Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Jó András a Lónyai Utcai Református Gimnázium és Kollégium angol- és hittantanára. Szabad idejében az Interserve kapcsolattartójaként olyan hívőket keres, akik szívesen részt vennének e világméretű keresztény misszió munkájában. Feladatáról és a misszió távlatairól beszélgettünk.

András szervezete, az Interserve már évek óta próbálkozott Magyarországon megvetni a lábát, de az itteni viszonyok között nem találtak olyan embert, aki önkéntes alapon ebben részt tudott volna venni. Esetleg a nyári időszak volt olyan, amikor fellendülhetett a munka, de az is csak részleges eredményeket hozott. A holland központban ezért tavaly nyáron döntöttek: András lemondta délutáni magánóráit, és a szervezettől anyagi támogatást kap, hogy haladni tudjon a munkával.

– Először is tisztázzuk: mi is ez az Interserve?

– Nemzetközi, főleg történelmi protestáns hátterű, ám felekezetközi missziós társaság. A világban mintegy nyolcszáz Interserve-partner dolgozik, akik szakmájuk, hivatásuk gyakorlása közben bemutatják Krisztus szeretetét, ráadásul olyan országokban, ahol az Úr Jézus Krisztus egyháza gyenge, vagy még egyáltalán nincsen jelen. A nem titkolt cél az, hogy kialakítsanak egy közép-európai centrumot, ahol egyrészt ebből a térségből is embereket tudunk toborozni a misszió számára, másrészt a gyülekezetek missziói látását szélesítsük, és a missziológia égető kérdéseit közel hozzuk a gyülekezeti tagokhoz. Ebben a folyamatban fontos állomás lesz a közeljövőben létrejövő Interserve Magyarország Egyesület, mely az egyre nagyobb számú aktív támogatót fogja össze.

– Feleségeddel három évig Dél-Indiában tanítottatok egy iskolában. Már oda is az Interserve révén jutottatok ki?

– Nem. Ez egy picit kacifántos és hosszú történet, így megpróbálom az elején kezdeni. Feleségemmel, Angelikával mindketten a Károli Gáspár Református Egyetemre jártunk. Volt az egyetemen egy amerikai tanárunk, David Zomer, illetve kapcsolatban álltunk Anne-Marie Koollal is, akik betették a bogarat a fülünkbe: tanulhatnánk vagy akár dolgozhatnánk az egyetem után valamilyen harmadik világbeli országban. Az ő segítségükkel kerültünk ki Dél-Indiába, Kodaikanalba, ahol egy iskolában tanítottunk hittant és zenét, három évig, 2000 és 2003 között.

Nem direkt misszionáriusok voltunk, hanem tanárok. Ezért is kaphattunk vízumot. Nagyon sokat tanultunk arról, mit is jelent a misszió. Megtanultuk, hogy nemcsak a legszegényebbeket kell megszólítani, hanem a középosztályt is. A misszió feladata az is, hogy az ottani egyházat is erősítse és lelkesítse. Bár India egyre inkább misszióba küldő ország lesz, mégsem lehet megállni a misszióval. Láttuk, hogy még mindig vannak területek, ahol szakemberhiány miatt szükség lenne külföldi segítségre – orvosokra, tanárokra, mérnökökre –, és ez nem csak Indiára igaz.

Egy ilyen komplex misszió megszervezéséhez azonban egy világméretű szervezet, amilyen az Interserve, segítség lehet.

A rendszerváltáskor sokan szívügyüknek tekintették a missziót, skótok, amerikaiak szorgalmazták, hogy a magyarok is kapcsolódjanak be ebbe a szolgálatba. A Magyar Evangéliumi Keresztény Diákszövetségből (MEKDSZ) sikerült többeket bevonniuk ebbe. Létrejött egy kis mag, akik imaközösséget alapítottak, és Jim Parrat javaslatára felvették a kapcsolatot az akkor már százötven éve működő Interserve-vel. Amikor hazajöttünk, mi is csatlakoztunk hozzájuk, és azóta segítem én is a munkájukat.

