Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mennyi­re el­fe­led­ték, no­ha mennyi jel­ző­vel il­let­ték! Leg­na­gyobb­ja­in­kat szok­ták csak jel­zők­kel il­let­ni. Pél­dá­ul: Som­lyó Zol­tán, az el­át­ko­zott köl­tő; Gár­do­nyi Gé­za, az eg­ri re­me­te; Füst Mi­lán, a le­sü­tött sze­mű em­ber… És mennyi jel­ző­vel il­let­ték Czó­bel Min­kát (1855–1947)! Kü­lönc vén­kis­asszony, fő­úri di­let­táns, kék­ha­ris­nya, csú­nya tün­dér, szok­nyás Ver­laine, szub­li­mált pusz­tai Bá­tho­ry Er­zsé­bet, élő kí­sér­tet és így to­vább.

Ő for­dí­tott elő­ször ma­gyar nyelv­re Ver­laine-ver­se­ket, an­gol­ra Pe­tő­fi-ver­se­ket, ő for­dí­tot­ta le ma­gyar­ról né­met­re Az em­ber tra­gé­di­á­ját – már e tet­te­i­ért is meg­ér­de­mel­né, hogy ne fe­led­je el az iro­dal­mi em­lé­ke­zet. Ő írt elő­ször mo­dern ér­te­lem­ben vett „pre­avant­gárd” sza­bad ver­se­ket, vagy aho­gyan ő ne­vez­te, „rhyt­mi­cus pró­zát”. Szim­bo­lis­ta és sze­cesszi­ós kép­vi­lá­ga év­ti­ze­dek­kel előz­te meg Ady End­rét. Kép­al­ko­tá­sá­ra el­ső­sor­ban Gu­lá­csy, Klimt fest­mé­nyei ha­tot­tak, és per­sze só­go­rá­nak, Med­nyánsz­ky Lász­ló­nak, a csa­var­gó­kat ked­ve­lő de­mok­ra­ta bá­ró­nak a ké­pei. Né­mely ver­se­i­nek sá­tá­nos­sá­gá­ban, pél­dá­ul a Vir­rasz­tó cí­mű­ben ta­pint­ha­tó­an ki­mu­tat­ha­tó Baude­laire sá­tá­nos­sá­ga és By­ron vám­pi­riz­mu­sa.

A nek­ro­fil ma­jom­dé­mon ha­tá­sa alól sen­ki sem von­hat­ja ki ma­gát, aki va­la­ha ol­vas­ta ezt a ver­set. Min­ka köny­vet írt a vám­pi­riz­mu­sá­ról hír­hedt Bá­tho­ry Er­zsé­bet­ről, aki szűz lá­nyok vé­ré­ben für­dött. Be­val­lot­tan von­zó­dott Bá­tho­ry Er­zsé­bet­hez, s a vé­ré­ben ott is ka­va­rog­nak az ecse­di Bá­tho­ryak, akik­hez ro­kon­ság fűz­te.

Bá­tho­ry Er­zsé­be­tet a csej­tei vár­ba fa­laz­ták be, Czó­bel Min­ka vi­szont ön­ma­gát „fa­laz­ta be” az anar­csi pusz­ta kas­té­lyá­nak ma­gá­nyá­ba hosszú év­ti­ze­dek­re. Nem­csak Os­vát űz­te te­hát őt ki a ma­gyar iro­da­lom­ból a hu­sza­dik szá­zad­ban, ahogy vit­ri­o­los tol­lú iro­da­lom­tör­té­né­sze­ink tud­ni vé­lik, ha­nem ön­nön­ma­gát is szám­űze­tés­re ítél­te ez a ti­tok­za­tos, ma­gá­nyos vén­lány.

Fel­tű­né­sé­nél csak év­ti­ze­de­kig tar­tó el­tű­né­se iz­gat­ta job­ban az iro­da­lom­tör­té­né­sze­ket. Ön­ma­gát be­tel­je­sí­tő pró­fé­cia is le­het­ne Bú­csú cí­mű ver­sé­nek má­so­dik stró­fá­ja: „Hogy jött? Hogy ment? Ki mond­hat­ná meg? / Vi­rág ha vész, / Fe­jét le­hajt­ja, fonnyad, szá­rad, / Ez az egész.”

Va­jon szán­dé­kol­tan épí­tet­te ki sa­ját ma­gá­nyá­nak, be­fa­la­zott­sá­gá­nak le­gen­dá­ját? Anar­cson a Czó­bel-kas­tély­ról a hely­bé­li­ek és kör­nyék­be­li­ek úgy be­szél­tek, mint egy­faj­ta el­va­rá­zsolt kas­tély­ról. Na­gyon ke­ve­sek, csak a rit­ka ki­vá­lasz­tot­tak lá­to­gat­hat­ták a bá­ró­nőt a nagy el­hall­ga­tás év­ti­ze­de­i­ben. Ez a kas­tély va­rázs­la­tos volt kí­vül és be­lül egy­aránt, kü­lö­nö­sen a park gyö­nyö­rű gink­gó- és tu­li­pán­fá­it cso­dál­hat­ták meg a ki­vá­lasz­tott lá­to­ga­tók.

