Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha­mar el­mú­lt a ja­nu­ár is, az új­évi fo­ga­dal­ma­kat már nyil­ván min­den­ki meg­szeg­te. Jó ide­je nem fo­ga­dok sen­ki­vel, fő­leg ma­gam­mal nem, s má­sok­nál is azt lá­tom, hogy le­gyin­te­nek az ef­fé­le bo­lond­sá­gok­ra.

Nem vé­let­len, hogy Jé­zus óva in­ti ta­nít­vá­nya­it min­den­fé­le es­kü­té­tel­től, mi­vel is­me­ri az em­be­ri ter­mé­sze­tet, szí­vünk ke­mény­sé­gét, s tud­ja, hogy az em­ber­nek nincs ha­tal­ma ön­ma­ga fö­lött. Va­ló­já­ban nincs a tu­laj­do­nunk­ban sem­mi, ami jo­gos ala­pot szol­gál­tat­na bár­mi­lyen ígé­re­tünk­höz: az ég Is­ten ki­rá­lyi szé­ke, a föld lá­ba­i­nak zsá­mo­lya; sa­ját ha­jun­kat is leg­fel­jebb be­fes­te­ni tud­juk ha­tár­ta­lan mo­dern­sé­günk­től el­bű­völ­ve, de ez is csak ar­ra jó, hogy el­ta­kar­ja az igaz­sá­got… (Vö. Mt 5,33–37!)

Az új­évi fo­ga­dal­mak­ra et­től füg­get­le­nül to­vább­ra is el­né­ző de­rű­vel te­kin­tek, mert mö­göt­te az em­ber tisz­ta­ság és jó­ság utá­ni vá­gyát lá­tom: sze­ret­nénk meg­sza­ba­dul­ni rossz szo­ká­sa­ink­tól, sze­ret­nénk ma­ga­sabb mi­nő­sé­gen él­ni a min­den­na­po­kat – van eb­ben va­la­mi ne­mes szán­dék, bi­za­ko­dás; min­den, amit egy új kez­det je­lent­het.

Lé­te­zik azon­ban más­faj­ta szám­ve­tés is: ke­resz­tény­ként ta­valy mennyi­vel tet­tünk töb­bet má­sok­nál? (Vö. Mt 5,47!) Vagy­is: hí­vő éle­tünk mennyi­ben kü­lön­bö­zött a po­gá­nyo­ké­tól, s idén va­jon mennyi­vel le­szünk kü­lön­bek, tö­ké­le­te­seb­bek, mint má­sok?

Nem jó, hogy sok val­lá­sos em­ber ugyan­úgy él és cse­lek­szik majd eb­ben az év­ben is, mint az óban, vagy­is szin­te egy­for­mán azok­kal, akik nem kap­tak sem­mi­lyen el­hí­vást. Ne­he­zen cá­fol­ha­tó tény, hogy a val­lá­sos em­be­rek több­sé­gét a vi­sel­ke­dés­ te­kin­te­té­ben sok­szor csak az kü­lön­böz­te­ti meg a val­lás­ta­la­nok­tól, hogy el­jár­nak temp­lom­ba – bár oda is egy­re rit­káb­ban…

Nem­rég azt kér­dez­te tő­lem egy fel­mé­rést vég­ző fi­a­tal­em­ber az ut­cán: „Szo­kott temp­lom­ba jár­ni?” Már a kér­dés­fel­te­vés is hi­bás. Mert el­me­gyek temp­lom­ba, ha el­visz oda az igaz­ság Lel­ke; ha me­gyek is, nem ma­gam­tól me­gyek, ha­nem a Párt­fo­gó az, aki irá­nyít, s eszem­be jut­tat min­dent, amit az Úr mon­dott ne­künk (vö. Jn 14,17.26). Egy ré­gi, ba­bo­nás tév­hi­tet idé­zett fel ben­nem ez a köz­vé­le­mény-ku­ta­tó: ki tud­ja, hány­szor hall­juk, hogy va­la­ki „jó ke­resz­tény”, mert „min­dig ott ül a temp­lom­ban”… Pe­dig ez ön­ma­gá­ban még sem­mi – az il­le­tő ta­lán csak „meg­szo­kás­ból” te­szi, pusz­tán em­be­ri okok­ból; gyak­ran dön­tő sze­re­pe van benne a má­sok vé­le­mé­nyé­vel va­ló iz­gá­ga tö­rő­dés­nek. Ugyan ki gon­dol­hat­ja ko­mo­lyan azt, hogy bár­kit is üd­vö­zít­het egy szo­kás?

Ha fel­mé­rést vég­ző fi­a­tal­em­ber len­nék, én in­kább azt kér­dez­ném, ked­ves test­vé­rek, hogy a múlt év­ben hány­szor men­tünk be a bel­ső szo­bánk­ba. Ar­ra a hely­re, amely­ről Jé­zus be­szélt a he­gyen: „…aj­tó­dat be­zár­va imád­koz­zál Atyád­hoz ti­tok­ban…” (Mt 6,6) Mert ez a tit­kos szo­ba nem a fő­té­ren van, a tit­kos aj­tó sem egy föld­raj­zi he­lyen, ha­nem ben­nünk, mé­lyen ma­gunk­ban – ez az a hely, ahol a vi­lág nem lát­ja, amit te­szünk. Vagy ta­lán már el­fe­lej­tet­tük, hogy Is­ten temp­lo­ma va­gyunk, és az Is­ten Lel­ke ben­nünk la­kik? És ha va­la­ki be­ment is oda, a Szen­tek Szent­jé­be, hogy meg­tisz­tul­jon a ta­lál­ko­zás örö­mé­ben, s tet­te ezt igaz hit­tel, az már ha­la­dás, de va­jon mit hasz­nál, ha „cse­le­ke­de­tei nin­cse­nek? Va­jon üd­vö­zít­he­ti-e őt egye­dül a hit?” (1Kor 3,16; Jak 2,14)

Jé­zus még most is így szól hoz­zánk a pró­fé­ta ál­tal: „Szí­ve­te­ket szag­gas­sá­tok meg, ne a ru­há­to­kat, úgy tér­je­tek meg…” (Jó­el 2,13) A meg­té­rés így kez­dő­dik, s aki ezt te­szi, azt va­ló­ban a Lé­lek ve­ze­ti. S akit ő ve­zet, tud­ja: ta­valy azért cse­le­ked­tük a rosszat, mert hi­ány­zott be­lő­lünk a jó­ság; azért bán­tot­tunk meg má­so­kat, mert hi­ány­zott be­lő­lünk a ked­ves­ség; azért nem se­gí­tet­tünk a baj­ban, mert el­fe­lej­tet­tük, mi a szí­ves­ség; ha ma­gá­ra hagy­tunk va­la­kit, hű­ség­ből val­lot­tunk ku­dar­cot; ha ha­rag­ra ger­jed­tünk, hí­ján vol­tunk a sze­líd­ség­nek, a tü­re­lem­nek és az ön­meg­tar­tóz­ta­tás­nak, meg­fe­led­kez­ve ar­ról, hogy a sze­re­tet nem ró­ja fel a rosszat (Gal 5,22–23; 1Kor 13,5).

Az új­évi fo­ga­dal­mak, az utol­só utó­szil­vesz­ter után te­hát le­gyen az el­ső dol­gunk, hogy far­kas­sze­met né­zünk – az Igaz­ság­gal. Csak ez te­het sza­bad­dá és bol­dog­gá.

And­ris­ka Já­nos

::Nyomtatható változat::