezetés tudta, hogy a Vörös Hadsereg következő támadása a honvédeket éri. Ez 1943. január 12-én következett be. A hadseregnaplóban olvasható: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Elsöprő erejű volt a mínusz 40 fokos hidegben előretörő orosz haderő. Az urivi és a scsucsjei hídfőből kiinduló offenzíva az arcvonalunkat először kettészakította, majd mélységi előrenyomulásba kezdett.

A stratégiai visszavonulást Hitler Jány erőteljes sürgetésére sem engedélyezte. Persze ez ment „magától” is, hiszen több, a harcálláspontjából kivetett alakulat is hátrálni kezdett. Voltak azonban olyanok is, akik a túlerő ellenére is kitartottak. A 3. hadtest néhány zászlóalja például még január 27-én is tartotta a doni állását. A megmaradt hadsereg zöme azonban január 22-én kivált az arcvonalból.

A 2. magyar hadsereg 200 ezer katonájából hozzávetőlegesen 120 ezer főre tehető a megsebesült, elesett vagy fogságba esett honvédek száma. A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és gyatra minőségű téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos egység és páncéloselhárító fegyver hiányában a 2. magyar hadsereg fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt és megsemmisült. Elesett honvédei azóta is a Don mentén pihennek.

Jezsó Ákos

::Nyomtatható változat::