Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Ha ar­ra vál­lal­koz­nánk, hogy fel­ku­tat­juk és össze­ír­juk mind­azo­kat a dol­go­kat, ame­lyek­nek a meg­fi­gye­lé­sé­re a leg­több időt sze­ret­nénk for­dí­ta­ni, eset­leg a min­den­na­pi ten­ni­va­ló­ink ká­rá­ra is, ak­kor ké­pet kap­hat­nánk ar­ról, hogy mennyi min­den vonz ben­nün­ket, és ezek­re mi­lyen ke­vés idő és erő jut. Ar­ra va­gyunk rá­kény­sze­rít­ve, hogy időnk­kel ta­ka­ré­ko­san bán­junk, és be­tart­suk a fon­tos­sá­gi sor­ren­det. Ám az em­be­ri fi­gye­lem és ér­dek­lő­dés nem­csak a hasz­nos, ha­nem igen sok eset­ben a ká­ros, az ár­tal­mas dol­gok­ra is irá­nyul.

Nem kell azon­ban min­den­re kü­lön időt for­dí­ta­ni, hi­szen jár­tunk­ban-kel­tünk­ben is te­he­tünk meg­fi­gye­lé­se­ket, és nem kell min­dent fel­je­gyez­ni sem. Em­lé­ke­ző­ké­pes­sé­günk igen nagy ál­dás a szá­munk­ra, en­nek se­gít­sé­gé­vel pe­dig ki­vá­ló­an gya­ra­pít­hat­juk is­me­re­te­in­ket. Szó­val az is­me­ret­ben sok­fé­le­kép­pen gaz­da­god­ha­tunk, s eb­ben a lá­tás, a gyors hal­lás nél­kü­löz­he­tet­len esz­kö­zünk. Annyi min­dent tu­dunk (és most csak a jó­ra gon­dol­junk), amit nem a csa­lád­ban, az is­ko­lá­ban vagy a mű­hely­ben és a kü­lön­bö­ző in­té­ze­tek­ben ta­nul­tunk meg, és eze­ket is hasz­nunk­ra for­dít­hat­juk.

Ta­ní­tó­ink kö­zött pél­dá­ul ott le­het­nek a han­gyák is (amint ezt a Bib­li­á­ból is tud­juk), ame­lyek nem be­széd­del, nem rajz­zal vagy mu­to­ga­tás­sal ta­ní­ta­nak. A Bib­lia több olyan lény­ről tud, ame­lyek be­szél­ni ugyan nem ké­pe­sek, de szor­gal­muk­kal, min­dig pon­tos mun­ka­vég­zé­sük­kel, egy­sze­rű­en szól­va élet­pél­dá­juk­kal ta­ní­ta­nak min­ket. Bár ezek a lé­nyek nem akar­nak ok­tat­ni, sem kény­sze­rí­te­ni ben­nün­ket a ta­nu­lás­ra, a mi fel­ada­tunk az, hogy ta­nul­junk tő­lük.

Ami­kor re­pü­lő­gép zúg el fö­löt­tünk, ke­ve­sen gon­dol­nak ar­ra, hogy mi­lyen so­kat kö­szön­he­tünk a ma­da­rak­nak, akik meg­ta­ní­tot­ták ne­künk a re­pü­lés tit­kát. Ám még az idő­já­rás, a szél, az eső és a vi­har is al­kal­mas ar­ra, hogy ok­tas­son, Jé­zus sza­va sze­rint. Van­nak lé­nyek, lég­kö­ri tü­ne­mé­nyek, ame­lyek me­te­o­ro­ló­gi­ai elő­re­jel­zé­sek­kel is se­gít­he­tik a fi­gye­lő és ta­nul­ni sze­re­tő em­ber mun­ká­ját. Például a ki­rály­pri­mu­la ne­vű vi­rág csak krá­te­rek kö­ze­lé­ben él, és min­dig a vul­kán ki­tö­ré­se előtt tár­ja ki szir­ma­it.

