Hozzászólás a cikkhez

Magyarországon a szószékoltárok formájukban és kialakításukban csak részben követték a németországi előképeket, hatásuk csak áttételesen érvényesült. Ennek okai egyrészt az eltérő anyagi és társadalmi háttérben, másrészt a nagyobb időbeli eltolódásban keresendők. A Kárpát-medencében a türelmi rendelet előtti közel kétszáz évben nem igazán adódott lehetőség az evangélikusok számára, hogy templomaikat szabadon felépíthessék, és berendezésüket megfelelően kialakítsák. Ugyanakkor a magyar evangélikusságnak nem voltak a szabad templomépítkezések idején (a 18. század végén, 19. század elején) jelentős politikai befolyással bíró, dúsgazdag főúri mecénásai, de még – Sopront és a felvidéki bányavárosokat leszámítva – tehetősebb szabad polgársága sem, mint német területen. A törökök kiűzését követő újratelepítések során éppen hogy csak lábra állhattak a gyülekezetek. A magyarhoni protestáns nemesség anyagi helyzete és politikai befolyása ekkor messze alulmaradt nemcsak a német tartományok főurainak vagyoni viszonyaihoz képest, de még a reformáció hazai térnyerését követő időszak állapotához képest is.

Magyarországon a 18. század végétől azonban a német gyakorlattól több ponton is eltérő folyamatok zajlottak le. A patrónusok befolyása az építkezésekre és a templombelső díszítésére sokkal kevésbé volt hatással Magyarországon, mint a protestánsok által sűrűn lakott európai országokban. A „nagyobb” mecénások részvételére leginkább a templomokban elhelyezett festett vagy faragott címerek utaltak az oltárokon és/vagy a karzatokon (Nemescsó, Szirák, Uraiújfalu stb.). Ezenkívül az úgynevezett kegyúri padnak a többinél díszesebb kialakítása jelenthetett még eltérést, amelyek azonban sem méretükben, sem elhelyezésükben nem közelítették meg a kegyúri karzatok német területen elterjedt típusát. Legtöbbször a kis- és középnemesek vezetésével felálló gyülekezetek közös anyagi erőfeszítésének eredményeként épülhettek fel a templomok.

Protestáns barokk?!

Művészettörténeti szempontból az általunk tárgyalt korszak egyik érdekessége – ami kezdetben ellentmondásosnak is tűnhet –, hogy a művészeti kibontakozás lehetősége egy stílustörténeti fordulóponton következett be hazánkban, a hanyatló barokk és a születő felvilágosodás eszmei légkörében, a formai újításokat végrehajtó klasszicizmus idején. Önmagában az a tény, hogy az ekkor épült evangélikus templomok és az azokban elhelyezett berendezések túlnyomó többsége az előző korstílusnak, az ellenreformációs barokknak a jegyeit hordozta magán, messze nem azonosítható egyfajta konzervativizmus melletti kiállással. Az okok máshol keresendők. Most csak kettőt emelek ki közülük, melyek talán a legfontosabbak az evangélikus templombelsők elemzésénél.

Elsőként a tiltás hangsúlyos szerepét említem, melyre Bibó István hívta fel legelőször a figyelmet. Eszerint a protestáns gyülekezeteknek hosszú időn keresztül annyira tiltották, hogy imaházaik (még a templom elnevezés helyett is csak az oratórium kifejezést használhatták) templomra hasonlítsanak, hogy amikor végre szabaddá vált az építkezés, olyan templomot akartak építeni maguknak, mint a templom, a barokk katolikus templom. Ezért sem tapasztalható Magyarországon a németországihoz hasonló kísérletező kedv; német földön több eltérő alaprajzi formával is próbálkoztak az evangélikus építészek az optimális protestáns istentiszteleti hely meghatározása, illetve kialakítása végett.

Ehhez járult hozzá a barokknak a társadalomban betöltött helye is. A barokk stílus volt ugyanis az az utolsó stílusirányzat hazánkban, amely egyetemesnek mondható abban az értelemben, hogy jelenléte és hatása a társadalom minden rétegében észlelhető és nyomon követhető volt. Az építészettől kezdve a képző- és iparművészetekig mindenütt, még a falusi közösségekben is sajátos, nagy hatású alkotásokat tudott felmutatni, amire az őt követő klasszicizmus már nem teljes mértékben volt képes. A török hazánkból való kiszorítását követő egyházi és világi újjáépítések par exellence stílusa mélyen behatolt a társadalom minden rétegébe. Közintézmények és hivatalok, lakóházak és típusterveket követő vidéki templomok egész sora közvetítette ezt a stílust.

