Égtájoló

Hozzászólás a cikkhez

A GfK csoport rendszeresen felméri, hogy a különböző hivatásokban dolgozóknak milyen a bizalmi indexük a lakosság körében. A közelmúltban napvilágra került húszas lista élén – talán nem meglepő – a tűzoltók állnak, akiket a postások és a tanárok követnek. Az abszolút sereghajtók pedig a politikusok, akiket csak az újságírók és a reklámszakemberek előznek meg.

A felmérés a papokkal kapcsolatos bizalmi indexre is rákérdezett. Nos, az eredmény nem éppen lelkesítő: ötven ponttal a 14. helyen végeztünk. Ha nem is kieső helyen, de az alsó középmezőnyben. Az előző évhez képest két hellyel csúsztunk vissza.

Az okokon és a kitörési pontokon gondolkozom, hiszen ezekkel az adatokkal mindannyiunknak szembesülnük kell. Lehet persze mondani, hogy ezek a számok nem általában az egyházra, hanem „csak” a vezetőire vonatkoznak. Áltathatjuk magunkat azzal is, hogy mindez nem feltétlenül az evangélikus lelkészeket értékeli, továbbá korholhatjuk a bulvármédiát, hogy milyen differenciálatlanul minősít akkor, amikor egyházi emberek vélt vagy valós szennyes ügyeit teregeti ki. Ám ne dugjuk homokba a fejünket! Egyrészt számos külföldi országban sokkal nagyobb papi botrányok derültek ki, a lelkészek iránti bizalom nemzetközi mértéke mégis lényegesen magasabb (58 százalék), mint nálunk. Másrészt az evangélikusság egyik gyengeségére jól rávilágított az a szociológiai felmérés, amelyet a stratégiai munka keretében végeztünk el.

Az adatok szerint döbbenetesen kevesen fordulnak lelkészükhöz személyes gondjaikkal. Más szóval saját vizsgálataink is megerősítik azt a tényt, hogy a lelkészek esetében nem annyira bizalmi, mint inkább bizalmatlansági indexről beszélhetünk.

Persze nincs új a nap alatt. A papok Istene című, 1907-ben írt versében Ady Endre is véleményt formál egy képzeletbeli korabeli felmérésen: „Én véreim, búsak, szegények, / Tudom én azt, hogy kell az ének, / Kell a zsoltár, kell a fohász, / Kell a hit, de ne higgyetek / Soha a papok istenének.”

Bő évszázaddal később nekünk magunknak kell választ keresnünk arra a kérdésre, hogy a legkülönbözőbb hivatású – egyszerű vagy iskolázott –, valamint a különböző korosztályokhoz tartozó emberek körében milyen kép él a papokról. Említett belső egyházi felmérésünk nyomán először annak okait kellene megvizsgálnunk, hogy miért nem dörömbölnek a parókiák és a lelkészi hivatalok ajtaján saját híveink. Miért akarják „maguk megoldani” életük megannyi gondját? Lehet, hogy a horoszkópokra jobban figyelnek, mint lelkészeik útmutatására? Egyáltalán, jelen vannak-e közöttük a papjaik?…

A minap a belügyminiszter egy fórumon arról beszélt, hogy a rendőröknek ki kell szállniuk autóikból, hogy érdemben láthatóak, megszólíthatóak legyenek a legkisebb településeken is. Ha egy lelkész – jó esetben – csak e-mailben kommunikál híveivel, akkor hogyan lehet a szemébe nézni? Ha csak felhúzott ablakú autóval suhan keresztül a falun, akkor miként szólítható meg?

Persze ne legyünk igazságtalanok: magam is tudom, hogy milyen sok lelkész végez erő feletti, áldozatos munkát. Csak remélni tudom, hogy soraim nyomán özönlenek majd a szerkesztőségbe az olvasói levelek, amelyek nagyszerű papi példákról szólnak. Ezzel együtt engem nyomaszt ez a bizonyos 14. hely. Keresem benne a magam felelősségét is, hogy püspökként nem veszítem-e el a hívek, beleértve a lelkészek bizalmát.

A belső egyházi összefüggések után a külső körülményeket is meg kell vizsgálnunk. Lehetséges, hogy a szekularizáció mind nagyobb térnyerésével folyamatosan csökken a lelkészek és az egyház társadalmi jelenléte. Ám észre kell venni, hogy a még nálunk is elvilágiasodottabb Nyugaton lényegesen nagyobb a lelkészek bizalmi indexe. A nemzetközi átlag a mi 50 százalékunkkal szemben 58 százalék. Ennek csak részben lehet oka a kommunista múlt, hiszen a rendszerváltozás idején kiemelkedően magas volt az egyházakkal és a lelkészekkel kapcsolatos pozitív várakozás. Tartok tőle, hogy az elmúlt húsz évben nemigen találtuk meg a releváns társadalmi jelenlét formáit. Vagy visszahúzódtunk a magánélet biztonságosnak vélt falai közé, vagy annál nagyobb vehemenciával követeltük jogainkat a nyilvánosság előtt. Vagy gyáva nyusziként, vagy prédára leső oroszlánként viselkedtünk. Ismereteim szerint egyik sem eredeztethető a bibliai hagyományból.

A 14. hellyel való őszinte szembesülés komoly változásokat is eredményezhet. Az okok bemutatásához hasonlóan itt is a belső és a külső összefüggésekre utalok. Kezdjük ezúttal az utóbbival. Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy nincs társadalmi súlyunk. Ezt azonban nem külső eszközökkel érhetjük el, hanem annak komolyan vételével, amire prófétai és jézusi mandátumunk van. A „vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” (Ézs 40,1) napiparancsának teljesítésével vagy éppen az irgalmas samaritánus példázatának szüntelen megélésével. Más szóval a leszakadó rétegek iránti szolidaritással, a legnemesebb protestáns hagyománynak számító igényes és értékorientált oktató-nevelő munkával, az emberek kérdéseinek és kételyeinek komolyan vételével, valamint a – harsányságtól és önérdektől mentes – folyamatos társadalmi jelenléttel. A szociológusok kérdése ugyan a papságra vonatkozott, ám a protestáns hagyományban vallott egyetemes papság elve talán itt is érvényes lehet, és minden hívőnek, minden evangélikusnak megvan a maga felelőssége e téren is.

A változásoknak azonban belül kell elkezdődniük. Akkor fognak több bizalommal fordulni felénk, ha bennünk is megerősödik a bizalom. Mind a másik ember, mind Isten iránt.

Beszédes a magyar nyelv: valakibe vetjük bizalmunkat, ahogy a magvető szórja a magot. A jézusi példázatból tudjuk: útfélre, sziklás helyre, tövisek közé is (Mt 13,3–9)… A csalódások utáni bőséges termés mindenért kárpótolja a magvetőt! Az Isten iránti bizalmat pedig a múlt vasárnapi ige is ébresztgette bennünk (és ez legyen a mostani „keddi kalács”): „Bízzál az Úrban teljes szívből…” (Péld 3,5)

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::