Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A kilencvenes évek zsinatának egyik maradandó eredménye volt a Magyarországi Evangélikus Egyház hivatalos lapjának a megjelenése. Az Evangélikus Közlöny kiadása igen fontos lépés volt az egyház korszerű, törvényes, demokratikus működése kialakításának az útján. Érdekes, hogy bár 2006. június 30-i dátummal már a 8. évfolyam 2. száma jelent meg, mégis sokan még mindig nem tudnak róla, mások pedig az Evangélikus Életet vélik hivatalos lapnak, ami félreértés. Már csak ezért is érdemes foglalkozni az említett legutóbbi számmal.

A közlöny az egyházi vezetőtestületeknek – a zsinatnak, az országos közgyűlésnek és az országos presbitériumnak – a határozatait közli, illetve a testületi üléseken (beleértve az egyházkerületi közgyűléseket is) elhangzó püspöki és felügyelői jelentéseknek ad helyet.

Ebben a számban sorrendben a május 19-i országos közgyűlés, a május 12-i országos presbitérium, illetve a tavaszi egyházkerületi közgyűlések anyagai találhatók meg.

Ittzés János elnök-püspök a szolgálatáról adott tájékoztatás mellett a közgyűlésen két javaslattal is élt. Emiatt a folyosón többen elégedetlenkedtek, mondván, hogy a javaslatokat külön napirendi pontként, lehetőleg előre, írásban kell benyújtani. Az ülésteremben viszont egyhangúlag megszavazta a közgyűlés, hogy kérjük az Országgyűlést, találja meg annak a módját, hogy a művi meddővé tétellel kapcsolatos szabályozás ne lazuljon fel, maradjon lényegében érvényben a korábbi előírás. Ugyancsak megszavazta a közgyűlés a másik javaslatot, amely valójában a hatályos egyházi törvény egyfajta alkalmazását jelentette. E szerint a közgyűlés felhívja a lelkészeket a törvényben előírt pártpolitikai összeférhetetlenségi nyilatkozat megtételére. Ezzel kapcsolatban két észrevételt is kaptam, amelyek jelzik, hogy vannak, akik olvassák a közlönyt.

Az egyik szerint a lelkészeknek megküldött nyilatkozattervezet szövegében egyértelmű a párttagság ténye, de gumiszabálynak látszik a pártpolitikai tevékenység. Ebben van némi igazság. Eszembe jutott például egy református lelkész barátom, akit településén egy polgári kör vezetésére kértek fel. Igen értékes munkát végeztek, mozgósítva a település fejlesztésében a civil szférát. Ismeretes, hogy a polgári körök valamely párthoz kötődnek, mégsem gondolom, hogy barátom munkája egyszerűen pártpolitikai tevékenységnek lenne minősíthető.

A másik észrevétel arra irányult, hogy ha annyira fontos a paritás, a lelkészi és nem lelkészi elem egyenrangú kezelése, akkor miért nem kívánja meg a jogalkotó a felügyelőktől is – a gyülekezetektől kezdve az országos szintig –, hogy összeférhetetlenségi nyilatkozatot tegyenek. Talán érdemes lenne ezen elgondolkozni.

Egykor egyes vezetők taktikája az volt – nem csak az egyházban –, hogy beszámolóikban megfogalmaztak javaslatokat, és azután a beszámolók elfogadását úgy értelmezték, hogy az adott testület megszavazta a javaslatokat. Ezúttal fordított volt a helyzet: a püspöki tájékoztatót nem kellett megszavazni, viszont a két javaslatról önállóan döntött a közgyűlés.