Be­széd­re nem ta­ní­tott ok­ta­tó­ink a gya­kor­la­ti ten­ni­va­lók mel­lett er­köl­csi ne­ve­lés­re, is­ten­fé­le­lem­re és – mily meg­le­pő – még imád­ko­zás­ra is tud­nak ser­ken­te­ni pél­da­adá­suk­kal. Vá­gya­ko­zá­suk­kal, fel­fe­lé né­zé­sük­kel a szük­ség ide­jén ar­ra vár­nak, hogy ele­delt kap­ja­nak idő­ben, hogy sze­de­get­hes­se­nek és jól­lak­ja­nak (Zsolt 104,27–28). Ezek a te­remt­mé­nyek bűn­re nem csá­bí­ta­nak! – Meg kell szív­lel­nünk, hogy nin­csen olyan ki­vá­ló ok­ta­tó és ne­ve­lő, vagy olyan ok­ta­tás- és ne­ve­lés­tan, aki és amely ál­tal a ta­nu­lás sa­ját erő­fe­szí­té­se­ink nél­kül is el­vé­gez­he­tő len­ne. A ta­nu­lás nem egy­sze­rű után­zás, ha­nem olyan fi­zi­kai, ér­tel­mi, ér­zel­mi, szel­le­mi is­me­ret­szer­zés és gya­kor­lás egy­szer­re, ame­lyet az em­ber­lét szint­je alatt mű­vel­ni nem le­het! Csak az em­ber le­he­tő­sé­ge az, hogy min­den­ből, amit lát, hall, ész­lel – te­hát va­la­mi mó­don ta­pasz­tal –, ta­nul­jon!

Most a zsol­tár­köl­tő sze­mé­vel néz­zünk fel a menny­bol­to­zat­ra. De előbb még a sa­ját kép­ze­lő­erőn­ket fá­tyo­loz­zuk le. Amit ő lát, azt kap­juk len­cse­vég­re! Cso­dá­ra bá­mul. Mind­amel­lett nem el­vont, kép­zelt tü­ne­mény csil­lám­lik meg sze­me előtt, ha­nem egy va­kí­tó fény­ben tün­dök­lő, káp­ráz­ta­tó fé­nyű min­den­ség! Sut­to­gó csend­be öl­tö­zött s gyön­gyö­ző ég­göm­bök ölel­ke­ző ra­gyo­gá­suk­kal el­ká­bít­ják, esz­me­su­gár­zó ere­jük­kel ön­kén­tes térd­haj­tás­ra kény­sze­rí­tik őt.

De nem álom­vi­lág rej­tőz­kö­dik előt­te e csend­ben. Be­széd, messze hang­zó szó­zat höm­pö­lyög, zúg és vissz­hang­zik szer­te­szét a min­den­ség­ben. Az egyik nap a má­sik nap­nak súg édes igét, az éj pe­dig éj­tár­sá­val cse­rél esz­me­szót. Azt lát­ja, nin­cse­nek ők egy­más­tól el­zár­va. Az ide­gen­ség nyo­masz­tó lég­kö­re tel­je­sen is­me­ret­len eb­ben a szí­vet gyö­nyör­köd­te­tő tér­ség­ben.

Zsol­tá­ro­sunk ti­tok­ban hall­gat­ta ki az egy­más kö­zöt­ti be­szél­ge­tést. Er­ről azon­ban nem hang vagy csil­lag­sut­to­gás út­ján szer­zett tu­do­mást, még­is ért­he­tő, fel­fog­ha­tó volt az égi me­di­tá­ció. Az el­mél­ke­dés vagy gon­dol­ko­dás olyan ma­gas szin­tű lel­ki-szel­le­mi te­vé­keny­ke­dés, ame­lyet ezen a fo­kon nem szük­sé­ges han­gok­ba (be­széd­be) fel­öl­töz­tet­ni. A hang vagy akár az ékes be­széd is fél­re­hall­ha­tó, el­fer­dít­he­tő, de a gon­do­lat köz­vet­len csa­tor­nán érint­ke­zik tes­tet­len tár­sá­val. Így fá­rasz­tó ol­va­sás nél­kül azon­nal ért­he­tő. Az éte­ri cso­da­be­széd még­is oly erős, hogy el­jut – mi­ként a Krisz­tus be­szé­de is – az egész föld­re, de még a vi­lág vé­gé­re is!

