Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Kokojzaevő család

Csendes csodák? Valóban azok, és csendet is parancsolnak maguk körül, hiszen ők beszélnek – halkan, suttogva, csak úgy, ahogy egy hittel, végtelen szeretettel megformált, megálmodott szobor, dombormű, falikép szólhat a hozzájuk áhítattal, értő lélekkel közeledőhöz. Ilyen csendes csodák az oly sokáig méltatlanul némaságra ítélt Szervátiusz Jenő szobrászművész alkotásai, melyekből a neves alkotó születésének 100. évfordulóján rendeztek kiállítást a Vármegye Galériában. Kis töredékét képezik egy művészi életműnek, de mégis csodálatos hűséggel mutatják be egy kisebbségben élő nép nyomasztó gondjai közepette is megtartott hitét, szülőföldjéhez, magyarságához való ragaszkodását: élni akarását, a hétköznapok örömének megtalálását a munkában, az ünnepek, a hagyományok őrzésében, tiszteletében.

Az erdélyi költő csendes, titkos csodáit ő is a hófödte csúcsok aljában, a zöldellő erdők mélyén, csobogó patakok, tiszta források mentén találta meg, és messze hangzó harangok kis falvaiban élő öregek, fiatalok mesélő, de igazságot kereső ajkáról leste el. Mert Kolozsvár szülötte gyermekkorában a faragást csak úgy „magától” kezdte, ahogyan az Isten adta tehetségét – illetve a hazai és a párizsi iskolák után az igazi tudást – szülőföldjét, a havasokat, a Hargitát, a Nagyhagymást, Gyergyót járva szerezte meg. Dolgozott Nagybányán, Gyergyószentmiklóson, Csíkmenaságon…

Csoóri Sándor mondta a kiállítást megnyitó meghatóan szép, igazságot, elégtételt is szolgáltató beszédében: Szervátiusz Jenő „tudta, hogy Erdély összetéveszthetetlen szelleme, lelkülete nélkül nem születik meg Erdély szobrászata. Meg kellett ismernie az Emré bá’-kat, a Kokojzaevő családot, a Bivalyosokat, a Zsákolót, a Kaszás parasztot, a Rőzsehordót, a Hazafelét, a hegyi patakokban mosó, sulykoló lányokat, hallgatni énekeiket, elképzelni a balladák szereplőit…”

A művész minden műve más, egyéni elgondolás kőbe, márványba vésve és főképpen fába faragva, de mégis elválaszthatatlanul összetartoznak: azonos belső gondolatot tükröznek, amit a művész a műbe „lehelt”. Egész életében – súlyos megpróbáltatások közepette is – az igazságot kereste, a tiszta forrást, a néplélek sokszínűségét, mélységeit. Népét szolgálta művészetével, alkotásainak nemcsak a jelen, hanem a jövő számára is van mondanivalója.

Műveiből nem csupán saját életét ismerhetjük meg: egy darab történelem tárul elénk. A Cantata profana (színezett juharfa, 1955) előtt állva ugyancsak a vidéket járó Bartók Béla, korunk legnagyobb zeneszerzője hasonló témájú szerzeményének dallama cseng a fülembe. A szobrász és zeneszerző számos műben így találkozott…

A jól ismert szobrok között járva egy csodálatos élmény kísér: hét évvel ezelőtt, 1996 júliusában a kolozsvári Szent Mihály-templom udvarán sok száz ember ajkán hangzottak el a Miatyánk lélektől lélekig ható sorai. Egy ünnepi műsor – a Szervátiusz Múzeum felavatása – hitet, erőt adó befejezéseként szállt messze az ima… Köröttünk, a plébánia udvarán és az épület körfolyosóján Szervátiusz Jenő, illetve a múzeum létrejöttében áldozatos szerepet és munkát vállaló fia, Szervátiusz Tibor szoborgyűjteménye idézi történelmünk egy-egy alakját, eseményét. Bibliai hősök, Krisztus-fej, Madonna-szobrok, a mindennapok emberei, köztük balladák alakjai… Közülük néhány a Kulcsár Edit vezette Vármegye Galériában (1052 Budapest, Vármegye u. 11.) is látható június 30-ig. A sok élményt adó tárlat rendezője Szervátiusz Klára.

Schelken Pálma

::Nyomtatható változat::