A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Én szavazattal nem bírok, én nem vagyok országnagy, de földbirtokos. Ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elősegíti, ugy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60 000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék.” E szavakkal reagált gróf Széchenyi István a pozsonyi országgyűlés 1825. november 3-án megtartott ülésén Felsőbüki Nagy Pál gyújtó hangú beszédére, aki hevesen kelt ki azon elkorcsosodó főurak ellen, akik elhanyagolják nemzetiségük és nyelvük érdekeit.

A magyar kultúra napjának apropóján talán nem érdektelen felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy Széchenyi István ezen az országgyűlésen nemcsak felajánlásával lepte meg a jelenlevőket, hanem azzal is, hogy bár felsőházi tag lévén nem volt szólásjoga az alsótábla ülésén, mégis szót kért. Ráadásul magyarul szólalt fel annak ellenére, hogy neveltetéséből adódóan jobban beszélt németül.

De ki is volt ez a legnagyobb magyarként emlegetett főnemes? A Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi világai című – március 6-ig látogatható – kiállítása erre keresi a választ.

A rendezők nem könnyű feladatra vállalkoztak: a mindössze hatvankilenc évet élt zseniális gondolkodónak és – bátran mondhatjuk – Isten kiválasztott emberének életéből és munkásságából olyan szeleteket igyekeztek kiválasztani, amelyek ránk, az utókorra is hatással vannak.

A nagy hazafi halálának százötvenedik évfordulója alkalmából megnyílt tárlat első termében nyomon követhetjük, hogy a kultúrát támogató nemesi család sarját már gyermekkorától kezdve milyen élmények és hatások formálták azzá a reformer államférfivá, akinek a kiállítás második, „lánchidas” terme állít emléket. Itt végigkövethetjük a Lánchíd történetét az első állandó pesti híd ötletének kipattanásától egészen a megvalósulásáig. Többek között korabeli rajzok, festmények, levelezések, hídbárcák segítik a látogatókat visszaröppenni az 1830-as, 40-es évekbe. Külön érdekességnek számít az az 1842-ből származó vakolókanál, amelyet az uralkodó használt a híd alapkő-letételi ünnepségén.

A kiállítás harmadik állomása képzeletben a döblingi szanatóriumba viszi az érdeklődőket. Széchenyi utolsó éveiből származó levelek, személyes tárgyak bemutatásával a szervezők arra keresik a választ: vajon mit tehet a beteg ember a közösségért? És mi a válasz az „öngyilkosság vagy gyilkosság” örök kérdésére? A tárlat, amely bemutatja a gróf halála napján viselt ingét is, a fönnmaradt források alapján az előbbi mellett teszi le a voksát.

A negyedik „világ” a nagy hazafi halála után a személyével kapcsolatos kultuszokat mutatja be. A temetésnek, valamit az ország több pontján megtartott megemlékezéseknek számos dokumentációját láthatjuk a tárlókban, de figyelemmel kísérhetjük azt is, hogy azóta hányféle – sokszor politikai célokat szolgáló – Széchenyi-értelmezés látott már napvilágot.

Az interaktív elemeket alkalmazó színvonalas kiállítás élvezetes bepillantást nyújt a százötven éve elhunyt legnagyobb magyar gazdag életútjába.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::