Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza.”

A rideg tények figyelembevételével ideje lenne már hivatalosan is kimondani, hogy a házasság intézménye felett eljárt az idő. A modern embernek sikerül lassan levetkőznie minden, számára terhessé vált társadalmi konvenciót, de még mintegy utolsó – igaz, már bokájáig csúszott – ruhadarabként vonszolja magával a házasság kötelékét. Már csak néhány lépés, és sikerül azt is levetkőznie, hogy előttünk állhasson végre a teljességében szabad, szuverén, független, vagyis a 21. századi ember. Mert nem a ceremónia számít, nem a papír, nem a formaság.

De valóban így van-e? Nem veszít-e többet az ember, mint amennyit nyer, ha lehányja magáról évszázadokkal ezelőtt reászabott, mára szűknek ítélt „ruhadarabjait”? S valóban olyan jelentéktelen az a ceremónia, az a papír, az a formaság?

Egészen jól emlékszem az esküvőnk napjára. Nyár, napsütés, meleg. A feleségem gyönyörű volt, egyszerűen szabott, de csodaszép fehér ruhát viselt, a hajában virágok. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor és milyen körülmények között mondtam ki először a szót: a feleségem. Azt azonban minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ennek a szónak azóta is van – a hangalakján és sajátságos jelentéstartalmán kívül – valami különös, kellemes íze és egy bizonyos belső hőmérséklete. Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a feleségemet – mondom nemes egyszerűséggel, egészen könnyedén. Vajon a nélkül a ceremónia nélkül, a papír nélkül, a házasságkötésünk formasága nélkül ugyan mit mondanék? Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a mellettem álló …hölgyet, …aki a …barátnőm, …vagyis az élettársam, …szóval akivel jelenleg… Kész rémálom. Micsoda kíntól, micsoda gyötrelemtől, szó szerint micsoda létbizonytalanságtól menti meg az embert egyetlen szó, egy ceremónia, egyetlen papír, egy puszta formaság. És a létbizonytalanság itt, úgy érzem, kulcsfogalom. Mert ha nem a feleségem, akkor kicsodám? És miért? És meddig? És milyen jogon? És milyen alapon? És miért pont az enyém? És az enyém egyáltalán?

Amit Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza! Az a baj ezzel a mondattal, hogy mindig visszaélnek vele. Úgy használják, mintha egy nádpálcás pedellus, egy mindenütt bűnt szimatoló erkölcscsősz szájából hangzott volna el, vagy egész triviálisan – mint Demoklész kardját – a házaspárok feje felett meglengetik. Egyértelműen a válás tilalmaként aposztrofálják, pedig ez a mondat nem a válás tilalma, hanem a házasság védelme, és ez nagy különbség! Nem az a célja, hogy két embert mindenáron és minden körülmények között egymáshoz láncoljon akkor is, ha együttélésüknek nincsenek meg a belső feltételei. Hanem az, hogy két ember egymáshoz tartozásának jogát, alapját, annak miértjét és „meddigjét” soha senkinek ne lehessen, ne kelljen megkérdőjeleznie. A létbizonytalanságtól véd ez a mondat. Istentől nekünk ajándékozott lehetőséget hordoz, amit nagy kár volna megunt ruhadarabként lehányni magunkról. Annak a lehetőségét például, hogy száz vagy akár ezer év múlva, ha még ember lesz a Földön, egy hozzám hasonló férfi nemes egyszerűséggel és egészen könnyedén, szájában a szó kellemes ízével, szívében annak melegével mondhassa: Engedje meg, kérem, hogy bemutassam Önnek a feleségemet…

Németh Zoltán

::Nyomtatható változat::