Ta­kács Gyu­lá­né Nagy Ol­ga, aki nép­szám­lá­ló biz­tos­ként lát­hat­ta az anar­csi kas­télyt és ud­va­rát, ren­de­zett te­rasz­ról, va­rázs­la­tos, eg­zo­ti­kus dísz­nö­vé­nyek­ről, kü­lön­le­ges rit­ka­sá­gú dísz­fák­ról, va­la­mint íz­lé­ses és ér­té­kes lak­be­ren­de­zés­ről és fest­mé­nyek­ről szá­molt be.

Ady nem sze­ret­te, mert nem ér­tet­te vagy nem akar­ta ér­te­ni Min­ka ver­se­it, hol­ott egy-egy ká­vé­ház­ban vagy a Nyu­gat szer­kesz­tő­sé­gé­ben oly­kor tol­tak elé Czó­bel Min­ka-ver­se­ket. Is­mer­ték egy­mást, nem is vol­tak rossz vi­szony­ban. Mű­ve­ik szá­mos pon­ton mu­tat­nak ha­son­ló­sá­got, ám Czó­bel Min­ka nem­csak hogy nem Ady-epi­gon, épp el­len­ke­ző­leg: vi­tat­ha­tat­lan, hogy jócs­kán meg­előz­te Ady szim­bo­liz­mu­sát.

Kü­lö­nö­sek Czó­bel Min­ka fi­nom szen­ve­déllyel át­ita­tott sze­rel­mes ver­sei. Aho­gyan a ku­tyá­ját a szik­lák és fe­nyé­rek közt sé­tál­ta­tó Emily Brontë úgy ír­ta meg az Üvöl­tő sze­le­ket, hogy nem is­mer­het­te test­kö­zel­ből az áb­rá­zolt szen­ve­délyt, úgy Czó­bel Min­ka sem is­mer­het­te a be­tel­je­sü­lő sze­rel­met.

Anarcs­pusz­ta ku­tya­uga­tás­tól és kot­ko­dá­cso­lás­tól za­jos kör­nye­ze­te ugyan­olyan ro­man­ti­kát­lan le­he­tett, mint Brontë vi­lá­ga. Csak iga­zán ma­gá­nyos köl­tők pri­vi­lé­gi­u­ma le­het oly fo­kú el­vá­gyó­dás, mely Czó­bel Min­ka egyik-má­sik ver­sé­ben tün­dö­köl. Mall­ar­mé Ten­ge­ri szél cí­mű ver­se jut­hat ön­kén­te­le­nül eszünk­be, ha az aláb­bi so­ro­kat ol­vas­suk: „Ki­rály­kis­asszony egy­ma­gá­ba / Ki­néz az ab­la­kon / Sö­tét­lő er­dő tá­vo­lá­ba.”

Ön­ma­gát be­tel­je­sí­tő pró­fé­ci­á­nak ne­vez­he­tő az a tény is, hogy no­ha iz­gal­mas és mo­dern ti­zen­ki­len­ce­dik szá­za­di köl­tő volt, hu­sza­dik szá­za­di köl­tő­nek már avítt, túl­él­ve ön­ma­gát. Vész­ma­da­rak ta­lán oly so­ká­ig hu­hog­ták Min­ka fü­lé­be, hogy nem va­ló a hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar iro­da­lom vér­ke­rin­gé­sé­be, hogy vé­gül mint­ha ma­ga is el­hit­te vol­na. A hu­sza­dik szá­za­dban született ver­sei öt­let­te­le­neb­bek, ne­héz­ke­seb­bek. Nap­ló­ja szó­zu­ha­tag, ver­se­it fal­vé­dő­rig­mu­sok­nak csú­fol­ták. Ta­gad­ha­tat­lan, őt is utol­ér­te a hajlott kort meg­élő írók nagy be­teg­sé­ge, a gra­fo­má­nia. Bi­zony, ta­lán túl so­kat írt már ek­kor, ver­sei túlír­tak.

Olyan al­ko­tó­ja volt a ma­gyar iro­da­lom­nak, aki min­den kor­tár­sát túl­él­te, sőt még ön­ma­gát is. Ver­laine el­ső ma­gyar for­dí­tó­já­ra és nép­sze­rű­sí­tő­jé­re, a szim­bo­liz­mus és az avant­gárd sza­bad vers ma­gyar­or­szá­gi elő­fu­tá­rá­ra azon­ban min­den­képp il­lik és kell em­lé­kez­nünk. Az egyik leg­nép­sze­rűbb és leg­is­mer­tebb ma­gyar nó­ta, a Száz szál gyer­tyát! köl­tő­jé­re szin­tén. Mert azt is Czó­bel Min­ka ír­ta.

Bo­zók Fe­renc

::Nyomtatható változat::