e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Az immár két évtizede tartó és nyugodt szívvel drámainak is mondható népességfogyás üteme mérséklődött ugyan az idei év első öt hónapjában, de ebből még nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, hiszen házasságot jóval kevesebben kötöttek, mint a tavalyi év hasonló időszakában. Mindez a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legfrissebb – július 24-én megjelent – jelentéséből tudható, amely szerint Magyarországon május végén 10 millió 71 ezer állampolgár élt.

1. első öt hónapjában 39873 gyermek született, 55279 lakos hunyt el, és 13131 házasságkötés történt. Eszerint kétszáz gyermekkel több újszülött jött világra, mint a tavalyi év azonos időszakában. A halálozások száma 8,2%-kal csökkent, ami azt jelenti, hogy 4920-szal kevesebben haltak meg, mint egy évvel korábban. A népességfogyás üteme tehát a halálozások számának jelentős csökkenése miatt mérséklődött, nem pedig a gyermekvállalási kedv erősödése miatt. Mindez azt jelenti, hogy a tavalyi első öt hónapban regisztrált 20539-cel szemben idén január elseje és május vége között 15406 fővel csökkent a népesség.

A házasságkötési adatok azonban már nem ilyen „kedvezőek”, mindez pedig alapul szolgál a további borúlátásra. Az év első három hónapjában a házasságkötések száma lényegében megegyezett az elmúlt évivel, azonban áprilisban és májusban már feltűnően visszaesett: 13%-kal csökkent. Összességében elmondható, hogy 2006 első öt hónapjában 7,3%-kal, nagyjából 1030-cal kevesebb pár mondta ki a boldogító igent.

Menjünk egy kicsit vissza az időben: 1985-ben 10,7 millióan éltünk Magyarhonban, most viszont az azóta bekövetkezett nagyarányú bevándorlás ellenére is 700 ezer lélekkel kevesebben. Ha eltekintünk a bevándorlóktól – elegánsabban szólva a nemzetközi migrációtól –, akkor kiderül, hogy a népességfogyás nagyjából egymillió lélek. Ez tehát azt jelenti, hogy békeidőben Magyarország egy nemzedék alatt elveszítette lakosságának tíz százalékát. Gyaníthatóan a világon nincs még egy ország, amely hasonló folyamatokat szenvedett volna el… Hogy jutottunk, hogy juthattunk ide?

Ha a nagyarányú népességfogyás okait vizsgáljuk, először a születésszám alakulását kell áttekintenünk. Kezdőpontnak vegyük a mostani Magyarország megszületését követő esztendőt, 1921-et. A trianoni tragédiából éppen csak magához térő országban 255243 csecsemő született. Ez a számadat enyhe csökkenés mellett egészen a ’30-as évek elejéig jellemző volt. A kétszázezres határ alá 1933-ban esett; akkor 193111 újszülött jött a világra. De még a második világháború alatt is jóval több gyermek született, mint most! 1940-ben például 185562, 1941-ben 177047, 1944-ben pedig 195868. Igazán éles csökkenést csak 1945 hozott, amikor 169 091 élveszületés történt – de ez érthető is, hiszen akkor vonult át hazánkon a front. Aztán a mutatók újra emelkedtek: 1954-ben, vagyis az úgynevezett Ratkó-korszakban érték el a csúcspontot, akkor 223347 csecsemőről tudott a KSH. A statisztika 1956 után kezdett romlani, amikor Kádár János meghirdette ultraliberális abortuszpolitikáját. A csökkenés ettől kezdve – kisebb hullámhegyektől eltekintve – folyamatosnak mondható. A rendszerváltás évében, 1990-ben már csak 125679 gyermek született.