A folyamat hatása különösen jól megfigyelhető és nyomon követhető a 18. század végén a magyarországi evangélikusság építészetében és főleg képzőművészetében, ahol jelenléte éppúgy fellelhető a színvonalas bécsi akadémikus festőket alkalmazó, nagyobb és gazdagabb gyülekezeteknél, mint a népművészet és a „grand art” határán mozgó, sokszor naiv helyi festőket alkalmazó, vidéki, kisebb közösségeknél. Az evangélikusok számára kezdetben tehát teljesen magától értetődő volt a lehiggadóban lévő késő barokk formavilágának és motívumkincsének felhasználása, mely kevés kivételtől eltekintve egyeduralkodóvá vált a 18. század végén, a 19. század elején.

Szószékoltártípusok

A Magyarország területén fellelhető barokk szószékoltárok többsége a keletkezésük idejét tekintve igen közel áll egymáshoz. Jobbára a 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakban készültek. Ennek ellenére mind formailag, mind ikonográfiai programjaikban jelentős különbségek figyelhetők meg nemcsak a német területeken kialakult típusokhoz képest, hanem még a hazai emlékek összehasonlító elemzése során is. A szószékoltárok kialakításában több változat és típus párhuzamos jelenléte is kimutatható, még a Dunántúl vonatkozásában is.

A legnagyobb és legszembetűnőbb eltérést a németországi gyakorlathoz képest az orgona elhagyása jelenti a szószékoltár felett (az egyetlen kivételt a burgenlandi Markt Allhau – magyarul Alhó – evangélikus templomának szószékoltára képezi). Ennek többnyire építészeti okai voltak, hiszen a rendelkezésre álló belső terek kezdetben – de később is – csak ritkán tették lehetővé a felfelé való szabad terjeszkedést. Anyagi megfontolásokból (és sokszor a törvényi megkötések miatt is) ugyanis sok templom épült síkmennyezettel, ahová néha még a szószékoltár is csak nehezen volt behelyezhető. Az orgona a magyarországi evangélikus templomokban a kialakult gyakorlat szerint legtöbbször a főbejárat fölötti karzaton (orgonakarzat), a szószékoltárral szemben kapott helyet.

A Dunántúlon máig fennmaradó szószékoltárok tipológiai szempontból négy nagyobb és azon belül több kisebb csoportra oszthatók:

1. a hangsúlyos retablóval – azaz oltárfallal – épült szószékoltárokra, melyek mögött rejtve marad a szószékkosár, csupán a hangvető és/vagy a szószékre vezető ajtó emelkedik ki felettük;
2. a hangsúlyos retablóval épült szószékoltárokra, melyek felett ugyanilyen hangsúllyal szerepel a szószékkosár;
3. a retablóba komponált szószékkosárral készült szószékoltárokra, ahol a szószék hangsúlyosan beleépül a retablóba;

valamint 4. az egyfajta egységes építészeti keretbe illesztett szószékoltárokra.

Tipológiai sajátosságok

A szószékoltárok mint önálló építmények rendszerint a hosszanti templomtér súlypontjaként, annak méltó lezárásaként jelennek meg. Legtöbbször a bejárattal szemben, a karzatok végénél markánsan testesítik meg a kultuszcentrum iránt támasztott liturgiai követelményt. (Református hatásra több, főleg alföldi evangélikus templomban a szószékoltár a hosszház oldalfalára került, például Soltvadkert, Mezőberény szlovák temploma, Tótkomlós stb.)

Az első csoportot képező, hangsúlyos retablóval épült szószékoltárok esetében mindig domináns szerepet kapott a rendszerint nagyméretű oltárkép. Felette a hangsúlyos főpárkányt rendszerint faragott vázákkal és/vagy szobrokkal díszítették. A szószékkosár ennél a változatnál rejtve maradt az oltárfal mögött. A legtöbbször díszes oromzatú hangvető ajtóval ellátott kerettel vagy csak stílusban hozzáillő hátfallal kapcsolódott az építményhez, de a szószékoltáron belüli aránya sosem haladta meg az építmény egyharmadát. Ide tartoznak például Bábonymegyer, Boba, Farád, Győr, Kőszeg és Várpalota szószékoltárai. Ezek a szarkofág alakú vagy tömbszerű, fából faragott, illetve téglából falazott oltárasztalt kétoldalt előreugró, legtöbbször korinthoszi fejezetű oszlopokkal vagy oszloppárokkal keretezik, melyek hangsúlyos, gyakran golyvázódó főpárkányt tartanak. A főpárkányon rendszerint faragott szobrok és/vagy díszesen festett, aranyozott, faragott vázák álltak, melyek mérete sosem haladta meg az emberi átlagmagasság felét. A hangvető minden esetben szerves részét képezte az együttesnek, és kialakításában mindig alkalmazkodott a prédikátort is az együttesbe foglaló kompozícióhoz.