– Hogyan folyik a munka? Mi a munkamódszer? Ha például kerestek egy mezőgazdasági mérnököt, akkor milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy őt ki lehessen küldeni a harmadik világba misszionáriusnak?

– Az Interserve egyfajta közvetítő szerepet vállal, lehetővé teszi a gyülekezeteknek, hogy keresztényeket küldjenek ki, főleg Dél- és Közép-Ázsiába, a Perzsa-öbölbe, a Közel-Keletre és Észak-Afrika országaiba, hogy ott saját szakmájukban dolgozzanak. A területeken lévő munka-, illetve szolgálati lehetőségekről úgy értesülünk, hogy a nemzeti egyházak, kormányok, helyi szervezetek, egyes kapcsolattartók hálózatán keresztül kapjuk az információkat.

Vannak tehát álláslehetőségek, és vannak jelentkezők. Megpróbáljuk egyeztetni a kettőt. Sokan első körben úgy jönnek hozzánk, hogy csak érdeklődnek, és aztán később érlelődik meg bennünk az Úr elhívása. Évek is eltelhetnek, míg valaki rászánja magát az indulásra.

Ha Isten valakit elhív, sokat kell imádkoznia azért, hogy adja meg a feltételeket is a szolgálathoz, illetve mutassa meg, hogy milyen időtartamra és esetleg milyen keretek között tud kilépni az addig megszokott életéből. Ezzel egy időben fontos, hogy az érdeklődő, jelentkező testvér saját gyülekezetében is beszéljen terveiről, próbálja az ügy mellé állítani a gyülekezet vezetését. Már a kezdetektől nagyon fontos, hogy a jelentkező tisztában legyen azzal, hogy nem egyedül készül szolgálatba menni, hanem gyülekezete mellette áll, imádságban és anyagiakban is.

Sokszor magányos farkasok is jelentkeznek, akik épp nem tudnak elhelyezkedni, de mi mindig hangsúlyozzuk, hogy nem egyéneknek kínálunk boldogulási lehetőséget, hanem az egyháznak szeretnénk a kultúrák közötti misszió lehetőségét felkínálni.

Sokan azt gondolják, hogy humanitárius szervezet vagyunk, hogy katasztrófa sújtotta övezetekben tevékenykedünk, de ez sem igaz. Bár van egy ilyen része is az itt folyó munkának, de a lényeg, hogy Krisztus követeit küldjük olyan területekre, ahol kevésbé ismerik az evangéliumot. Sok helyen üldözik a keresztényeket, az egyház gyenge, mi speciálisan itt is szeretnénk missziót végezni.

– A misszionáriusi tevékenységet mennyire hirdetitek? Gondolok arra, hogy ha valaki többségében nem keresztény országba kerül, tudnak-e arról, hogy amellett, hogy mondjuk orvosi munkát fog végezni, ő keresztény is, és misszionárius is?

– Sok esetben rendkívül bizalmasan és érzékenyen kell kezelni az információkat. Ez egyfajta rejtett jelenlétet is jelent. Az egyén elhivatottságára és lelkiismeretére kell bízni azt, hogy mit tud tenni. Ilyenkor természetesen nem működik a direkt misszió, inkább az élettel, a szemlélettel lehet Jézushoz hívogatni.

Akik voltak már ilyen helyzetben, sokszor arról számoltak be, hogy a keleti kultúrában az emberek sokkal nyitottabbak a vallási kérdések iránt, mint nálunk, Európában, így aztán bőven akad alkalom a bizonyságtételre. Veszélyt jelenthet azonban az, hogy ha ilyen kérdésekről beszél valaki, könnyen csapdába eshet. Nem lehet tudni, ki fogja esetleg feljelenteni azért, mert vallási tanokat hirdet. Az egyének azonban soha nincsenek teljesen egyedül a terepen. Vannak más munkatársak is, akikkel együtt kell működniük, és ha gond, baj adódik, akkor figyelmeztetik őket.