Eddig 1999 jelentette a mélypontot, amikor 94645 csecsemőt regisztráltak. Azóta egy picit – de tényleg csak egy picit! – javultak a mutatók. Most egy szülőképes nőre 1,3 élveszülés jut, ami eleve kizárja, hogy a mai magyar népesség reprodukálja önmagát. Ehhez ugyanis az úgynevezett termékenységi rátának el kell érnie legalább a 2,1-es szintet. Más szavakkal: a jelenlegi adatok azt mutatják, hogy hazánk lakossága két generáció múlva nagyjából a mai fele lesz. Mindezt persze a bevándorlók némileg javítani tudják, de többmilliós számban kellene befogadnunk és letelepítenünk a külföldieket ahhoz, hogy unokáink idejében is annyian éljenek e honban, mint most. Sovány vigasz, de azért említsük meg: ezekkel a negatív demográfiai mutatókkal nem vagyunk „világelsők”. Ne ringassuk pusztán azért illúzióba magunkat, mert ott vagyunk az élbolyban. A legrosszabb mutatókat ugyanis az egykori NDK területén mérték 1996-ban, ahol 0,77 baba jutott egy szülőkorú nőre. De Olaszországban, Csehországban és Szlovákiában sem sokkal jobb a helyzet az 1,1-es mutatóval…

Az immár két évtizede tartó kedvezőtlen demográfiai adatokat az egyre erősödő kivándorlási folyamat is csak tovább rontja. A felmérések szerint évente nagyjából négy-ötezer magyar állampolgár kezd új életet külföldön. Ez egy közepes méretű alföldi falu teljes lakosságának felel meg. A statisztikusok mindezt a külföldön nyilvánosságra hozott, magyarokra vonatkozó letelepedési adatokból tudják megállapítani. Legtöbben Nyugat-Európát célozzák meg. Előszeretettel keresnek munkát Ausztriában, Németországban, innen viszont gyakran továbbvándorolnak. Egy időben Svédországban is sok magyar telepedett le. A kivándorlók között nagyjából egyenlő arányban találunk férfiakat és nőket. Átlagéletkoruk is csaknem megegyezik, 27-30 év körül mozog, vagyis ezek az emberek a gyermekvállalás szempontjából legtermékenyebb korban hagyják el hazájukat. Márpedig ha a gyermek külföldön születik, akkor elenyésző az esély, hogy a család hazatér. Végleg idegenben ragadnak, ott vernek gyökeret, és idővel legfeljebb csak turistaként jönnek haza meglátogatni az óhazát és az egyre idősödő rokonokat.

Sajnos a határainkon kívül rekesztett magyarok körében sem lehet a honi adatoknál jobb mutatókat felfedezni. Az Evangélikus Élet számos esetben foglalkozott már a Kárpát-medencei magyarság térvesztésével, néhány statisztikai adatot mégis ismételten meg kell említenünk, hiszen így lesz teljes a kép. Lássuk! Romániában legutóbb 2002-ben tartottak népszámlálást, amely magyar szempontból a legpesszimistább várakozásokat is alulmúló eredményt hozott: már csak 1 millió 434 ezer ember vallotta magát nemzetünk részének. Nem jobb a helyzet a többi utódállamban sem. Szlovákiában 520 ezer, Szerbia-Montenegróban 290 ezer, Ukrajnában 157 ezer magyar él az ottani hivatalos statisztikai adatok szerint. A többi szomszédos országban még ennél is kevesebben vannak, bár igaz, hogy e területeken mindig is kevés magyar élt. Ausztriában a burgenlandi magyarság 14 ezer főre olvadt, a fennmaradó 26 ezres létszámot azok a magyarok teszik ki, akik már megkapták az osztrák állampolgárságot, de nem Ausztriában, hanem valamelyik másik utódállamban születtek. De az asszimiláció nem csak az ausztriai magyarokat sújtja: ez a folyamat az összes utódállamban tetten érhető. Lassacskán száz éve, 1910-ben tartották az utolsó olyan népszámlálást, amikor a Kárpát-medence még teljes egészében magyar impérium alá tartozott. Akkor a lakosság 54,5%-a vallotta magát magyar ajkúnak, most pedig csupán a harmada! A hazánktól Romániához csatolt területen 1910-ben 5,2 millióan éltek, 32%-uk volt magyar – most 20%-ra olvadt ez az adat. Felvidéken még rosszabb a helyzet, hiszen az 1910-es 30%-ról 10%-ra, Délvidéken 28%-ról 14%-ra, Kárpátalján pedig 31%-ról 12%-ra csökkent a magyarság aránya.

Jezsó Ákos

::Nyomtatható változat::