A retabló felett hangsúlyosan megjelenő szószékkosár jelenti a következő típust a szószékoltárok között. Ezeken a darabokon a változatlanul hagyott retabló felett erőteljesen, teljes nagyságában, hangsúlyosan jelenik meg a szószékkosár. Gazdag díszítése igazodik az oltáregyütteshez, és kiemeli az igehirdető lelkész helyét. A szószék-hangvető együttesének a szószékoltáron belüli aránya ebben az esetben megközelíti vagy el is éri a retabló magasságát, azaz az ötven százalékot. A Dunántúlon fellelhető emlékek közül ide tartozik például Bonyhád, Bük, Felsőnána, Majos, Meszlen, Sárszentlőrinc és Tófű szószékoltára.

A harmadik típust a retablóba komponált szószékek képezik, ahol az oltárkép szerepe nagyban csökken, mérete erősen redukálódik. Ezeken a szószékoltárokon az oltárfal elveszti önállóságát és monumentális jellegét, megnyílik, és magába foglalja a szószékkosarat. A Dunántúlon máig fennmaradt emlékei közé tartozik Bokod, Nagysimonyi, Tés és Tét szószékoltára. A megjelenésében és arányaiban zömökebb együttesen az igehirdető helye, a szószék válik a leghangsúlyosabb elemmé, mely elfoglalja az oltárkép eredeti helyét, és ezáltal központi jelentőséget nyer. Az oltárfal légiessé válik, eredeti funkcióját elvesztve (az oltárkép és felette a szószék hordozása) csupán dekoratív funkciót tölt be. Az oltárkép pedig (annak ellenére, hogy változatlanul jelen van) méretében és arányaiban erősen lecsökkenve, a szószék tömegéhez viszonyítva egyfajta predellaként jelenik meg.

A negyedik típus

A negyedik típus némileg kiválik a fent említett sorból, és azokat a szószékoltárokat foglalja magába, melyek az előbbiektől eltérően egyfajta építészeti keretbe illeszkednek. Olyan, fából készült vagy téglából falazott építményekbe ágyazódnak, melyek vagy az apszist zárják le, vagy pedig – ennek hiányában – az egyenes záródású templom végében egy ívesen elkerített teret zárnak körül. Legtöbbször a szószékre vezető lépcsőt magába rejtő, ajtókkal ellátott, a díszes falba szervesen beépülő szószékoltárok képezik ezt a csoportot. Az így keletkező, kulisszaszerű fallal elkerített térnek sem történetileg, sem pedig tartalmilag semmi köze nincs a katolikus templomok szentélyrekesztőihez, mivel funkciójuk teljesen eltér azokétól. A tulajdonképpen sekrestyeként és raktárként működő teret elkerítő fal diszkréten takarja el a szószékre vezető lépcsőt, és építészetileg is hatásosan fejezi ki az oltáron megjelenő, az igehirdető személyétől ily módon fizikailag is függetlenített, hirdetett ige és a szentségek összetartozását. A hosszház lezárásának ez a módja pedig építészetileg is optimális módon emeli ki a kultuszcentrumot, és az egyébként kevéssé díszített térben így az elérhető legmonumentálisabb hatást kelti. Ennél a típusnál található a legtöbb és a legközvetlenebb párhuzam a német szószékoltárokkal, azok között is elsősorban a nyugat-türingiai evangélikus emlékekkel.

A Dunántúlon Hidas, Kapolcs és Nagygeresd szószékoltárai szép példái a teljes egészében fából készült, barokk stílusú térlezárásnak.

Alsóság, Felpéc, Gérce, Magyarbóly, valamint Sárvár szószékoltárai a már a klasszicizmus, illetve a historizmus szellemében épült vagy akkor átépült, falazott lezárások legszebb evangélikus példái a Dunántúlon. Legtöbbször a retabló párkánymagasságában húzódó, az apszist erőteljes vertikális vonallal lezáró fal felett emelkedik ki a szószék-hangvető együttese. Az íves ajtónyílásokkal vagy ajtókkal áttört fal felett nem jelenik meg hangsúlyosan a szószékkosár, csupán a hangvető és az azt tartó építészeti keret emelkedik ki.

A fenti négy kategória érdekessége művészettörténeti szempontból az, hogy az említett emlékek nem egy hosszabb, évszázados történeti, stilisztikai és liturgiai fejlődés nyomán egymásra épülve, egymást követve alakultak ki, hanem szinte egyszerre, egymással párhuzamosan születtek. Ez számunkra annak az egyértelmű bizonyítéka, hogy a Dunántúlra különböző helyekről érkező és a már itt élő evangélikusok más és más példát követtek, vettek át, illetve alkalmaztak szinte egy időben.