Kétségkívül a közgyűlés leglényegesebb, hosszú távú döntése az országos iroda működését meghatározó szabályrendelet elfogadása volt. Régóta napirenden van ez az ügy. Egyszerűen azért, mert a közgondolkodásba nehezen ment át a zsinati filozófia, amely a centralizáció és decentralizáció egyensúlyára alapozott. A decentralizációt a három egyházkerület létrehozása fejezte ki. Bennük zajlik az egyház küldetésének megfelelő spirituális tevékenység, de a kerületek felelőssége az oktatási-nevelési és a szeretetintézmények terén is egyértelmű. A centralizáció viszont az Országos Egyházi Iroda munkájában valósul meg, amely elsősorban szolgáltató, végrehajtó, kevésbé – főleg az országos bizottságok működtetése révén – irányító jellegű. Jelentésemben is hangsúlyoztam: nem megalapozott az az aggodalom, hogy túlzottan bürokratikus, túl sok munkatársat foglalkoztató központ lesz az iroda; a feladatokat tekintve inkább szerénynek minősíthető a létszám. Persze ez a jobbik eset.

Született egy olyan közgyűlési határozat is, amelyet olvasva a háttér ismerete nélkül meghökken, netán mosolyog is majd jámbor utódunk. E szerint a közgyűlés – szó szerint idézem – „a lelkészek házassági válásával kapcsolatos kérdéskör szabályozásának elősegítésére etikai bizottságot hoz létre”. Nem kívánom ezt kommentálni. Legfeljebb a „házassági válás” kifejezés sajátos. Ami a hátteret illeti, úgy értesültem, hogy egy kemény, válás esetén szankciókat alkalmazó javaslat érkezett. Régi szokás: ha egy testület nem akar közvetlenül elutasítani egy javaslatot, mert a lelke mélyén valahogy rokonszenvez vele, ugyanakkor tudja, hogy irreális, akkor bizottságot alakít, amelyben majd szép lassan elhal a dolog.

Az egyházban közismerten a fundamentalista javaslatok – illetve elutasításuk – okoznak riadalmat. Nem vagyok boldog. Néhány éve komoly támadásokat kaptam, amikor ráirányítottam a figyelmet a lelkészek körében is növekvő válási arányra. De nem az ítélkezés, hanem a lelkigondozás, a házasságterápia, a segítés oldaláról próbáltam közelíteni. Az a kevésbé szerencsés, inkább a segítő szándékot erősítő mondatom, hogy a válás mindig csőd, kudarc, de nem bűn, viharokat váltott ki. Ehhez képest eltörpült a lényeg, a lelkigondozás igénye. Volt olyan kritika is, hogy a téma nem való az Evangélikus Életbe. Ezt követően a Lelkipásztorban közölt, vitaindítónak szánt, tudományos igényű írásom nem váltott ki érdemi visszhangot; a fundamentalisták az érvek mezején többnyire nem kívánnak dialogizálni.

Néhány év alatt szinte törvényszerűen tovább romlott a lelkészek válásával kapcsolatos helyzet. Annál szomorúbb, hogy most sem a lelkigondozás, hanem „a szabályozás elősegítése” a kitűzött feladat. Ennél azért jobb a valóság. A válságba kerülő lelkész házaspárok számíthatnak segítésre, segítségre.

Az országos presbitérium határozataiból kiemelem egyházunk 2005. évi zárszámadásának és 2006. évi költségvetésének a közlését. Ennek jelentőségét azok tudják igazán értékelni, akik emlékeznek a titokzatos múltra, amikor az anyagi ügyekkel kapcsolatosan csak néhány vezető volt tájékozott, illúzió volt a nyilvánosság és annak ellenőrző szerepe. Önmagában ez a tény – a költségvetés és a zárszámadás hozzáférhetősége – minden egyháztag számára jelzi a közlöny kiadásának a jelentőségét, növeli az egyházkormányzás iránti sokat emlegetett bizalmat.

