A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Menj már! Mire vársz? Nem lesz zöldebb!” Így türelmetlenkednek az autóvezetők társaikkal, akiket túlságosan lassúnak találnak. Én is szoktam néha ilyeneket mondani: „Kislány, mi lenne, ha jeleznél? Itt nem tudsz balra kanyarodni! A sebváltó a jobb kezednél van. Hol szerezted a jogsid?”

Az ilyen egyoldalú párbeszédek sokszor jóval durvábbak szoktak lenni, mint a fenti példákban. Egy árnyalattal barátságosabb megjegyzéseket tennék, ha az előttem ügyetlenkedő kocsijának a hátulján ott látnám a „tanuló” jelzést.

Egy biztos: a megkülönböztető tábla hatásáról megoszlanak a vélemények. Az egyik újság közvélemény-kutatást tett közzé. A felmérés szerint az emberek különbözőképpen vélekednek: „A tanuló jelzés semmit sem ér, ellenkezőleg, inkább agresszívebbé teszi a közlekedőket.” „Mindig a tapasztaltabb vezetők akarnak az erősebbek lenni.” „Egyszerűen hülyének nézik az embert, mindenki volt maga is kezdő valamikor, de erre senki sem gondol.” „Nem vagyunk képesek tekintettel lenni a lassabb, gyengébb képességű embertársainkra még az autóvezetésnél sem” – ilyesformák a válaszok.

Ha engem is megkérdeztek volna, egyértelműen a „tanuló” tábla mellett érveltem volna. Véleményem szerint bölcs dolog a tanulónak tudatnia másokkal is kezdő mivoltát, hiszen frissen megszerzett jogosítványával egyszerre belecsöppen a közlekedés tolakodó, zsúfolt forgatagába. Jó, ha van bátorsága kimondani: „Emberek, még új vagyok a pályán, hagyjatok engem is érvényesülni!” E szavak mögött persze az az óvatos reménykedés húzódik meg, hogy bízhatunk a többiek megértésében és elnéző jóindulatában. Mások pedig talán legalább annyit hajlandóak elismerni, hogy egy kezdőnek egyszerűen nem megy jobban.

Azt gondolom, a hittel is így vagyunk. Elkezdjük, begyakoroljuk, végül megtanuljuk. És ezen a téren sokszor a megértés szikrája sincs meg bennünk. Először is, senki sem szeret kezdő lenni. Vannak, akik attól szenvednek, hogy hitben még nem növekedtek óriássá, mintha ez egyik napról a másikra sikerülhetne! Erőt kell vennünk magunkon, hogy kimondhassuk: „Sajnálom, még új vagyok köztetek.” Másfelől ott vannak a tapasztaltak, akik a hitben kezdők legkisebb ügyetlenségét sem nézik el. A „tapasztaltak” az egyházban – türelmetlenül dudáló autósok módjára – néha úgy megijesztik a „kezdőket”, hogy azok leginkább a „garázsba” tennék a hitüket, és gyalog vagy biciklivel haladnának tovább, és inkább egyáltalán nem is merészkednének ki a megpróbáltatásokkal teli „autópályára”, a belátás nélküli hívők közé.

Miért olyan népszerű és vonzó a fiatalabb, de akár az idősebb kezdő hívők számára is a német evangélikus egyházi napok, a Kirchentag kétévente megtartott rendezvénye? Mert ott olyanok is vannak, akik nem rutinos hívők. A keresztyének itt inkább elnézik egymásnak a néha előforduló bizonytalanságokat és botlásokat, mint otthon a templomban vagy a Gustav Adolf Otthonban.

A példával csak arra szeretnék utalni, hogy aki a jövőben kezdőnek érzi magát, merje ezt felvállalni. Egyúttal kérek mindenkit, aki a hitben „gyakorlottnak” tartja magát, legyen elnéző irántuk, akik most tanulják a hitet, most szerzik az első tapasztalatokat és teszik meg az első lépéseket, amelyeket egykor ő maga is megtett.

Hol lennénk már, ha nem kaptunk volna esélyt és nem lenne továbbra is lehetőségünk kipróbálni, mire vagyunk képesek?

Forrás: Ulrich Fick: Bárhol megtörténhetett… Kálvin Kiadó, Budapest, 1997.

Ulrich Fick

::Nyomtatható változat::