Az égi szó­vál­tás tör­tén­jen te­hát fé­nyes nap­pal, avagy csend­be ha­nyat­ló éj­jel is, min­dig a te­rem­tő Is­ten cso­dál­va ma­gasz­talt di­cső­sé­gét hir­de­ti. A menny­bol­to­zat, mint egye­dül hi­te­les szem- és fül­ta­nú, szün­te­le­nül em­le­ge­ti a Te­rem­tő al­ko­tó ke­zé­nek mun­ká­ját. Ki­emel­ke­dő bi­zony­ság a sok kö­zött a nap is, amely sát­rat ka­pott aján­dék­ba te­rem­tő Urá­tól. Mint a leg­fény­lőbb ru­há­ban já­ró vő­le­gény, ha ki­lép nász­ter­mé­ből, öröm­mel szök­del ki­je­lölt pá­lyá­ján. Haj­nal­ban kez­di fu­tá­sát, és meg nem áll, míg az éj ka­pu­já­ig nem ér. Ál­dást on­tó me­le­gé­ből min­den­ki bő­sé­ges részt kap!

Most ránt­suk le a fá­tyolt sa­ját sze­münk­ről, és így te­kint­sünk az ég­re. A meg­átal­ko­dott em­be­rek a fáty­lat szem­el­len­ző­ként hasz­nál­ják. Ra­gasz­kod­nak hoz­zá. Pe­dig en­nél csak a tel­jes vak­ság le­het na­gyobb aka­dály a tisz­tánlá­tás­ban. El­len­ző­vel ég­re néz­ni pe­dig nem csu­pán gyar­ló­ság, ha­nem is­tens­ér­tés is. Kö­zöm­bö­sen, ér­dek­te­le­nül és le­ki­csiny­lő­en néz­ni a csil­lag­bol­to­za­tot: a leg­mél­tat­la­nabb a te­rem­tés ko­ro­ná­já­hoz. Ezt csak el­bi­za­ko­dott­ság­ból le­het meg­ten­ni. A fá­tyol, a szem­el­len­ző nem fi­nom se­lyem­szá­lak­ból fo­nott anyag, ha­nem ér­zé­ket­len­ség­ből és gőg­ből szőtt da­róc.

Két­fé­le lá­tást le­het meg­kü­lön­böz­tet­ni. Az egyi­ket köz­ért­he­tő­ség­ből ne­vez­zük lel­ki lá­tás­nak. En­nek esz­kö­ze nem az a szem, amely az anyag­vi­lág­ban va­ló tá­jé­ko­zó­dást te­szi le­he­tő­vé. Az em­bert nem­csak kül­ső ha­tá­sok érik, ha­nem lát­ha­tat­lan, de érez­he­tő jó és rossz ér­ze­tek, be­lül­ről fel­fo­gott imp­resszi­ók is. Ezek olyan „ta­pasz­ta­la­tok”, ame­lyek – a Bib­lia sza­vá­val mond­va – a szív és a ve­se, il­let­ve a lé­lek ér­tő-ér­ző tar­to­má­nyá­ban rak­tá­ro­zód­nak el, s az ezek­re adott vá­la­szok is itt szü­let­nek meg. Ez a lá­tás­mód azok­nál nem vagy csak rosszul mű­kö­dik, akik a fá­tyol­vi­se­let­ről el­fo­gult­ság­ból nem mon­da­nak le.

A fen­tebb már el­hang­zott fel­szó­lí­tást hadd is­mé­tel­jük meg: Fá­tyol nél­kül néz­zünk az ég­re fel! De nem „lel­ki szem­mel”, ha­nem az­zal, amellyel most is ol­va­sunk, és amellyel a zsol­tá­ros is fel­te­kin­tett. Csak annyit lás­sunk és ve­gyünk ész­re, amennyi­re ez­zel a sze­münk­kel ké­pe­sek va­gyunk. Mit le­het lát­ni és érez­ni, ha fel­emel­jük te­kin­te­tün­ket a szép­sé­ges ég­re? Hát lás­sunk cso­dát!

