Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Általános keresztény felfogás, hogy a nagypénteki kereszthalállal Krisztus minden szenvedése véget ért. A fizikai szenvedésre vonatkozóan ez minden bizonnyal igaz. Bár a feltámadt Krisztus magán viseli a keresztre feszítés nyomait, a sebek testi értelemben nem fájnak többé. De fájdalmas lehet a rájuk való emlékezés, amikor viselőjük azokra tekint, akikért a megsebesíttetést szeretetből, önként vállalta. Fájdalmas látnia, hogy továbbra is hitetlenek, és továbbra is a bűn szolgaságára adják magukat. Más szóval továbbra is Istentől elfordulva élnek.

Pál apostol szerint Krisztusnak ezt a fájdalmát csak a Szentlélek segítségével élhetjük át. A Szentlélek nélkül érzéketlenek vagyunk rá. A Szentlélek azonban mindenben osztozik, amit Isten Fia átél. Osztozik szenvedésében is. Vele együtt kiált az Atyához: Abbá! Igen, az emberi bűntől a Szentháromság szenved! De amíg nem tölt be minket a Szentlélek, addig csak azt a szenvedést látjuk – ha ugyan látjuk –, amelyet a bűn okoz az embernek. Szenvedünk mások bűnétől, de szenvedünk a magunk bűneinek a következményei miatt is. És néha elborzadva látjuk azt a szenvedést, amelyhez – úgy érezzük – nekünk nincs közünk, mert olyan emberek okozzák egymásnak, akikkel nincs kapcsolatunk, akár a környezetünkben élnek, akár a föld távoli tájain.

Szenvedő Istenről beszélni filozófiai értelemben ostobaság, a teológia számára pedig botrány. A mi fogalmaink szerint a szenvedés nem egyeztethető össze Isten isten voltával. A teremtménye bűnétől szenvedő Istenről szólni pedig a botrányok botránya! Pontosabban: ez a keresztfa botránya, és az evangélium éppen erről a botrányról szól! Az igaz szenved a nem igazakért, elviselve minden bűnüket.

A keresztfa mindennél meggyőzőbben hirdeti: Isten válasza az emberi bűnre a tűrés. Legalábbis addig, amíg el nem jön a végső ítélet napja. Addig Isten tűr és szenved. Azzal a reménnyel, hogy nem hiába tartóztatja meg magát az ítélettől.

Talán lesznek, akik a keresztfára fölnézve lélekben – de inkább Lélekben – átérzik Isten bűneik miatti szenvedését, és megtérnek. Megtérnek, hogy most már együtt szenvedjenek Krisztussal, aki bánkódva tekint mindazok bűnére, akikért egykor a keresztfán testben is szenvedett, és akikért életét adta. Krisztussal, akit az a sok szenvedés is együttérzéssel és fájdalommal tölt el, amelyet övéinek a benne való hitért kell elszenvedniük a világtól. Pál tudatosan osztozik Krisztus eme szenvedésében is, amikor a börtön vállalásától sem riad vissza, hogy betöltse apostoli küldetését: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház.” (Kol 1,24)

De mindez csak a Szentlélek által lehetséges, akit Pál éppen azért nevez a fiúság Lelkének, mert amikor a Lélek az Atyához kiált, akkor a Fiú kiáltását visszhangozza azok szívéből, akiket betölt.

Luther jól érti Pált, amikor arra figyelmeztet, hogy a Lélek szívünkben való jelenlétének első biztos jele, ha bűneink lélekben úgy kezdenek gyötörni bennünket, ahogyan egykor Krisztust a kereszten gyötörte az emberi nem minden bűne, beleértve a mi bűneinket is. Amikor a Lélek munkája nyomán végre elveszettnek érezzük magunkat bűneink miatt, valójában akkor vagyunk a legkevésbé elveszettek. Ilyenkor a Lélek adja szánkba a kereszten gyötrődő Krisztus szavát: Abbá! Atyám! Az Atya pedig – a Lélek által – Fia kiáltását hallja, aki a kereszten értünk szenvedett, akiért megbocsát, és békességgel tölt el. Ám ez a békesség nem tétlenség, hanem – így mondja Pál – harc a test cselekedetei ellen. Nem a test ellen, hanem a test cselekedetei ellen!

A testi ember saját életében jól tűri a bűnt, tudomást sem vesz róla, vagy nem tartja annak, míg mások életében a legkisebb bűnt sem tolerálja. Haragja nem a bűn ellen, hanem a bűnös ember ellen fordul. Nem a bűnre akar lesújtani, hanem a bűnösre. A lelki ember – Isten gyermeke – soha nem embertársát ítéli el, hanem embertársa bűnös cselekedetét. A bűnösre megértő szeretettel tekint, mint segítségre szoruló, bajban lévő emberre. A lelki ember számára ez lehetséges, hiszen naponta tapasztalja, hogy Isten is így tekint őrá. Amíg a földön él, a lelki ember sem bűntelen, mert szívében ott kísért a bűn. Önmagából nem tudja gyökerestül kiirtani – ez csak Isten számára lehetséges –, de az embertársait érintő cselekedeteiben a Lélek erejével ellen tud állni a bűn ösztönzésének. Mások bűnös cselekedeteinek a következményeit pedig irgalmas szeretettel igyekszik enyhíteni, miközben az őt érő bűnös támadást – Krisztus példáját követve – tűri.

Ha lelki emberként veszünk részt Isten oldalán a bűn elleni küzdelemben, akkor Pál biztatása nekünk is szól: „Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. (…) …örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (16. és 17. vers)

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::