Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Vasárnap

Az Úr Jó­zsef­fel volt, és ered­mé­nyes­sé tet­te az Úr, ami­hez hoz­zá­fo­gott. 1Móz 39,23 (Ap­Csel 14,3; Mt 20,1–16; 1Kor 9,24–27; Zsolt 18,1–20) Köz­mon­dás ná­lunk: „Min­den­ki a sa­ját sze­ren­csé­jé­nek a ko­vá­csa.” Ezért hajt­ja ma­gát sok em­ber éjt nap­pal­lá té­ve, és ve­szí­ti el gyak­ran az egész­sé­gén túl még a jó em­be­ri kap­cso­la­ta­it is. Hi­he­tet­len nagy te­her lesz ez a ha­mis ön­bi­za­lom a szá­má­ra, ami­kor előbb-utóbb meg­ta­pasz­tal­ja, hogy mind­nyá­jan öreg­szünk, és füg­günk be­teg­ség­től, há­bo­rúk­tól, gaz­da­sá­gi vál­sá­gok­tól. Igénk öröm­üze­ne­te, hogy éle­tün­ket Is­ten akar­ja irá­nyí­ta­ni. Egy­sze­rű­en nem va­gyunk ki­szol­gál­tat­va a sors­nak vagy a kül­ső kö­rül­mé­nyek­nek. Kér­het­jük Te­rem­tőnk ál­dá­sát, és ta­pasz­tal­hat­juk a se­gít­sé­gét éle­tünk­ben! Ezért ad­junk há­lát most is!

Hétfo

Ural­ko­dik az Úr, a mi Is­te­nünk, a Min­den­ha­tó! Örül­jünk és uj­jong­junk, és di­cső­ít­sük őt. Jel 19,6–7 (Zsolt 150,2; Lk 19,1–10; Lk 9,10–17) Ami­kor reg­gel vé­gig­gon­dol­juk a ránk vá­ró fel­ada­to­kat, vagy meg­hall­gat­juk a rá­dió kel­le­met­len hí­re­it, el­megy a ked­vünk a kez­dő­dő nap­tól. Igénk azon­ban na­pi gond­ja­ink fö­lé akar emel­ni, ami­kor te­kin­te­tün­ket Is­ten­ felé for­dít­ja. Ve­gyük ész­re, és tu­da­to­sul­jon ben­nünk, hogy „Is­ten nap­ja” ma is süt – no­ha most eset­leg fel­hők ta­kar­ják el. Ezért bíz­ha­tunk Urunk se­gít­sé­gé­ben, és épít­he­tünk ha­tal­má­ra, ahogy azt ed­di­gi éle­tünk­ben szám­ta­lan ap­ró és nagy do­log­ban már meg­ta­pasz­tal­tuk. Ezért öröm­mel di­cső­ít­sük őt!

Kedd

Az apák ta­nít­ják fi­a­ik­nak, hogy te hű­sé­ges vagy. Ézs 38,19b (Ef 6,4; Zsid 12,12–17; Lk 9,18–27) Nem könnyű er­ről gye­re­ke­ink­kel be­szél­get­ni, mert a sa­ját éle­tünk pél­dá­ja nem min­dig von­zó. Ha csak a bib­li­ai ese­mé­nye­ket vagy a tá­vo­li tör­té­nel­met em­le­get­jük, az ide­gen­nek tű­nik a fi­a­ta­lok­nak. Ha el tud­juk és el mer­jük mon­da­ni ne­kik, hogy Is­ten hű­sé­ge ho­gyan hor­do­zott ben­nün­ket, és vál­toz­ta­tott meg min­ket is, ak­kor vá­lik szá­muk­ra kö­ze­li­vé és élet­sze­rű­vé. De ez­zel tar­to­zunk ne­kik!

Szerda

Haj­lé­kod az örök Is­ten. 5Móz 33,27 (Lk 1,50; Mt 10,40–42; Lk 9,28–36) A „haj­lé­kod” szót én itt „me­ne­dé­ked” szó­val for­dí­ta­nám, mert Is­ten­nél nem­csak ott­ho­nunk van, ahol meg­pi­hen­he­tünk, ha­nem vé­del­met és me­ne­dé­ket is ta­lá­lunk nála. Ki ne ta­pasz­tal­ta vol­na már meg kö­zü­lünk, hogy szo­rult hely­ze­tünk­ben, egy ma­gunk­ban el­só­haj­tott ké­rő fo­hász után kap­tuk, vá­rat­la­nul kap­tuk a men­tő öt­le­tet és meg­ol­dást, vagy ér­ke­zett a kül­ső se­gít­ség? De a leg­kü­lö­nö­sebb az volt, hogy az imád­sá­gunk után bel­ső bé­kes­sé­günk és nyu­gal­munk tá­madt!