Azért is érdemes végigböngészni a közlönyt, mert ezáltal élővé válik a zsinati törvényalkotás logikája. A határozatokból kiderül, hogy mi az, amiben a közgyűlés, és mi az, amiben az országos presbitérium az illetékes. A közel hétmilliárdos fő összeget kitevő zárszámadás részletei pedig a számok nyelvén adnak képet egyházunk kiterjedt tevékenységéről. Az is kiderül persze – és ez nagy felszólító erővel kell, hogy bírjon saját erőforrásaink növelése tekintetében –, hogy a bevételek több mint nyolcvan százalékát az állami költségvetésből érkező összegek jelentik. Igaz, hogy nagyobb részüket az intézményi normatív és kiegészítő támogatások adják, de ez magán a forrás tényén nem változtat.

Sok gondolatot ébresztenek az egyházkerületi elnökségi beszámolók. Örvendetes, hogy evidenciaként rendszeressé váltak a püspöki jelentések mellett a felügyelői jelentések is. A közlönyben olvasható beszámolók sok információt tartalmaznak; úgy vélem, kellően kritikusak és önkritikusak is. Valamenynyire azt a kérdést is felveti az egyházkerület önálló életének szép fejlődése, hogy maradjon-e továbbra is az eddigi modell, már ami az erőforrásokkal való központi gazdálkodást illeti, vagy mozduljunk-e e téren is a decentralizáció irányába. Hozzám közelebb áll a jelenlegi gyakorlat, hatékonyabbnak vélem, de megvizsgálható ismét a másik út is.

Nem először – nehéz lenne az okot megjelölni – disszonáns hangként jelentkezik a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelői jelentésének egy része. Ebből idézek: „Az ellenőrzés hiányát bizonyítja, hogy erőfeszítéseink ellenére sok a rendezetlen ügy, a szabálytalanul működő terület. Ezek esetében félő, hogy olyan botrányok, visszaélések kerülnek napvilágra, melyek egyházunkban eddig ismeretlenek voltak, melyek alááshatják a legfelsőbb vezetés tekintélyét.

Továbbra is felelősség nélküli egyház vagyunk, ahol aki elég bátor, bármit megtehet anélkül, hogy bárki »megálljt« parancsolna, vagy akár csak egyszer is erkölcsi vagy anyagi felelősségre vonás követné a – nemegyszer szándékos – károkozást.”

Korábban egy másik kerület azóta lemondott felügyelője szólt – hasonlóan általánosítva – a következmények nélküli egyházról. Mindebben van – persze paradox módon – igazság. Ha ugyanis egy szervezet magas rangban lévő vezetője ilyesmit állít, vagy akár szándékos károkozást emleget, akkor ezután minimum szigorú vizsgálatnak kellene elindulnia a tőle kapott információk alapján. Ha viszont kiderülne, hogy csak általánosságban, lazán sértette meg többek becsületét, akkor neki kellene felelnie a szavaiért. Talán mégis elfogadható, hogy testvéri szeretettel nyugtázzuk az egyházban a nem mindig megalapozottan, meggondoltan elhangzó, talán a hektikus társadalom hatását is tükröző, szubjektív megnyilvánulásokat, még ha nem is örülünk nekik. Sajátos módon olykor van szeretet, de nincs türelem.

Viszont úgy látszik, a szeretet és a türelem is elfogyott azok esetében, akik aknamunkát indítottak egy óvatos közgyűlési határozat nyomán. A határozat engedélyt adott érdemi tárgyalásokra az Üllői út 24. szám alatti egyházi központ értékesítését illetően. A cél egy korszerű, új központ építése lenne zöldmezős beruházás keretében. Az aknamunka egyik eleme a műemlékvédelmi hatósághoz szóló beadvány, melyben azt kérelmezik, hogy minősítsék műemléknek az Üllői úti épületet, megnehezítendő a tervezett akciót. Ezzel a témával nyilván még sokat foglalkozunk majd.

Persze az egyházban kell talán a legkevésbé meglepődnünk azon, ha a fények mellett árnyak is tapasztalhatók. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelője legalább nyíltan beszélt, vállalta véleményét. Ez lenne etikailag a minimálisan elvárható.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::