Vannak azonban olyan országok is, ahol kifejezetten Interserve-munkatársakat kérnek, annak ellenére, hogy tudják, keresztények, mert tisztában vannak azzal, hogy jól képzett, megbízható szakembereket közvetítünk.

– A veszély tehát óhatatlanul is benne van az ilyen misszionáriusi munkában…

– Aki azt gondolja, hogy Jézus kényelmes életre hívott el bennünket, téved. Aki azért marad otthon, hogy semmiféle kár ne érje, félreérti a Biblia tanítását. Maga Jézus mondja, hogy fel kell venni az ő keresztjét. Ahogyan ő is nevetségessé és utálatossá vált kora emberei között, így a ma embere is hozzá hasonlóan gúnynak lesz kitéve, ha vállalja keresztény hitét. Nem mindenkit hív persze Isten ilyen távoli szolgálatba, de ha jön az elhívás, annak nem szabad ellenállni. Sokan panaszkodnak, hogy fogy az egyház idehaza is. Nem lehet, hogy éppen azért van ez, mert a hívők nem vállalják Jézusért a kényelmetlenséget idehaza sem?

– A kiküldetések milyen időtartamúak? Jellemző az, hogy egyének jelentkeznek a programra, vagy vannak családosok is?

– A kiküldetés kétféle lehet. Rövid távú programunk három és tizennyolc hónap közötti időtartamra szól. Erre inkább fiatalok szoktak jelentkezni. A hosszú távú, azaz több mint hároméves munkákra viszont inkább családosok jönnek.

Sok magyar tapasztalatunk még nincsen, főleg rövid távra küldtünk ki önkénteseket. Család kiküldése esetén rengeteg megelőző szervezésre van szükség, hiszen a házastársak munkáján túl biztosítani kell a gyermekek megfelelő oktatási intézményben való tanulását is.

– A pénzről még nem beszéltünk… Milyen forrásokból fedezik a kintlétet?

– Az Interserve nonprofit közösség, anyagi forrásaink csak a mindennapi működésre, a szolgálat népszerűsítésére vannak. Gyakorlatilag a misszionáriusok gyülekezeti adományokból tartják fenn magukat a kinttartózkodáskor.

Ha valaki biztos a dolgában, az elhívásában, és megkapja a kinti munkát, akkor a kiutazás előtt támogatásgyűjtést kell szerveznie, és a feltételeket meg kell teremtenie ahhoz, hogy kint lehessen. Nem úgy működik tehát, hogy ha te ki akarsz menni misszióba, akkor megnyomsz egy gombot, és máris minden feltétel adott lesz ehhez, hanem magad mellé kell állítanod az embereket, az egyházat, a közösségedet.

Nyilván ez kicsit ellentmondásos, hiszen a gyülekezetek anyagi forrásai szűkösek. De itt sokkal inkább az egyes emberek hozzájárulásáról van szó. Bizony ez a missziói modell idehaza még nem honosodott meg, de én hiszem, hogy Isten kezében ez a felkészülési időszak nagyon fontos eszköz a jelentkező személyes hitének és elszántságának megpróbálására és megerősítésére, hiszen a biztos, alkalmazotti létből a bizonytalanba lépés mély és határozott hitet és meggyőződést kíván. Gondoljuk csak el, milyen misszionárius lesz az, aki saját környezetében sem képes küldetéséről számot adni, annak fontosságáról más testvéreket meggyőzni!

– Hogyan hasonlíthatjuk össze a kinti életet az ittenivel? Mekkora költségekkel kell számolni egy harmadik világbeli országban?

– Sok mellékes költséggel kell számolni. Az utazásra, a lakhatásra sokat kell félretenni. Sokkal nem kerül kevesebbe az ottani élet, mint az itteni. Minden esetben azonban részletes költségvetést készítünk, az ottani árakat figyelembe véve, és csak akkor mehet ki az illető, ha ezek a költségfedezetek megvannak. Ha a fogadó országban tudnak valamennyi fizetést biztosítani, az könnyebbséget jelent, de még akkor is kell valamennyi hozzájárulás. Az anyagi támogatás fenti formáját azért is szorgalmazzuk, hogy a küldő gyülekezet ilyen módon is részt vegyen a segítségnyújtásban.