Előképek

Noha mind a négy típusnak léteznek előképei német területen, nem feltétlenül köthető egy-egy típus használata egy meghatározott népcsoporthoz sem, hiszen például a javarészt német származású tolnai gyülekezetekben ma megtalálható emlékek között is több változat egyidejű jelenléte mutatható ki. A fennmaradt emlékek sokszínűsége, a díszítések változatossága és gazdagsága azonban még ma is jól jellemzi a korszak művészetének összetettségét, a szerteágazó művészeti hatások átvételét és a hazai viszonyokhoz való adaptálását.

A retabló két oldalán enyhén előrelépő, a főpárkányt hordozó, oszloppal vagy oszloppárral keretezett, fából készült együttes, középen legtöbbször az oltárképpel, mely felett a szószék-hangvető együttese állt, nem volt jellemző a németországi evangélikus szószékoltárokra, annak ellenére, hogy egyes elemei külön-külön azért megtalálhatóak voltak. Ezeknek a dunántúli emlékeknek legközvetlenebb kapcsolatuk a hazai katolikus templomok fő- és mellékoltáraival van. A hangsúlyos oszlopokkal és erőteljes, golyvázódó főpárkánnyal keretezett együttesek legtöbbször kitöltötték a katolikus templomok apszisának egészét. A méretükben – már csak a szószék elhelyezése miatt is – redukált és külső formájukban leegyszerűsített, illetve oromdíszeikben átalakított evangélikus szószékoltárok közvetlen példaképei leginkább a kisebb vidéki plébániatemplomok 18. században készült oltárai lehettek.

Természetesen a 17. század végén és a 18. század elején készült katolikus fő- és mellékoltárok között több típus és forma is létezett, nem csak az oszlopokkal keretezett retabló oltár. Azonban az evangélikus szószékoltár koncepciójának több okból is ez a felépítés felelt meg a legjobban. Egyrészt a katolikus oltárok közül egyedül ez a szerkezet volt képes arra, hogy – megfelelő hátsó megerősítéssel – elviselje a szószék és a rajta helyet foglaló lelkész súlyát, valamint esztétikailag is aránylag könnyen összhangba volt hozható a szószék-hangvető tömegével.

Helyi hatások

Az itthon, fából készült szószékoltárokat összeállító asztalosok és egyéb mesterek nagy többségükben mind helybéli vagy nemrég letelepedett iparosok lehettek, akik egészen a türelmi rendeletig a török alól felszabadult területeken – de a Dunántúl más részein is – egyházi megbízásként csak az újjáépülő katolikus templomok berendezéseire kaphattak megrendelést. Az első betelepítések után közel ötven évvel, 1781 után, az új oltárforma iránti kereslet megjelenésekor szinte természetes módon nyúltak a már ismert és a célnak legmegfelelőbb formákhoz, és azokat alakították át a megrendelő igényei szerint. Kezdetben talán ennek a fejlődési folyamatnak tudható be, hogy több szószékoltár esetében maga a szószékkosár rejtve maradt a retabló mögött, és csak a hangvető emelkedett az együttes fölé.

A nagyobb, városi templomok példája, mint a győri karmelita templom (fő- és mellékoltárai a 18. század első feléből), a pápai Mária Mennybemenetele-templom (oltárai 1750 körül), a pécsi székesegyház, de Sopron és Veszprém nagy templomainak berendezései is példaként szolgáltak a kisebb vidéki templomok számára. A katolikus püspökök és a nagybirtokos földesurak is nagy szorgalommal építették újjá a területükön lévő templomokat, illetve emeltek újakat, és szerelték fel őket oltárokkal és egyéb berendezési tárgyakkal. Így több vidéki templomba kerültek hasonló felfogásban készült oltárok.

Tolna és Baranya megyében, ahol a legtöbb hasonló felépítést követő evangélikus szószékoltár épült, példaként említhetjük a lehetséges előképek között Iregszemcse 1766-ra felépült katolikus templomának főoltárát, melynek formája és kialakítása visszaköszön több Tolna megyei evangélikus szószékoltáron is a század legvégén. A dél-dunántúli Eszterházy-uradalom intézői központjába, Dombóvárra a 18. század ötvenes éveinek végén Kismartonból hozatott barokk oltárok is a lehetséges előképek közé sorolhatók, vagy a pécsi székesegyház oltárai (több közülük annak 1882-es átépítése után a szintén Tolna megyei Kurdra került) szolgálhattak például az evangélikus szószékoltárok megtervezésekor.

A Dunántúlon megtalálható szószékoltárok hazai és nemzetközi analógiáinak kutatása még csak a kezdetén tart. A korszak bonyolult és igencsak összetett, ugyanakkor meglehetősen instabil társadalmi viszonyai számos kulturális hatás keveredését, illetve párhuzamos jelenlétét okozták, melyek tisztázására elengedhetetlen a terület fennmaradt egyházi emlékeinek és levéltári anyagainak még alaposabb vizsgálata.

Dr. Harmati Béla László

::Nyomtatható változat::