Csütörtök

Az úr ezt mond­ta a szol­gá­já­nak: Menj el az utak­ra és a ke­rí­té­sek­hez, és kény­sze­ríts be­jön­ni min­den­kit, hogy meg­tel­jék a há­zam. Lk 14,23 (Jer 31,8; 1Kor 3,/1–3/4–8; Lk 9,37–45) A jó ige­hir­de­tés­re szí­ve­sen men­nek hí­ve­ink. Mai igénk sze­rint azon­ban szük­ség van „hí­vo­ga­tók­ra” is, hogy mi­nél töb­ben le­gye­nek azon a he­lyen, ahol sze­re­tet­ből sok he­lyet ké­szí­tett a mi mennyei Gaz­dánk. Urunk mai kül­dő mon­da­tá­ban a „kény­sze­rít­se­tek” szót ta­lán ért­sük ma­gunk­ra, mert ké­nye­lem­sze­re­te­tünk­ből sok­szor meg­fe­led­ke­zünk a hí­vo­ga­tás fel­ada­tá­ról. Biz­tas­suk ma­gun­kat, hogy mi­nél töb­be­ket hí­vo­gas­sunk!

Péntek

Ha azt mond­juk, hogy nin­csen bű­nünk, ön­ma­gun­kat csal­juk meg, és nincs meg ben­nünk az igaz­ság. 1Jn 1,8 (Jer 2,35; Jn 2,13–22; Lk 9,46–50) Nem csak a ke­resz­tény élet rák­fe­né­je az a gon­do­lat, ha azt mond­juk, hogy bűn­te­le­nek, tö­ké­le­te­sek va­gyunk. Ha így gon­dol­ko­dunk ke­resz­tény­ként, ak­kor szá­munk­ra fe­les­le­ges Jé­zus vált­ság­ha­lá­la. A nem ke­resz­té­nyek pe­dig el­fe­led­kez­nek ak­kor ar­ról, hogy mit le­het­ne vagy kel­le­ne job­ban ten­ni­ük. Ön­elé­gül­tté vál­nak. Aki pe­dig nem küzd a sa­ját vagy kör­nye­ze­te hi­bái-bű­nei el­len, az tönk­re­te­szi a sa­ját és a kör­nye­ze­te éle­tét.

Szombat

Pál ír­ja: Nem mint­ha már el­ér­tem vol­na mind­ezt, vagy már cél­nál vol­nék, de igyek­szem, hogy meg is ra­gad­jam, mert en­gem is meg­ra­ga­dott a Krisz­tus Jé­zus. Fil 3,12 (Zak 8,13; 1Kor 1,26–31; Lk 9,51–56) Pál apos­tol és más nagy ke­resz­tény em­be­rek éle­té­re föl­né­zünk. Cso­dál­juk hi­tü­ket, bá­tor­sá­gu­kat, egész éle­tü­ket. De ne elé­ged­jünk meg az ilyen meg­ál­la­pí­tá­sok­kal: „Ők kü­lön­bek, át­la­gon fe­lü­li hi­tet kap­tak”, és így to­vább! Ke­res­sük meg a kü­lön­le­ges­sé­gük for­rá­sát! Pál hi­té­vel kap­cso­lat­ban nem egy ál­la­pot­ról ír, ha­nem egy éré­si fo­lya­mat­ról, amely­nek ele­jén az áll, hogy Krisz­tus meg­ra­gad­ta. Volt sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sa. Utá­na tu­da­to­san ke­res­te Jé­zust, és kö­vet­te út­mu­ta­tá­sát. Eu­ró­pá­ba is azért hoz­ta át az evan­gé­li­u­mot, mert Jé­zus uta­sí­tá­sát kap­ta ál­má­ban. Fo­lya­ma­to­san mel­let­te dön­tött, ezért erő­sö­dött meg a hi­te. – Ha mi egy­szer Jé­zus mel­lett dön­töt­tünk, ke­res­sük to­vább­ra is a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás min­den le­he­tő­sé­gét, ki­hasz­nál­va az al­kal­mas időt! Így lesz ne­künk is fény­lő hi­tünk és cso­dás is­ten­ta­pasz­ta­la­tunk!

Miss­u­ra Ti­bor

::Nyomtatható változat::