Meg­pró­bá­lom ér­zé­kel­tet­ni azt a ta­pasz­ta­la­to­mat, ame­lyet sza­vak­ba fog­lal­ni tán nem is tu­dok. Az 1952. év egyik nyá­ri es­té­jén a Ba­kony kö­ze­pén, ős­fák kö­zött be­szél­get­tem az egyik el­ke­se­re­dett ka­to­na­tár­sam­mal. „Va­la­hogy ki­bír­nám itt azt a két-há­rom évet – mond­ta re­me­gő han­gon –, amit es­kü alatt, de nem ön­ként vál­lal­tam, azon­ban ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött már nem va­gyok ké­pes rá.” Meg­tud­tam tő­le, hogy az „em­ber­te­len­ség”, a dur­va­ság és az os­to­ba­ság már annyi­ra rá­ne­he­ze­dett, hogy az ere­jét több­szö­rö­sen fe­lül­múl­ta. A ma­gá­ban töp­ren­gő em­ber az ilyen ér­zé­se­ket fel is na­gyít­ja. Ja­va­sol­tam ne­ki, hogy ke­res­sünk ma­gunk­nak olyan he­lyet, ahol az ős­lom­bok kö­zött lát­ha­tunk egy tá­gabb „rést”, ame­lyen át lát­ha­tó lesz a csil­la­gos ég. Meg­ta­lál­tuk ha­mar a ke­re­sett he­lyet. Még a hold­vi­lág is be­ha­tolt a lom­bo­zat kö­zött. Aján­lot­tam to­váb­bá, hogy most ne be­szél­ges­sünk, ne un­tas­suk ma­gun­kat sa­va­nyú pa­na­sza­ink­kal. Csak néz­zünk föl­fe­lé. Néz­zük a csil­la­go­kat, mi­lyen ked­ve­sek és bé­ké­sek. A hold is szin­te együtt ér­zőn és szé­les mo­sollyal né­zett ránk. Ül­tünk, ül­tünk és hall­gat­tunk… „Kö­szö­nöm, test­vé­rem!” – mond­ta egy-két perc múl­va meg­nyu­god­va a tár­sam. Né­hány könny­csepp is ki­gör­dült sze­me sar­ká­ból. Most pe­dig ő aján­lot­ta: „Fe­küd­jünk le. Azt hi­szem, hosszú idő után lesz egy nyu­godt éj­sza­kám. Áld­jon meg min­ket az Is­ten!”

A bel­ső vi­har le­csen­de­se­dé­sét csak ő tud­ná el­be­szél­ni, én azon­ban lát­tam, hogy lett nagy csen­des­ség. A csil­la­go­kat így fény­le­ni még so­ha­sem lát­tam!

Gon­dol­hat­ják né­me­lyek (vagy tán so­kan is), hogy a zsol­tá­ros ál­mod­ta be­le a csil­la­gok­ba azt, ami­ket ben­nük meg­lá­tott és ami kö­zü­lük ki­zen­gett, s hogy a szép­sé­get, a tör­vé­nyes ren­det csak az em­ber kép­zel­te be­le. De ki­nek vagy in­kább mi­nek len­ne ar­ra ké­pes­sé­ge – az em­be­ren kí­vül –, hogy eze­ket fel­fe­dez­ze, hogy ter­ve­zőt és épí­tőt is lás­son a te­rem­tés­ben? Ne csal­juk meg ön­ma­gun­kat! Azok­ra az al­ko­tá­sok­ra néz­ve, ame­lye­ket em­be­ri kéz ho­zott lét­re, mi hi­te­get­nénk ma­gun­kat az­zal, hogy a szé­pet, a jót csak a szem­lé­lők kép­ze­lik rá­juk, s hogy a ter­ve­zők­nek és al­ko­tók­nak eh­hez nem volt sem ér­zé­kük, sem ké­pes­sé­gük? Sze­mély­te­le­nül és böl­cses­ség nél­kül a te­rem­tés csak il­lú­zió! Ezt azon­ban a bölcs em­ber nem fo­gad­hat­ja el, hisz a csil­la­gok va­ló­sá­go­san ra­gyog­nak!

El kell is­mer­ni, hogy a ké­tel­ke­dők sok kárt okoz­tak és okoz­nak a rá­juk bí­zott gyer­me­kek­ben, akik még „tisz­ta la­pok”, de a mód­sze­res és szán­dé­kos fél­re­ve­ze­tés­sel és torz ne­ve­lés­sel be­le­ta­pos­nak a lel­kük­be, sírt ás­nak a szí­vük­ben, hogy be­le­te­mes­sék az ál­böl­cses­ség ásó­já­val mind­azt, amit ere­den­dő­en Is­ten szép­nek és jó­nak te­rem­tett. A gyer­me­kek szí­ve fel­dúlt és le­ta­po­sott vi­rá­gos­kert. Gyom­lál­ni kell, és jó ma­got kell be­le vet­ni: hi­tet, re­ményt, sze­re­te­tet, is­ten­fé­lel­met! Ne­héz, de igen fon­tos fel­adat ez.

Nagy Fe­renc

::Nyomtatható változat::