Nem hiszem, hogy tömegeket fogunk külmisszióba küldeni, de a magyarokra jellemző, hogy ha látják egy dologról, hogy fontos, akkor megnyitják szívüket, lelküket és a pénztárcájukat is. Katasztrófák alkalmával – haiti földrengés, vörösiszap-katasztrófa – maguk az iskolások is sok pénzt összedobtak, saját zsebpénzükből. Tehát az odaszánás megvan az emberekben.

Elsősorban azt kellene jobban elmagyarázni a misszióval kapcsolatban, hogy ha az egyház küld ki valahová misszionáriust, akkor az visszahat a gyülekezetre is, mert ugyanaz a lelkesedés mozgatja őket is. Saját gyülekezetemben látom, hogy bár kicsi, mégis erőt tud meríteni abból, ha a misszióba energiát fektet.

– Van képzési forma, ahol a misszióról beszéltek?

– Vannak kiadványaink, tananyagaink. Kiadtunk egy DVD-t A föld végső határáig – Krisztus követése és a világmisszió címmel, amely egy hat alkalomból álló anyag, kreatív bibliatanulmányozással; kapcsolódik hozzá munkafüzet is. Szeretnénk így az egyházakban egyfajta elméleti hátteret is biztosítani.

– Ha valaki elhívást érez, most hová tudna esetleg kimenni?

– Több helyre keresnek például angoltanárt, de sok egészségügyi álláslehetőség is van – orvos, ápolónő –, sokféle szociális projektünk van, ahol például gyógypedagógusok kellenének. Gazdasági vezetőket is keresnek. Orvostanhallgatóknak van lehetőség szakmai gyakorlatra, például Indiában, Pakisztánban és Bangladesben.

Van egy új projektünk: a vállalkozás mint misszió. Olyan területeken, ahol kevés a munkalehetőség, létrehozunk olyan mikrovállalkozásokat, amelyek több helybélinek is munkát adnak. A vállalkozás pedig nem valakinek a meggazdagodását szolgálja, hanem a környező térség felvirágoztatását. Nemcsak a lelket gyógyítjuk, hanem lehetőséget biztosítunk a megélhetésre. Kirgizisztánban például munkatársaink így indítottak be egy gyertyaöntő üzemet, egy olyan faluban, ahol nagyon szegények az emberek, és alig van munkalehetőség. Eközben a vállalkozás sikerén felbuzdulva vásároltak egy vendégházat is, és nyugati turistákat próbálnak odacsábítani.

– Véleményed szerint mi, magyarok mit tudunk adni pluszként, különlegességként a harmadik világban élő emberek számára egy ilyen misszióban?

– Mi keleti kultúrájúak vagyunk, és saját tapasztalatból mondhatom, hogy például Ázsiában kedvelnek bennünket. Amikor Indiában éltünk, egyszer egy nepáli férfi felkeresett bennünket, aki az ottani magar törzs tagja. Énekelt nekünk, és magyarázta, hogy mi rokonai vagyunk. De Közép-Ázsiában is sokan meg vannak róla győződve, hogy mi elveszett rokonaik vagyunk.

Ehhez hozzájön még az életszínvonalbeli hasonlóság. Egy nyugat-európainak nagyobbat kell ugrania az ottani élethez, több mindent kell leadnia az életszínvonalából. Nekünk nem akkora sokk, ha panellakásban, lakótelepen kell laknunk egy kazah nagyvárosban, hiszen Magyarországon is vannak ilyenek, ráadásul ott is hasonló problémákkal küzdenek: munkanélküliség, alkoholizmus és így tovább. Bár egyre inkább nyugatra hasonlítunk, az alap, a gyökerek megvannak, még a középosztály szintjén is.

Izgalmas lenne tehát azt látni, ha a magyarok sokkal jobban kivennék részüket a világméretű misszió feladatából.

Horváth-Bolla Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::