Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A családi ház. Gyermekkorom tündérvilága nincs sehol. Semmi nem maradt belőle. A gyökereit a nagyszoba alá növesztő hatalmas nyárfát kivágták, a hűs vizet csepegtető artézi kutat betemették. Oda a mindent termő kert, a selyemvirágokat bontó meggyfa is. Egy fabódé árválkodik a bejárat mellett, ott kapják a jegyet a beálló autók, hogy bent őrizzék őket. Egyszerű betonbunker lett az emlékektől roskadozó vásárhelyi ház. Álltam az udvaron, némán, s úgy éreztem, mintha valaki géppisztollyal leterített volna; nem volt szavam a váratlan fájdalomra.

Hamvas Béla:Naplók. A huszadik század egyik legnagyobb gondolkodójának életműsorozatát zárja le a két kötet. Szerzőjüket nem volt könnyű követni, hiszen mindig járatlan utakon tört előre. Hamvas munkáit nem kapcsolhatjuk a filozófiához, az irodalomhoz, a vallások egyetlen irányzatához sem, mégis mind bennük van. Nem volt elődje, nem volt szavait továbbgondoló tanítványa, napjainkban mégis mindenki hivatkozik rá.

Indulását, különös vállalkozását meghatározta édesapjának, Hamvas Józsefnek az élete, aki pap tanár volt, a pozsonyi evangélikus líceumban tanított.

A napló nem hasonlít a megszokott formákhoz. Csupa töredék, lázasan leírt mondat. Könyveinek a vázlata. Az 1942–45 közötti esztendők néhány oldal csupán: a háború borzalmairól, a hazátlanságról. Azután egyre sűrűbben jegyzi le gondolatait; 1946-tól 1968-ig ível a „titkos” üzenet.

A megjelölt részeket visszalapozom: „Isten előtt senki se mondhatja magát jónak. Előtte nincs érdem. Minden nagy tulajdonságunk az ő ajándéka. Magamban úgy hívom, hogy az ima tüze. Sokáig mintha hiába hívtam volna. Mintha elfordult volna tőlem. Talán épp legnehezebb, életem legsötétebb napjaiban. Azután egyszerre, mint mikor a füstön a láng hirtelen áttör, kiáltásom elérte. És meghallotta.”

Február. Milyen rapszodikus volt az idő. Szakadt a hó, elolvadt, hirtelen tíz fokkal melegebb lett. Később újból kopogtattak kora reggel az éhező madarak, figyelmeztetve, hogy még nincs vége. „A kutya nem eszi meg a telet” – mondták gyerekkoromban az öregek. Ezek a hosszú fehér éjszakák, kihűlt szobák, mikor fölébredtünk a dühöngő éji szél vonyítására. Fekete felhők mögül ha kiszabadult a nap, és kis időre kisütött, fáradt arcunkat azonnal belemártottuk a gyógyító fénybe. Eszünkbe jutottak a kiürült kamrák, a gyönyörű hangversenyek, a medvék ébredése, de azt hiszem, legtöbben arra gondoltunk, abban reménykedtünk, nem tart már sokáig, messzi útjáról a tavasz újból megérkezik.

Horvát bor. Vinko Sebrek kiállítása a Táncszínház Kerengő Galériájában. A most hetvenéves művész fotói a hagyományokat és a kortárs modern irányzatokat ötvözik. Munkáinak spektruma a dokumentációs képektől a sajtófotókon át a művészi felvételekig terjed.

Sebrek nemcsak remek képíró, de a nemzetközi vizuális művészetek értő elemzője is. Kritikái évtizedek óta megjelennek szaklapokban, és a Zágrábi Fotóklub szorgalmas elnöke is. Búcsúzáskor megajándékoz egy üveg borral. „Ez a legjobb nálunk!” – mondja mosolyogva. Otthon fölbontjuk, és dicsérjük mindannyian. Másnap kiderül, nem igazán jó. Úgy látszik, a családias hangulat, a közös történelem, a friss barátság alaposan megzavarta ítélőképességünket.

Buszsofőr. Egy év után újra itt, a 156-os buszon a kedves, régi fiatalember. Jó napot kíván, a Pető Intézetnél helyet kér egy beteg kisfiúnak. A meredek, nagy ívű kanyart lassan veszi be, a megállónál óvatosan fékez. Apró figyelmesség és örökös beszéd. „Vigyázzanak magukra!” – mondja búcsúzáskor. „Ma front van. A szívbetegek igyanak deci vörösbort!” – tanácsolja indulás után. És a zsúfolt kocsiban fölengednek a szótlan emberek, megszólítják egymást. Milyen kevés kell: pár jó szó, és másképpen látjuk a reménytelennek tűnő hétköznapot.

Szentendrei délelőtt. Aranykereszt a főtéren, szűk utcák, fényben fölragyogó templomok. Mindez csak nekem érdekes, mert a Duna-part közelében két kutyát – egy hatalmas bernáthegyit és gombolyag kölkét – csodálnak az emberek. A kőpadon ülnek, fiatal gazdája pedig simogatja, maga mellé hívja, vezényszavakkal biztatja a jószágot. És Pici produkálja magát. Végül a nő arcát nyalogatja, jobbról és balról, azután a hátára fekszik. Legtöbben tapsolnak, és finom csokoládéval kínálják.

Erdélyi barátok. Két év után újra együtt, öregek és fiatalok. Szegények, de az apró ajándékok őszinte szívvel készültek. Mind hasznos, egyszerű és eredeti darab. Vacsora után vörösbort bontunk, és beszélgetünk. A 16. században létesített Házsongárdi temetőről, a pusztításról! „Újból rongálják a magyar sírokat!” – mondja szomorúan Károly. Három márványoszlopot néhány napja darabokra törtek. Két alapítvány is harcol az emlékhely megóvásáért, de hiába. Még a művelődési miniszterhez is írtak levelet, de válaszra se méltatták őket. Mi lehet a megoldás? Térfigyelő kamerák? Nem. Ha végre megváltozna a történelemszemlélet, az lenne a reményteljes jövő. Ha a gyűlölet utolsó lángjai is kihunynának.

Kós András. Egyszerű, szép portréfilmet készített Mohi Sándor a kolozsvári szobrászról. Nézem az arcát, látom-e édesapja, Kós Károly vonásait? A horgas orr, a száz barázda hiányzik, pedig ő is a kilencven felé közeledik. A Varjúvárat látjuk, a családi fészket; a sötétbarna fa megkopott, de a sztánai kő ellenállt az idő vasfogának.

Kós András nagyszerű szobrász. Tehetséges, főleg a fafaragás mestere. 1938-ban végzett a főiskolán, négy évtizeden át tanított, olykor több tanszéken is. „Kevés szóval, mert a művészetet nem lehet magyarázni” – mondja szenvedélyesen. Azután a zsúfolt műteremben sétálunk, a polcok roskadoznak: finoman megmunkált fejek, törékeny lányalakok, jeles személyiségek. „Ezek szentek. Erdély szentjei!” – mutatja, és mindegyiknek a hátára csap egyet. Ébreszti Kós Károlyt, Tótfalusi Kis Miklóst, Apáczai Csere Jánost… Egyetemes értékű életmű s nagyon mai. Tiszta látású örök üzenetek az új évszázadban.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::